2013. január 20., vasárnap

Kedves szavak Judittól

Ezt a kedves bejegyzést Judittól kaptam. Kaptam, ez a jó szó, mert olyan, mint egy igazi ajándék. Remélem, találkozunk majd Csöngén. Ha belenézel az ágy aljába, meg fogod találni azt, amit ő írt oda: itt töltötte az éjszakát két összeillő ember...


Ezt a történet nem könyv. Ez a könyv egy kétszáznyolc oldalas marcangoló önvallomás. Fájdalmasan őszinte, őszintén fájdalmas. Annak is nyilván, aki elmondta, lejegyezte, kiadta magából, de nekünk, akik olvassuk, szintén.
Hiszem, hogy voltam már szerelmes, méginkább hiszem, hogy most is az vagyok. Életemben kevés olyan könyvet olvastam, amit értékelésen felülinek, kategóriákon kívülinek érzek. A Szívritmuszavar egy ilyen könyv.
Paradox, hogy ifjúsági regényként jelent meg, vörös pettyel a gerincén, másrészt a gyermek is úgy válik felnőtté, ha átvészeli a bárányhimlőt, és az egyéb gyermek- és tinédzserkori betegségeket. Elnézést, hogy betegséghez hasonlítom a pettyet, lényegében azt szeretném kifejezni, hogy fejlődés része, egy összefoglaló állomás, amiben A-ból eljutottunk C-be, de ahol még mindig B az uralkodó. Ez a történet ugyanígy megjelenhetett volna Aranypöttyösként, de kiadhatta volna az Európa vagy a Móra Könyvkiadó is, szépirodalom kategóriában. A Könyvmoly ügyessége és érdeme, hogy rátaláltak Vikire.
Tetemrehívás volt, élveboncolás, és ahogy olvastam, folyamatosan írtam ki az idézeteket belőle, és már a post-it felé hajlott a kezem, mikor rájöttem, hogy NEM. Ebből nem idézni kell. Ezt mindenkinek el kellene olvasnia. Aki fiatal, és még nem volt szerelmes, annak azért. Aki fiatal, és hasonló fájdalomban él, annak pedig abból az okból, hogy lássa, bár a világ minden fájdalma rágja a szívét, nincs, és sosem volt, de nem is lesz egyedül.
Hiszem, hogy a szerelemnek fájdalom az ára, amit mindannyian megfizetünk. Ki így, ki úgy, de a maga módján mindenki adózik a Sorsnak. Főleg az érzékenyebbek, akik fogékonyak vagyunk a fájdalomra, a mások által mazochizmusnak tartott, gyakran meg nem értett érzések át- és megélésére, a szárnyalásra, a zuhanásra, a becsapódásokra.
Viki nyelvezete, stílusa lenyűgözött, fogva tartott, kínzott, szívet tépett, és gyógyított egyszerre. Elképzelni nem tudom, mi lesz a történet folytatása, számomra így kerek egész, és így tökéletes, igen, a befejezéssel együtt is! Természetesen érzem, sejtem, hogy lesz még más irány, és nagyon várom a folytatást, de akár folytatás lesz, akár más, tudom, hogy eztán Zakály Viktória összes megjelenő könyvét meg fogom venni, mert kellenek nekem, azért, mert szükségem van rájuk,mint a levegőre.
Elképesztő, hogy egy fiatal ember ennyire kifejezően, magával ragadóan, gazdagon fogalmazzon. A tizenévesek tanulhatnak tőle, a huszonévesek átérezhetik, és mi, akik idősebbek vagyunk, emlékezhetünk, és rácsodálkozhatunk arra, hogy jé, itt egy ritka bátor ember, aki elénk tárta élete legmélyebb fájdalmát. Nem hatásvadász, nem sikert áhít, ez a történet egy lelkéből kiszakadó önvallomás, amiért tiszteletet,megbecsülést, és szeretetet érdemel.
Köszönöm ezt az élményt, amit a fogalmazásmódod adott, kedves Viki, és köszönöm Neked a bátorságodat, hogy elmesélted nekünk, ami Benned lakozott. El fogok menni Csöngére.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése