Na,
ebben a percben állt meg az ütő bennem. Amúgy mindig kíváncsi lettem volna,
hogy miért mondják így, amikor semmiféle ütős hangszer nincsen feltűntetve a
belső szerveim között. Bár jobban belegondolva, a szívet billentyűk mozgatják,
szóval, olyan, mint egy zongora, tehát… Á, a fene vigye el azt a zongorát! A
fene vigye el a blogot! És legfőképpen Barnit!
Mint
valami eszelős jövök ki az archívumból és futok végig a folyosón. A folyosón
levő kávéautomata mellett meglátom Barnit, ő is felfigyel rám, nem csoda, úgy
jövök, mint aki cseppet sem akar megállni. Megragadom a kezét, hiába magasabb
legalább két fejjel nálam és bár nem úgy terveztem, az átlagos hangszínemnél
jóval hangosabban szólok rá.
–
Mit csináltál?
–
Szívesen. De tényleg – mondja és elégedett mosoly suhan át az arcán, majd elnéz
a távolba (valójában csak a négy méterrel arrébb levő falig tud, amin egy
1992-es naptár látható), mint Superman egy jól sikerült nap végén, miközben a
47-es edzőcipős lábát átveti a másikon szuper lazán. Ezzel tökéletesen egy
pillanatban halljuk Ildikó üvöltését, amitől mindketten összerezzenünk, de
valószínűleg a szejzmológusok is érzékelték. Nekem végem!
–
Barnabás! Mi ez a mocsok gépemen? Azonnal takarítsd le! – kiabálja az
irodájának az ajtajából cseppet sem türelmes hangon. Barni halálos nyugalom
sétál felé, a kezében még mindig ott a műanyagpoharas kávé, néha hörpöl belőle.
Én nem akarom látni Barni hamarosan bekövetkező halálát, ezért becsukom a
szememet.
–
Mi ez a mocsok a gépemen? – ismétli meg Ildikó, valószínűleg azért, mert az
éppen neki ügyet intéző Zsani nincs a közelben és mindannyiunk fülét bántja már
a visszhang hiánya.
–
Az nem mocsok, hanem egy blog, egy nagyon érdekes blog – Barni farkasszemet néz
Ildikóval, én pedig biztosra veszem, hogy hamarosan kiég a retinája vagy kővé
dermed, mint azoknak, akik Medúzára néztek. – Amúgy a szerző éppen itt áll a
hátam mögött, szívesen mesél is róla, ugye, Liza?
Ha
eddig még nem lettem volna elég nyomatékosan kifejező, most elmondanám, hogy ha
Barni nem hal meg Ildikó pillantásától, akkor rövid időn belül én fogom
megölni! Előbújok a széles vállai mögül és roppant bátor módon integetek Ildikó
felé, mint egy óvodás. Ájulás visszatartása – teljesítve.
–
Te írtad azt a blogot? Elizabet, ugye? Mars mindketten az irodámba!
Szó
nélkül bekullogunk, Barni még mindig nyugodt, a géphez ül és kattintgat rajta,
számomra rejtélyes varázslatot végez. Ildikó mögötte áll és közben nézi.
Körbenézek. Kell lennie itt egy csapóajtónak, ami a vártömlöcbe vezet, ahol
felfalnak az éhes aligátorok.
–
Szóval városi legendák, ugye? – kérdezi nem kis iróniával a hangjában, én pedig
érzem, hogy alig tudok nyelni az izgalomtól. Közben észreveszem, hogy ma
pisztoly alakú fülbevalót visel. Sárga ruhával. Úristen. Nekem lőttek.
Kiveszi
Barni kezéből az egeret, kattint ő is néhányat, majd felolvassa néhány
bejegyzésem címét. Ég a fejem, mert a hangjából azt veszem le, hogy egyáltalán
nem az elismerés szól belőle, sokkal inkább valamilyen megalázás vagy lenézés.
Csendben és viszonylag nyugodtan tűröm, hogy egy-egy címnél még fel is nevessen.
Legalább jókedve lett tőle. Aztán elengedi az egeret, Barninak int, hogy
folytassa, végül újra rám néz. Karba teszi a kezét. Ez nem jó, nagyon nem jó!
Na, mindegy, jöjjenek az aligátorok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése