Ma valahogy nem voltam kedvem főzni. Hazajöttem és olyan éhes voltam, hogy szinte alig bírtam állni a lábamon, de mégsem mentem a tűzhely közelébe se. Téged vártalak, tudtam, hogy hazajössz este hatra.
Csak ültem az asztal mellett a törött támlájú széken és néztem az ajtót. Láttam, ahogy hamarosan belépsz az ajtón és fáradtan leteszed a táskádat, erőtlenül lerúgod a cipődet és én a karjaidba omlok. Érzem rajtad az izzadságszagot és hogy nyirkos vagy az esti levegőtől, a borostád szúr, de én az arcomat az arcodhoz szorítom. Mert nekem ez illat, a te illatod. Te csak nézel majd rám furcsán és kérdezed, mi lelt. Én pedig nem mondok semmit, csak ölellek magamhoz. Mert hirtelen rájöttem, milyen fontos vagy nekem, mennyire nem tudok nélküled élni. Azt hiszed, azért, mert nem mondom, így is van, pedig nem. Nekem mindennél fontosabb a tudat, hogy létezel. Hogy melléd ülhetek, amikor este a tévét nézed, hogy megengedhetem neked a vizet a fürdőszobában vagy éjjel nézhetem, hogyan alszol el gyorsan és veszed egyenletesen a mély levegőt. Mert az enyém vagy. Még csak nem is sejted, mennyire. Szőröstül-bőröstül, a fejed búbjától a lábujjad hegyéig, a rossz tulajdonságaiddal és rossz napjaiddal együtt. Én akkor is szeretlek, amikor kiabálsz velem vagy csak mérges vagy rám. Akkor szeretlek igazán, mert tudom, mérgesek csak arra tudok lenni, aki számít.
Ma azt hittem, elveszítettelek. Reggel a munkába menet a buszról megláttam az autónkat összetörve a Damjanich tér közepén. Aztán azt, ahogy egy hullazsákot emelnek fel és tesznek egy nagy fekete kocsiba. Túl gyorsan ment ahhoz a busz el a baleset mellett, hogy láthattam volna a rendszámát. Úgy éreztem, hogy nem bírnak el a lábaim, szerencsére mögöttem volt egy üres hely, odaestem. Kapaszkodtam a maradék józan eszemben és a telefonom után nyúltam. Remegő kézzel tárcsáztam a számod, csak kétszer nyomtam mellé. Felhívtalak, de nem csörgött ki. Jéghideg lett a kezem. Tudtam, hogy tegnap este lusta voltál felkelni a töltőért, talán csak ennyi történt. Talán. Talán csak lusta voltál. Lusta váltani vagy elsőbbséget adni.
Leszálltam kettővel előbb és futottam az utcán. Nem volt messze innen már a munkahelyed, de így is 15 percet gyalogoltam, mire odaértem. Ezer évnek tűnt. A parkolóban sorra követtem az autókat. Egyenként nézve végig és minden egyiknél, amelyik nem a tiéd volt, egyre gyengébben vert a szívem. A végére már kifogytam a szuszból. Elfogytak az autók. Az én szívem is.
Aztán újra dobbant! A tilosban állt a kocsink. Már nem tudtál máshova leparkolni, így odaálltál. Újra elkezdett verni a szívem.
Beléptél az ajtón hat után öt perccel. Fáradtán letetted a táskádat és lerúgtad magadról a cipődet. De én nem ugrottam oda hozzád és nem öleltelek át szorosan beszívva az illatodat.
- Főztél? - kérdezted rekedt hangon.
- Nem - válaszoltam.
- Mit bámulsz olyan furcsán?
- Csak örülök, hogy látlak - mondtam és nevettem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése