2017. december 24., vasárnap

Igazi karácsony


Szomorúan nézte a begipszelt lábát a kórházi ágyon. Hogy eshetett ilyen szerencsétlenül, hogy két helyen is eltörjön? Persze, hiszen akkor is az ajándéklista és a menüsor járt a fejében, amikor a plázában a mozgólépcsőről le kellett volna lépnie, ám ő ehelyett elesett, majd az előtte álló transzvesztita Mikulásnak ütközött és azon átbucskázva az ingyenes szemüvegtisztítás táblában botlott meg végül. Ha kívülről látta volna magát, valószínűleg jót nevet, de így a műtét és a gipsz után, egyáltalán nem tűnt viccesnek, bár igazából nem is ez bántotta. Hanem a karácsony, vagyis hogy idén nem lesz ünnep.

 
Az idei karácsony más volt, mint a többi és nemcsak azért, mert a férje idén már egy sokkal szűkebb és hidegebb helyen tölti a karácsonyt. Milyen érdekes, még mindig a férjének hívta, pedig már évek óta elváltak, nem sokkal azután, hogy a két nagyobbik kirepült a családi fészekből. Egyszerűen kifogytak a beszédtémákból, legalábbis ezt mondták mindketten a békítő tárgyalás során. De abban megegyeztek kimondatlanul is, hogy a szent ünnepet a gyerekek kedvéért minden évben együtt töltik. Karácsony napján jött már a reggeli órákban és anélkül, hogy megbeszélték volna, megvette mindazt, amit az elmúlt harminc évben is főzni szoktak, majd szótlanul melléállt a konyhában és a Sokol rádió aláfestésére együtt hámozták a krumplit, míg meg nem jöttek a gyerekek. Júniusban ment el, olyan csendesen és szinte észrevétlenül, ahogy a családján kívül mások számára élt.

A másik ok, hogy szeptemberben a legkisebb gyerek is, az alig húszéves Peti, elköltözött otthonról. A barátnőjével együtt egy teljes évet töltenek el az Erasmus programmal Brüsszelben. Örült neki, de mégis sírva készítette össze a holmiját néhány hónapja. Eszébe jutott, amikor ugyanígy készítette a kis dolgait, igaz, akkor Peti nem ment, hanem jött. Az volt életük legszebb karácsonya.

Bár januárra volt kiírva, Szenteste előtt néhány nappal megindult a szülés. Később ezt mindig úgy mesélte, hogy Peti már akkor is nagyon kapkodós volt, ahogy felnőttkorában is. Szentestére hazaengedték őket a kórházból, egy nappal előbb, mint a kórházi protokoll előírta volna, de a lakásban minden volt, csak Csendes éj nem, amikor betoppant meglepetésként. A férje valamit odaégetett a konyhában, a szag egyébként még hetekkel később is érződött a függönyökön és nehéz volt elhitetni a szomszédokkal, hogy nem disznót perzseltek a panelban, a két nagyobb gyerek, Laci és Évi, pedig a szobában civakodtak jó testvérhez illően, ő pedig ott állt az a szobaajtóban egy újszülöttel a kezében. Szerencsére az anyósa beállított néhány tál kocsonyával, így legalább a gyerekek kaptak enni, de azon a karácsonyon nem volt se fa, se ajándék, se ünnepi vacsora, a nagy kapkodásban még a csillagszórót sem vették elő. Csak ültek a nagyszobában a kisded körül és három királyokként nem győzték csodálni. A két gyerek kézről kézre adta és énekeltek neki. Albérletben laktak akkor még Újpesten, tévéjük sem volt még akkoriban, a rádiót pedig eszükbe sem jutott bekapcsolni. Sosem felejti el, hogyan nézett rá a férje az egyik gyerek feje fölül, abban a pillantásban benne volt minden, amiről a karácsony szól. Tökéletes este volt.

Ennek a karácsonynak ugyanilyen tökéletesnek kellett volna lennie. Hogy a gyerekek ne érezzék az apjuk hiányát. Hogy a gyerekei tudják, bárhova is mennek a világban, bárhol is élnek, ide mindig haza tudnak jönni. A gondok már novemberben kezdődtek, amikor a fia, aki a feleségével Brightonban él, bejelentette sűrű elnézések között, hogy idén a két kisgyerekükkel együtt Franciaországban töltik a karácsonyt egy síparadicsomban, ez lesz a közös ajándékuk. Aztán december elején a lánya is elszólta magát, hogy sajnos nem tud hazautazni a férjével Németországból az ünnepekre, mert nyolc hónapos terhesen az orvos már nem javasolja a repülőutat. Aztán december közepén Peti is felhívta, sajnos az egyik vizsgáját áttették szenteste előtti napra, 23-ára, úgyhogy nem ér haza az ünnepekre. Ám ő ekkor sem adta fel.

Feltette az okuláréját és bekapcsolta a skype-olásra kapott szuper tabletjét. Megnézte a repülőjegy-foglalásokat és kiszámította, hogyan tudná meglátogatni a három gyereket három különböző országban úgy, hogy aránylag jól kijöjjön anyagilag, hiszen ez is fontos. Felvezette a konyhai jegyzettömbébe: 24-én megérkezik Évihez Hamburgba, innen 26-án megy Brüsszelbe Petihez, majd 29-én, amikor a fiáék hazaérnek a síelésből, már ő is velük lesz Brightonban. Megnézte, hogy melyik országban milyen hozzávalókat tud beszerezni az ünnepi menühöz, befér-e a kedvenc gyúródeszkája a bőröndbe és hogy a bejglit meg a húsklopfolót átengedik-e a vámon. Az ajándékokat is úgy állította össze újra, hogy minél kevesebb helyet foglaljanak, ruhának elég lesz egy pongyola és egy otthonka, meg a mamusza, anélkül sehova, és éppen ezen szorgoskodott, amikor a plázában megtörtént a lépcsős incidens.
 

Ahogy ezen gondolkodott, hallotta, ahogy az asszisztensnők boldog karácsonyt kívánnak egymásnak a nővérszobában, ő pedig megint arra a tökéletes karácsonyra gondolt és könnyes szemmel nézett ki a sötét udvarra. A szomszédos ablakra valaki betlehemet festett hósprayvel és ő úgy találta, hogy a kisded gyanúsan hasonlít az ő Petijéhez. Egyszer csak nyílt az ajtaja és egy kisfiú futott be hozzá. Amikor Samuel arcát felismerte a sötét szobában, nem akart hinni a szemének. Bár a kisfiú félvér volt, hiszen a menye feketebőrű, mégis világított a mosolygós kis arca a szürke szobában. Nem sokkal utána jött az apja, az anyja és a karon ülő Caroline is, majd kapcsolódott a villany. Nem akart hinni a szemének! A fia nem szabadkozott sokat, elárulta, hogy átcserélték a franciaországi jegyeket budapestire, ahogy meghallották, mi történt a mamával, csak nem mertek szólni, mert az utolsó pillanatig a repülőtéren kellett várniuk a négy szabad helyre, végül két külön géppel jöttek ugyan, de itt vannak. Határtalan boldogságot érzett, ahogy a kis unokáira nézett, akik már kezelésbe is akarták venni az elektromos ágy távirányítóját, amíg a menye, aki csak egy kicsit beszélt magyarul, le nem beszélte őket az ágy, illetve a nagymama táncoltatásáról. Eközben újra nyílt az ajtó és a lánya, Évi jött be a férjével. Még mielőtt megszólalhatott volna, már mondta is a gyors ölelés után, hogy ugyan repülőre nem szállhatott fel, de autóval neki indultak, figyelembe véve, hogy úgyis egy kórházba sietnek, ha elindul a szülés, akkor jó helyen lesznek.

Nem tudott hova lenni a boldogságtól, már csak azt sajnálta, hogy se ajándék, se ünnepi fogások nincsenek, ha tehette volna, azonnal fakanalat ragad és keveri a mákot a bejglihez, de a gyerekei nem hagyták, hogy sokáig könnyezzen szomorúságában és örömében egyaránt, hanem a veje a telefonja lejátszóján bekapcsolta a Csendes éjt, a fia pedig a táskájából elővett egy, a repülőtéren vásárolt Toblerone-t. Mi más kell a boldog ünnephez? De valami mégis csak hiányzott.

És ahogy szokott, hirtelen, kapkodva, szinte beesett az ajtón Peti. Szabadkozva nézett körbe, hogy elkésett, pedig sietni szokott mindig. A most már zokogó anyját átölelve dörmögte, hogy majd jövőre újra felveszi azt a tantárgyat, várhat rá a prof. Fontosabb dolga akadt.

Körbenézett a három gyermekén, ahogy a két nagyobbik a Toblerone csokin veszekedett, míg a legkisebb csendben figyelte őket. Recsegve szólt a Csendes éj, a két unokája a nővérhívót nyomogatta, a veje és a menye pedig Activityzve beszélgettek egymással és már egyáltalán nem bánta, hogy otthon hagyta az ajándékokat, vagy hogy nem tudta idén becsomagolni alufóliába a diókat és a fára aggatni. Minden tökéletes volt, mert minden itt volt, ebben a kórházi szobában, amire csak kellett az ünnephez. Lábtörés ide vagy oda, ez lett az új kedvenc karácsonya és hálásan gondolt a kedves, transzvesztita Mikulásra.

 

 

2017. december 2., szombat

#egyszercsak

A megjelenés körül mindig rengeteg a megkeresés, interjú és olvasói kérdés, kérés, visszajelzés, így most jutottam el csak odáig, hogy bejegyzést írjak nektek a Gábriel-duológia második részével kapcsolatosan néhány érdekességről. Íme az #egyszercsak! :-)


 

Kezdjük rögtön a címmel! Nagyon szerettem volna, ha hasonló lesz az Egyszeregy-hez, így felmerült az Egyszerkettő, a Kétszeregy (a szorzó tábla többi része szerencsére nem jött szóba), az Egyszerű (kicsit profán lett volna :-D), az Egyszerelem stb., de végül az Egyszer csak szókapcsolat tetszett meg. Az egyetlen probléma az volt, hogy ezt a szót különírják, ezért vettük segítségül a hashtag-et, így már írhattuk egybe, és a helyesírás sem sérült.


Azt már a regény-sorozat elején tudtam, hogy Erik és Liza egy pár lesznek a végére, ahogy a nevek alapján Vörs és Hollád is egymás mellett levő két település, úgy Vörs Erik és Hollád Elizabet is egymás mellett köt ki. Ennek ellenére nagyon meglepett, amikor az első kötet után az olvasók nagy része Barnit favorizálta. Bár ekkor már a folytatás története nagyjából összeállt a fejemben, szinte újra kellett gondolnom az egész Barni-szálat és megmondom őszintén, ez okozta a legnagyobb fejtörést a folytatásban. (Sokat húztunk egyébként Barni szövegeiből a szerkesztőmmel, mert sokszor túlmagyaráztam a dolgokat, valahogy így akartam őt még jobban megérteni. :-)) Barni egy jó srác és talán, ha nem így találkoznak Lizával, nem így bontakozik ki a kapcsolatuk, örökre együtt lettek volna, de ahogy Barni is mondja, túl régóta várt már rá. Egyszerűen idealizálni kezdte Lizát és túlságosan beleélte magát, amikor úgy tűnt, hogy ők ketten összejönnek, hirtelen már nem lett elég a lehet, a muszáj volt az egyetlen lehetőség.  Erik pedig elsősorban magát kellett, hogy legyőzze ahhoz, hogy Lizával legyen, nemcsak a kényszerességét, a játékát a nőkkel vagy a Majával való harcát, hanem azt, hogy igenis tud egy kapcsolatban felnőttként, felelősségteljesen élni, mert egyetlen nőhöz nagyobb bátorság kell, mint ezerhez. :-)

Szabolcs karaktere teljesen új volt, szerettem volna valakit, aki papíron jól működik Lizával, ugyanakkor ez kevés, ha nincsen szikra vagy az ő esetükben, bizonyos alapvető elvek ütköznek.

Bár nagyon szerettétek Piput az első részben és persze Mikszet is, itt inkább kevesebb szerepet szántam nekik, de az egyik kedvenc jelenetem, amikor Pipu azt mondja Lizának, hogy neki van egy igazi lánya. :-) A másik pedig, amikor az összes fiú ott fut össze Liza lakásánál, ehhez a jelenethez azóta ragaszkodtam, amióta kitaláltam, de mégis csak az utolsó simításoknál került be a történetbe, mert le akartak róla beszélni. A visszajelzések alapján eddig nekem volt igazam. :-D Zsófi pedig a szerkesztőm kedvenc szereplője, konkrétan imádta és minden egyes Zsófival játszódó jelenetet még tovább húzott volna, mi tagadás, én is nagyon bírom Zsófit, egyértelmű volt, hogy helye van a folytatásban. :-)

Sokan kérdeztétek, kiről mintáztam Maját és Ildikót, de a helyzet az, hogy nem mintáztam őket konkrét ismerőseimről, inkább egy-egy jellemző tulajdonságukban és kijelentésükben szólalhatnak meg az én emlékeim azokból az évekből, amikor újságíró voltam vagy éppen első tapasztalataimról a könyvkiadás világában.

Gábriellé válásának az ötletét egy cikk adta, ahol egy milliomos férfi sugar daddyként tartott egy jóképű fiút, akivel szexuális kapcsolatot nem létesített, csupán élvezte a fiatal és nagyon sportos testének a látványát. Innen jött Alfonz figurája. :-)

A regényben központi téma még az írás, a kreatívitás, a képzelet, a plágium is, illetve azt mindenképpen le akartam írni, amiben hiszek: olvass, élj és írj! Liza is ezek alapján az elvek alapján próbál boldogulni szerzőként.

Ez a folytatás azért is kedves a szívemnek, mert a kisfiam születése körül áltam neki írni és bár nem sok szabadidőm volt egy kisbaba mellett, de akkor nagyon szívesen bújtam vissza Liza és a többi szereplő fejébe.

Ó, és még egy érdekesség: bár nem tudok róla, hogy lenne ilyen speciális ékszereket árusító bolt, mint Ildikóé (miért ne lehetne amúgy?), de a sógornőmnek, aki mestercukrász, egy habverő alakú medál lóg a nyakában, szóval ezt nem csak kitaláltam. :-P

2017. június 23., péntek

Vallomás

Kilenc éve történt...

Egy lány és egy fiú, egy ötnapos tábor és egy lehetetlen szerelem. Ez volt a mi történetünk és ebből született az első regényem, a Szívritmuszavar. Néhány nap múlva lesz a kilencéves évfordulója a táborban töltött napjainknak.
Ebből következik, hogy idén lesz a tizedik Weöres Sándor Nyári Egyetem Csöngén, ez a szép kerek szám pedig megérdemli, hogy mi is megemlékezzünk erről. :-)



Ezért egy játékot hirdetek kedves olvasóim: várom a szerelmes vallomásokat, amiket ti írtok nekem. Persze van némi kikötés is, hogy nehezebb legyen a feladat :-) A vallomásnak nem kell élő személyhez szólnia, lehet kitalált is, nem fontos a megszólítás sem. Bármilyen vallomás lehet, de én inkább a szerelmest részesítem előnyben, ha már Csöngéről van szó. Reménytelen, beteljesedett, vágyakozó, elérhetetlen, dühös, vicces: a fantáziátokra bízom. De a legfontosabb: 25 szóból állhat, se több, se kevesebb (a címen kívül, ha adtok neki). És persze, ha még nem tetted meg, lájkolni kell az oldalamat is előtte és a megosztásokért is hálás vagyok. :-)



A kész vallomásokat a fb bejegyzés alá, hozzászólásban kérem. A nyertest én választom ki és teljesen szubjektív lesz így az értékelésem, emiatt ne haragudjatok, kérlek. :-) A nyeremény pedig egy dedikált Szívritmuszavar vagy Hanna örök kötet könyvjelzővel (ajándékba is lehet dedikáltatni, ha már megvan nektek). A vallomásokat június 27. (kedd) éjfélig várom, eredményhirdetés június 28-án (szerdán) délután.

 
Mert a nagy gondolatokhoz néha nem kellenek se nagy szavak, se pedig bőbeszédűség.
A képen kedves tanárnőm sorai láthatóak, sajnos, már nagyon fakón, mert az íróasztalom felett lógott évekig és a nap kiszívta. Kedves, Juli tanárnő, bár már nem tudok neked üzenni, ha csak a szél nem viszi el a hangomat a felhők fölé, akkor is tudod talán, mindig megfogadtam, amit akkor nekem írtál: Lehet, hogy ez egy szebb lapot kívánna, de nem a papír a fontos.
 
 




2017. április 18., kedd

Létezik-e barátság férfi és nő között?

Férfi és nő között lehet tisztán csak barátság vagy mindig felbukkanik a kapcsolatban valamelyik vagy mindkét részről a szerelem, esetleg a szexuális vonzódás? És ha igen, hogyan tudják ezt kezelni: vissza lehet térni a régi kerékvágásba vagy az a barátság már soha nem lesz ugyanolyan?

Az új bejegyzés témáját az Egyszeregy regényem folytatása adta, amin jelenleg minden szabadidőmben dolgozom. Ugyanis az első részben Liza és az érte sokáig epekedő barát/kolléga Barni kapcsolata elmélyült a történet utolsó fejezeteiben, ám mielőtt igazán kibontakozhatott volna, a fiú külföldön vállalt munkát.  A folytatásban természetesen mindkét szereplő érzéseiről lehull a lepel, de megtudhatjuk azt is, hogy kiállta-e a távolság próbáját a kapcsolatuk és hogy Liza lemondott-e végleg Erikről. Esetleg egy rejtélyes harmadik férfi lesz a befutó a lánynak? Ezekről majd később mesélek még nektek, és ígérem, elejtek egy-két információt a készülő történetről. :-)

De most vissza az eredeti témához: ti hisztek a férfi és nő közötti barátságban? Vagy úgy gondoljátok, ahogy Gábriel/Erik mondta, aki ebben hisz, az talán még a mesékben is? Mostanában próbálom bepótolni a kihagyott részeket a New Girl-Új csaj utolsó két évadából és ennek kapcsán jutott eszembe, hogy anno sokat merítettem Barni megformálásához Nick Millerből és hoztam egy kis útmutatót az ő gif-jeivel illusztrálva: honnan tudhatod, hogy a fiú barátod többet érez irántad, mint szimpla barátságot? Az útmutatót csak szigorúan szórakoztató jelleggel szabad nézni, komolyan venni veszélyes. :-P

Honnan tudhatod, hogy többet érez irántad barátságnál? Amikor először meglát, akkor így néz rád.

 
Gúnyolódik és viccel veled. Ahogy az óvodában: a kisfiúknak mindig az a lány tetszett, amelyiknek a haját meghúzták. :-)
 
Mindig talál rá alkalmat, hogy hozzád érjen.

Bíztat és ott van neked, ha szükséged van rá.
 
Rengeteg közös sztoritok és viccetek van, amit remekül tudtok előadni.
 
 Őszinte veled. Azt is megmondja, amikor nagyon gáz vagy.
 
Gondoskodik rólad.

Próbálja magát jó színben feltűntetni előtted.

Mindig megnevettet, mert szereti, ha mosolyogsz.
 
Ugyanolyan furák vagytok mindketten, ezért jól megértitek egymást és másokat imádtok együtt cikizni.

Nem szégyelli az érzéseit kimutatni előtted és elmond olyan dolgokat neked, amit másnak nem.

Ha nem tudja a szemét levenni rólad.

Amikor csak teheti, stíröl téged.

Amikor így néz rád. Mindig.

De beletörődik, ha nem őt választod, mert neki fontosabb az, hogy te boldog legyél, mint hogy vele legyél boldog.
 
                             
Aztán egyszer csak megcsókol így minden előzetes jel nélkül.
 
Már nem kellenek szavak, hiszen mindent tudtok egymásról.
 
A baj pedig igazán ott kezdődik, ha lekerülnek a ruhadarabok...
 
Innentől már te is máshogy nézel rá.

És rájössz, hogy többé soha semmi nem lesz ugyanaz köztetek. Azt, hogy ez baj vagy sem, csak ti tudjátok eldönteni. :-)
 
 

2017. január 1., vasárnap

Viszlát 2016, hello 2017!

Gyorsan elröppent ez az év is, de nem telt eseménytelenül. Nézzük csak, mit hozott 2016!

 
Néhány kép az idei évemről:
 
 
Áprilisban találkozhattatok velem a Könyvfesztiválon. (A mosoly annak szól, hogy megint otthon hagytam a tollamat, de a kedvenc lila filcem szerencsére velem volt.)
 
 
Április végén elkezdtem írni az Egyszeregy kéziratát, ekkor még cím nélkül, később Liza munkacímmel.

 
Júniusban nem hagyhattam ki a Könyvhetet, itt is sokatokkal találkozhattam és dedikálhattam. (Icával és Fannival utána elmentünk fagyizni, de az özönvízhez hasonlító esőt megúsztuk.)
 

Nem rossz az, amikor az íróról írnak. :-) Idén ez is megtörtént velem. (Ez egy ősrégi kép rólam, talán 2010-es, de hirtelen nem találtam frissebbet. Ezért is határoztam el, hogy kellenek rólam új, profi képek.)

 
(Úgy tűnik, hogy ez egy kellék laptop, de nem, ez az én sajátom, amin a regényeimet írom, csak a fotós leszedte a márkajelzését. :-) A forró csoki a kezemben viszont tényleg csak kellék volt. Sajnos.)

 


 A nyáron készült rólam egy fotósorozat, amiből néhány képet már láthattatok és most is mutatok párat. Ekkor még nem sejtettem, de a képen már ketten szereplünk. (Azt viszont nem tudom, miért mutatok hármat az ujjaimmal...)
 
Idén nagy változást jelentett az is, hogy a Könyvmolyképzőtől a Librihez igazoltam. Ez a kép a megjelenés előtti utolsó egyeztetés napján készült. Ekkor már tudtam, hogy Liza helyett Egyszeregy lesz a címe és a csodás borító is megvolt már.


Novemberben megjelent az Egyszegy, ami postán jutott el hozzám. Ennyire még senki nem várta a postást, mint én azokban a napokban, gyakorlatilag kitéptem a kezéből. (Ezúton is kérek elnézést a Magyar Posta minden dolgozójától.) Percekig nem tudtam letenni a kezemből a könyvemet, csak nézegettem és simogattam, hihetetlen öröm volt végre kézbe fogni.

 
 
Decemberben így festettem a Libri karácsonyi buliján a Nyugati téri székházban. Nagyon nagy buli volt, ahol rengeteg általam szeretett és tisztelt íróval és költővel találkozhattam, ezenkívül pedig megismerhettem még jobban a kiadó munkatársait, akik segítették a munkámat. Ezt a csodálatos könyvkarácsonyfát pedig nem tudtam kihagyni, muszáj volt megmutatnom nektek. A szemfülesebbek már kifigyelhették, hogy a kabáttal nem nagyon tudtam takarni a gömbölyödő hasamat.
 
 
Ugyanis egyre messzebb kell ülnöm a laptopomtól és egyre nagyobbat nyújtóznom ahhoz, hogy a hasam még ne érje el az asztalt, de a kezem még a billentyűkön legyen. :-) A látszattal ellentétben, nem a karácsonyi bejglik mértéktelen fogyasztásától kerekedtem ki. :-) Tavasszal megszületik a kisfiunk, de addig még nagyon sok munka vár rám...



Ez pedig az első néhány szó, amit leütöttem ma a frissen megnyitott fájlba. Egyelőre Liza II. munkacímmel írom a folytatást, aztán a cím majd csak megtalál írás közben. Nekem ez az idei évi projektem nektek, mert tudom, hogy már nagyon várjátok a folytatást. Hát, rajtam nem múlik: az első néhány mondat már biztosan megvan... :-)
 
 

Persze nemcsak a fenn említett dolgok, de sok minden más is történt. Például néhány dolgot tanított nekem ez az év:

- Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni és ezt nagyon nehéz elfogadni. Egyetlen megoldásuk van csak: az idő.
- Hiába tervezel el valamit teljes elszántsággal, az élet hozza majd a maga dolgait anélkül, hogy neked abba bármilyen beleszólásod lenne. De hagyni kell ezeket a dolgokat, mert később mindegyik tanít nekünk valamit.
- Nem szabad állandóan azt nézni, hogy mire vágyunk még, mi az, ami elérhetetlen. Elég lenne kinyitni a szemünket, hogy lássuk, minden nap találhatunk olyat, amiért érdemes hálásnak lennünk.
- Ha valamit el akarsz érni, akkor azért tenni kell. Felesleges másokat irigyelni a sikerért, akkor irigyeld a munkájukat is, amit belefektettek.
- Semmi nagy dolog nem kezdődött még úgy, hogy aznap este otthon maradtam. Ezt egyébként meg is írtam az Egyszeregy regényben. :-)



És persze lesz néhány dolog, amit igyekszek megfogadni és betartani jövőre. :-)
- Sokkal türelmesebb leszek és nem siettetem a dolgokat, hagyom, hogy minden a maga tempójában jöjjön el az életemben.
- Elszántabban látok neki a feladataimnak, de mindig hagyok elegendő időt a pihenésre is.
- Nem húzom fel magam olyan dolgokon, amiken változtatni nem tudok.
- Sokkal több időt töltök olyan emberekkel, akik kincsek az életemben és kevesebbet azokkal, akik nem.
- Megpróbálok mindig a szép dolgokra koncentrálni és sokat nevetni, akkor is, amikor nem lenne rá különösebb okom.


Remélem, nektek is csodálatos dolgokat hoz ez az új év és kívánom nektek, hogy minden álmotok váljon valóra az idén! Jó olvasást és remek történeteket 2017-re! :-)