MeLindától

Az alábbi sorokat ezúttal nem én írtam. Hanem egy szőke kislány, akit még a főiskolán ismertem meg és Csöngén lettünk sorstársak, előtte csak csoporttársak voltunk. Ott ismerkedett meg Márkkal, a férjével. Igen, összeházasodtak és én voltam a tanújuk. Csodálatos esküvő volt, magamnak sem kívánnék szebbet. Megkértem Melindát, írjon nektek néhány rövid gondolatot ide, a blogomra. Fogadjátok tőle szeretettel!

Olvasok, mert akkor bárki lehetek. Az éles eszű Lizzy, aki elbűvöli Mr. Darcy-t, a talpraesett Scarlett, aki a háború után a semmiből küzdi magát a gazdagságig, de lehetek akár Dorian Gray is, aki annyira kétségbeesetten ragaszkodik szépségéhez és fiatalságához, hogy eladja érte a lelkét, a szépségét és a fiatalságát. Persze itt nem volt választásom, a Szívritmuszavarban nem lehettem a barna kislány, hiszen én ismerem azt a lányt, ő más mint én, más volt már akkor is, amikor Linda látta őt a tanszékeken tökéletes kis kosztümjébe bújva, magassarkúban tipegve, és Csöngén, abban a pici faluban, ahol ugyanolyan tökéletes volt a göndör hajával, a farmerruhájában, az apró gesztenyével a kezében.
Szóval olvasok, és közben Linda vagyok. Nem furcsa, magától értetődő, természetes, hiszen szinte minden úgy történt, ahogy le van írva, éppen ezért ezekben a részekben könnyedén azonosulok a karakterrel, a fantázia szülte sorokban pedig mohó kíváncsisággal falom a regényt, hogy milyen vagyok, milyen lehetnék, milyen lehettem volna. Hősnő vagyok, olvasnak rólam, és ott maradok a sorok között örökre, mert valaki alkotott rólam valami olyat, ami maradandóbb az emberi testnél, talán az emberi emlékezetnél is, és fel sem merül, hogy bántson a gondolat: ez a történet nem rólam szól.
Pedig igen. Ültem a gesztenyefa alatt, ittam a bort a Csengőben, hallgattam az előadásokat, sétáltam Ostffyasszonyfáig, majszoltam a jégkrémet a hőségben, és igen, éreztem a torta keserű, elválás-ízét.
És annyi évvel később most erről olvasok újra, mert az olvasás egy csodálatos emlékezés. Így, sokadjára már csak édes, kellemes fájdalom, tompa zsibbadás és lágy szomorúság. De tőlem csak Csönge van messze - és Csönge is csak fizikai távolságban mérve. Az a fiú, az a barna lány és az a Linda itt élnek a szívemben, és itt élnek a regény sorai között, és amikor reggelente megpillantom Márk arcát, akkor tudom, hogy ő is itt van még, nem öregedve azóta egy percet sem, mert mi nem a lelkünket adtuk az örök fiatalságért: mi egyszerűen csak ott maradtunk Csöngén.