2013. február 26., kedd

Bogozdki,denagyon

Ez a Szívritmuszavar két része után következő kéziratom címe. Már alakul, nagyon alakul, finomítgatom, már álmodok is vele, ami jó jel, hiszen a tudatalattimban ott van ezek szerint. S hogy miért éppen Bogozdki? Egyrészt imádom a 30Y hasonló című számát, másrészt, mert ez tényleg egy kibogozni való történet lesz...

2013. február 21., csütörtök

Anonymus levele

 
Tisztelt Zakály Viktória!
 
Nemrég Helena Silence írónővel váltottam levelet az Enigmával kapcsolatban. Meg van osztva, ott lehet olvasni, hogy miért is szégyellem magam egyre jobban. Nem olvasok magyar könyveket. Bár ez így nem teljesen igaz, mert végülis olvasok, de nem magamtól. Sosem kezdtem el úgy egy magyar író által írt könyvet, hogy én döntöttem úgy. Vagy kötelező olvasmány volt, vagy egy irodalmi versenyhez volt szükséges. Ez így volt egészen az Enigmáig. Az a könyv elindított a Te könyved felé, mert azt elolvasva éreztem, hogy elképesztő hibát követtem el. Nem olvasni magyar író által írt könyvet? Normális vagyok én? Az Enigmát elolvasva azonnal rendeltem a könyved. Egyszerűen képtelen voltam várni vele, bár tudtam, hogy a közeledő vizsgám miatt, nem tudom azonnal elolvasni, de ettől függetlenül vártam. Vártam, hogy megtapinthassam, vártam, hogy nézhessem, vártam, hogy azt az izgalmat érezzem, amit az Enigma előtt, hogy gyomorremegés közepette olvassak, és büszke legyek arra, hogy magyar író által alkotta csodálatos könyvet fogok a kezemben. Nem csalódtam. Nem csalódtam, mert tényleg remegett a gyomrom, és remegett a kezem is vele. Remegett a hangom, könnyezett a szemem. Én fiatal vagyok. Fogalmam sincs arról, hogy milyen szerelemből szeretni valakit, vagy milyen az, ha szerelemből szeretnek. Nem tudom milyen igazit csalódni, igazán a padlóra kerülni. De mégis mindegy egyes betűjét, minden szavát, minden mondatát éreztem a könyvednek. Ereje volt. Ha keze lenne a kötetnek, akkor kinyúlt volna, és az elején megragadja szívemet. A közepén megcsavarja. És a végén összezúzza. Olvasás közben éreztem a gesztenyét a zsebemben, hallottam a hangokat, láttam az embereket. És láttam Csöngét. Az ágyat. A gesztenyefát. A templomot. Mindent. Elképzeltem a fájdalmat, amit átéltél, már amennyire ez lehetséges. Életemben nem olvastam még ehhez hasonló könyvet. Sírtam, pedig nem szokásom. Sírtam, mert végül rájöttem, hogy nem tudok belegondolni, hogy milyenek lehettek azok az évek. És minden tiszteletem a tiéd. Először is azért, mert padlóra küldött az élet. És te felálltál. Nehezen felálltál, majd előreléptél, először kicsit, utána nagyot. Egymás után. És tudod, azért nagy szó ez, mert az embereknek a fele sem ennyire erős. Az emberek fele a padlón maradt volna, nem erőlködött volna. Vagy bár feláll, de egy helyben toporog. Te nem ezt csináltad. Mentél. Éltél. És a második ok, amiért tisztellek téged. Nem elég, hogy ezt átélted. Le is írtad. Megosztottad velünk a történetet. Fogadd őszinte gratulációmat. Helenának is ezt írtam, és most ismétlem magam. Csodálatos könyvet írtál. Egyszerűen csodálatosat. Gratulálok hozzá! Várom a folytatást!:)

Üdvözlettel: Anonymus

UI.: Szívritmuszavarom van.

2013. február 16., szombat

Szeplők

2008 nyara, a csöngei táborban Melindával. Mindig kijönnek nyáron a szeplőim.

2013. február 10., vasárnap

Gondolathármas: a kezdőmondatról

Helena Silence-szel és Kemese Fannival valami újba vágtuk a fejszénket és egy hármas ugrással lepünk meg titeket: mindhármunk blogján azonos időben azonos témában, ám de három különböző szemszögből olvashattok egy bejegyzést. Időről időre jelentkezni fogunk újabb és újabb témákkal, amikben egy közös pont biztosan lesz, ez pedig nem más, mint az írás, egészen pontosan az, ahogyan mi írunk. Elsőként a kezdőmondatokról írunk nektek. Tehát keressétek mindhármunk blogján a Gondolathármas bejegyzést és olvassatok!
http://kemesefanni.blogspot.hu/
http://helenasilence.blogspot.hu/



 
 
Egy mondat mind felett
Egy mondat mind felett, egy mondat kegyetlen… Ha nem is ennyire sarkosan fogalmazva, de valóban így van: az első sor, az első néhány mondat döntő jelentőségű egy regény vagy bármilyen történet szempontjából. Ezt mondhatjuk mind az író, mind az olvasó szemszögéből is. Nézzük meg mindkettőt.

Én nem az első sor alapján választok könyvet olvasásra, ez igaz, de el tudja venni a kedvemet vagy éppen meg tudja hozni. Ha leveszek a boltban egy kötetet a polcról, elolvasom a hátulján a fülszöveget, megnézem a borítót, találomra belelapozok. Ha egy ismerőstől kapok könyvet, akkor pedig megkérem, mesélje el, miről szól tőmondatokban, hogy felkelti-e az érdeklődésemet. Amikor viszont leülök egy forró, gőzölgő teával a kedvenc fotelomba egy lusta, vasárnap délután, hogy akkor most egy jóízűt olvasok és az első mondat agyonüti a kedvemet, akkor képes vagyok letenni és többet fel sem venni azt a könyvet. Így vagyok a filmekkel is, adok húsz percet, ha nem fog meg a történet, lekapcsolom a tévét.

Az író szempontjából nagyon fontos az első néhány mondat vagy gondolat. Megadja az egész alapmű hangulatát. Ha ügyesen csináljuk, úgy megragadjuk az olvasót, mintha egy hurokkal rátekerednénk a nyakára, majd berántanánk a mi kis teremtett világunkba, hogy ha már akarna, se tudna kimászni onnan. Ez a mi munkánk, ez a célunk. Nehéz megírni ezeket a mondatokat, legalábbis nekem, mert én borzasztóan türelmetlen vagyok, és egyből mesélném már a lényeget, a történet magvát, a konfliktust, de ugye kell ez a felvezető szöveg, a hangulatteremtés, ahogyan a szeretkezés előtt az előjáték. Anélkül nem az igazi, valljuk be.

Egyszer interjút készítettem egy mai magyar íróval, ő azt mondta, úgy ír, hogyha tudja azt, hogy mi lesz a következő néhány mondat után is, tehát előbbre látja a történetet egy vagy két leírt oldalnál is, akkor abbahagyja az írást és másnap folytatja. Ezt nem értettem, ezért kértem, fejtse ki. Szerinte az a jó történet írás, amikor a sztori úgy vezeti az írót az orránál fogva, hogy még maga sem tudja, hova fog a végén kilyukadni. Én ebben nem hiszek. Ha írok, már tudom a történet magvát, a szereplők konfliktusát, az azt feloldó megoldást vagy csattanót. Ismerem a szereplőket is, tudom a nevüket és hogy mi a céljuk, vagy hogy mit tennének egy adott pillanatban, hogyan reagálnának bizonyos helyzetekben. De a többi az útközben, azaz írás közben derül ki. Jön egy új tulajdonság, egy új gondolat vagy éppen kiszólás. Ám az első mondattal ezt nem teheti meg az ember.

Mert az ember lánya, valahogy úgy, mint Chevy Chase a Fura farmban, neki készül az írásnak, leül a csodaszép dolgozószobájában, süt a nap, kortyolgatja a teáját, de az ihlet nem jön. Az a fránya első mondat nehezebben születik meg, mint egy hét kilós baba. De azért csak toljuk. Nézzük a laptopot (korábban üres lapot), kezünk lazán a billentyűzeten (korábban pennán) és keressük a szavakat (dettó). Nehéz. Mert a regény közepén már csak fel kell venni a fonalat, amit előző nap letettük, de itt ki kell választanunk, hogy milyen fonallal szeretnénk dolgozni. És ez nagyon fontos.

Sokat olvasok, amióta pedig írok, egyre jobban figyelem azt is, hogyan oldják meg ezt a nagy írók. Hiszen, van kitől tanulni, miért ne tennénk? Azt figyeltem meg, hogy alapvetően néhány fajta regénykezdés van, ami könnyen megragadható egy-két mondatban. Ezekből szemezgetek most nektek néhányat. Lehet in medias res kezdés, egyből a közepébe, a lehető legizgalmasabb részbe belevágni, ami biztosan megragadja az olvasó figyelmét. Ez középiskolás emlékeimből idézve, főleg az eposzoknál volt ismert, de az Alkonyat is így kezdődik például. Lehet a történet végével is kezdeni egy regényt, például Szabó Magda Mondjátok meg Zsófikának című regényébe a mű megoldása az első oldal a regényben, ennek ellenére nem zavarja össze az olvasót és nem téríti el attól, hogy tovább olvasson, sőt! Lehet tájleírással vagy jellemleírással is kezdeni, mint Az aranyemberben, ahol egy egész teljes fejezeten át a Duna holtágairól és hajózhatóságáról kapunk egy földrajzi betekintést, aminek egyébként szerintem nincs túl sok köze az amúgy zseniális cselekményhez. Lehet kiszólni az olvasóhoz, ahogy azt a Lolitában tette a szerző, így még jobban megragadni a figyelmet. Biztos vagyok benne, ezeken kívül is van még nagyon sok, én most csak néhányat szerettem volna megmutatni.

S hogy én melyiket kedvelem? Az in medias res nagyon szimpatikus, például Helena Silence Enigmája is úgy kezdődik, hogy egy lány rosszul lesz a repülőtér mosdójában, az olvasó meg csak pislog, hogy micsoda? Egy érintéstől? De tetszik a véget előrevetítő kiszólás is, például: ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó hét az életemből, talán máshogy döntök bizonyos dolgokban. Tehát én mindenképpen amellett vagyok, hogy az első néhány mondattal ragadjuk meg az olvasót. Ennek ellenére én a Szívritmuszavart nem így kezdtem, hanem leírással (előjátékkal, ha jobban tetszik), de nem bántam meg, ide ez illett a legjobban. Viszont biztos, hogy ezek közül az első mondatok közül, még biztosan kipróbálok néhányat, és hogy milyen eredményre jutok majd, azt természetesen megírom nektek később…

2013. február 6., szerda

Két csodálatos vers

Ezt a két verset nem én írtam, de a szerző megengedte, hogy közöljem őket. Nektek küldi. Mert arra kértem, írjon a könyvem olvasóinak valamit, hiszen kíváncsiak vagytok rá, de ő inkább nem írt semmit (egyelőre), hanem elküldte két versét, amik akkor készültek, amikor meglátta, hogy megjelent a könyvem.
Talán nem nehéz kitalálni, ki lehet ez a rejtélyes fiatalember :-) Olvassátok szeretettel a verseket, szerintem mindkettő nagyon jó.


ISBN

Van egy szám,

Mely többé nem hagy majd nyugodni.

Hát így kellett legyen…

Költőt írva lehet csak kínozni.

Létezik egy szám,

Mely nemcsak játék és mese:

Valahányszor csak szem jár rajta,

Betűk marnak majd vele…








Könyves kép

(avagy lájk helyett)

Ha nem lennél ily gyönyörű,

Már rég elfelejtettelek volna?

Kezem lendít szavak után,

Testem szólna róla.

E képed a
Könyveddel

Újra kavarja lelkem,

Bebocsájt egy végtelenbe,

Hol nem találom helyem.

Mondtad, egy vers még jár neked.

De kínnal kérnéd még?

S hogy ez elég se csak úgy legyen,

Verset csalnál még?

Forrjon tüdőm, mikor látom

E hótiszta lágy kezeket?

Nem beszélve egyebekről...

Mondd, miért jó ez neked?

Hogy nézem, ahogy selyembőröd

Miként hajlik álladon,

Ajkad émelyítő színnel

Miként rajzol kis mosolyt;

Tiszta szívű, szép mosolyt,

Nemcsak protokollt,

Kibontott hajaddal, s szemeddel

Szememen át bitorolj?

Tudom, atomok véletlen műve...

De atomok tartják a világot,

Ütköznek vagy összeállnak örökre.

Ennyi csak, de micsoda világ, látod?

Bennem akarsz ritmuszavart,

Hogy kapjak végre én is,

Sőt örökre immár, hogyha lehet;

Jól szenvedjek, amiért is

Nyomorult vagyok, mint
megírtam

Korábban szólottan.

Hát tessék:

Akkor most könyörgök hozzád,

Ne tedd!

Könyörülj még rajtam!

Igazán persze, azt is tudom hát,

Nem akarattal teszed,

Hogy élsz, hogy alkotsz,

Hogy
írónő vagy:

Lelked tenyered, sorsod végzeted.

Így hát

Tollad egy nyoma szólt most hozzád,

Anonim viszony irodalomban.

Megérkeztél, kinyugodtál.

Lám egyszer

Az ércfalak is leomolnak.

(Lájk!)