Novella

 

 

Az éjszaka hívogató volt. Hiába nézett ki a hideg, párás éjbe, ahogy az eső után száradt fel a járda és a házfalak, nem bírt parancsolni az ösztöneinek és útnak eredt. Beleborzongott a szél hideg ölelésébe. Hangtalanul lépkedett a házak között, ha zajt hallott, előbb lassított, majd teljesen megállt. Pam-pam-papam. Csak a szívverését hallotta. Mozdulatlanul figyelte, hogyan halkulnak el az apró neszek, amelyeket csak a feltámadó szél okozott, majd fogynak el teljesen. Szinte néptelen volt a Partdűlő utca környéke ilyenkor. Csak a falevelek remegtek az ágak végén a telet várva.
Szüksége volt a szökés okozta édes izgalomra és az érzésre, hogy nap, mint nap van mit várni. Eseménytelenül teltek volna el az egyforma napok egymás utána, ha ő nem lett volna. Ezért újra látni akarta. Pedig bezárták és ráparancsoltak, hogy nem mehet ki. Nappal még csak-csak, de éjszaka sehova. Sejtelme sem volt, honnan jöhettek rá az otthoniak, hogy hol tölti az éjszakáit. Talán a vizes és sáros nyomok árulkodtak a makulátlan padlón vagy valaki meglátta? Nem fog már kiderülni soha,de nem is ez volt a lényeg. Látni akarta. Ha most utoljára, akkor utoljára.
Igazából nem is ismert magára. Ő nem olyan fajta lány, akinek bárki elcsavarhatja a fejét. Nem, annál sokkal büszkébb és értékesebb. Legalábbis annak gondolta magát. Pedig most ő is éppen ugyanúgy fut a fiú után, mint az általa lenézett lányok. Újra neszt hallott, megállt. Fülelt. Megint csak a szél. Beleremegett a saját sóhajtásába, aztán belenézett a pocsolyába, ami a lábai előtt terült el. Helyes volt az arca, ezt már sokszor mondták neki. Talán jobbat is találhatna magának, mint ez a… Miért nem tudom kiverni a fejemből? – kérdezte magától a pocsolyának címezve a kérdést, de a szél megborzolta a tetejét és csak lágy hullámok felelhettek volna nekik, de ők is inkább csendben maradtak. Pedig tudták a választ.
Hamar odaért a kerítéshez, felugrott a tetejére és várt. Tudta, hogy késni fog. Mindig késik. De még ezt is szerette benne, mert ez is annyira a része volt és minden, ami hozzátartozott, azt kétségek nélkül, teljes odaadással szerette. Nem, nem szerelem volt ez. Valami több. Ősi, állati ösztön. Vibrálás a mellkasában és zsibbadás a végtagjaiban. Kósza gondolatok a fejében és remegés a mozdulataiban. Hogyan is jutott idáig? Maga sem tudta. Várt türelmesen. Mit tehetett volna mást?

Megérkezett. Már messziről hallotta a lépteit, pedig ő is nagyon csendben járt mindig. Aztán megpillantotta az árnyékát az egyik pislogó utcai lámpa fényében. Még az árnyékát is szerette. Hogyne, hiszen az már a közeledtét jelezte. Szerette. Ahogy a forró beton gőzölgő illatát nyári estéken vagy a szúnyogok sercegő halálát a teraszon csüngő lámpában. Mindent, ami őt jelentette. Érezte, ahogy egyre gyorsabban és gyorsabban ver a szíve, de kifejezéstelen arccal bámult a semmibe. Nem akarta, hogy észrevegye rajta, mennyire a hatása alatt van. Bármilyen nehezére is esett, még a fejét is elfordította, mintha mást nézne, mintha csak véletlenül járt volna erre portyázás közben. Nem engedhette meg, hogy gyengének lássa. Nem.
– Szia, cicus! – hallotta a háta mögül és közömbösséget tettetve megfordult, de a torkában levő gombóc csak egyre nagyobb és nagyobb lett. Alig tudott megszólalni.
– Szia! – ennyi tellett tőle. Ridegnek tűnhetett, pedig valójában az összes idegszála megfeszült, és ettől egyszerre lett merev, mégis könnyen alakítható, mint a viasz a láng alatt. Nem is baj, gondolta, nehogy elbízza magát egy hosszú köszöntéstől.
Ő is felugrott a kerítésre és megkerülte. Lassan ment, ráérősen és közben le sem vette a szemét róla. Állta a pillantást mozdulatlanul és merev arccal, a bajsza sem rezdült.
– Csak nem engem vártál? – kérdezte tőle.
– Nem képzelsz egy kicsit sokat magadról? Éppen erre volt dolgom és gondoltam, körülnézek a kerítésről, innen jobban belátom a terepet. – Remeg a hangja, de talán nem hallotta meg! Valamit be kell vetnie, hogy ne vegye észre, mennyire elgyengíti az egész testét a jelenléte. Van, ami mindig bejön. Most is sikerülni fog. Megnyalta a mancsát kétszer-háromszor és végigsimította vele a fejét az orrától egészen a füle a hegyéig. Szépen, lassan, kiélvezve a mozdulat tökéletességét és finomságát. A másik figyelte őt, de nemcsak a szemével, hanem minden idegszálával,és ehhez nem kellett mosakodás közben kinyitnia a szemét, pontosan tudta, hogy jóllakik ma este a látványával is. Nem gondolta, hogy valami újat fedezett volna fel, vagy hogy más macskalány nem szokta így mosdatni magát előtte. Egyszerűen csak azt gondolta, van benne valami különleges, amire mégis odafigyel. Amiért őt választja a rengetegből. Amivel meg tudja változtatni a megváltoztathatatlant. A szerelemben nincs lehetetlen.
Lerakta a tappancsát a kerítésre és lassan kinyitotta a szemét. Egyenesen a zöld, ék alakú pupillájú szembe bámult. Az ék lassan elkezdett nőni, míg nem kerek kis körré hízott. Ilyen a macskák szeme, amikor vadásznak. És most ő volt a préda.
– Tegnap nem jöttél – váltott szót a kandúr, aki egyébként a Jack névre hallgatott. Lesütötte kerek pupillájú szemét, ami elárulta. Lassan lépegetni kezdett körülötte, figyelve arra, hogy ne érjen hozzá, amikor a kerítés vékony tetején egymás mellé kerültek.
– Bezártak. Nem engedik, hogy kijárjak éjszakánként. Félnek, hogy elkapnak a kóbor kutyák – mondta egészen halkan a szemét lesütve, majd újra felemelve. Leült a két hátsó lábára és a farkincáját a mellső lábai elé kerekítette. Ez a legszebb póza. Ilyenkor látszódik a legjobban a bundájának csíkozása, a kecses alakja és a szép fejformája. Mint minden brit rövidszőrűnek, neki is jellegzetesen kerek fejformája volt, ezüst csíkozása pedig különösen jellegzetessé tette fajtáját. De ha nem jöttek volna rá előkelő származására, a Szofi név biztosan elárulta volna, hogy nem útszéli kóbormacskáról van szó. Jack viszont igazi rosszfiú volt. Az utcán született egy kartondobozban, az anyját nem sokáig ismerte, ahogy a testvéreit se. Magának való típus volt. Amikor Szofi először meglátta, azonnal megfogta benne valami. Maga sem tudta, hogy mi. Nem, nem volt szebb bundája, mint a többi macskának, se járása, hogy a modoráról már ne is beszéljünk, de amikor megszólalt vagy ahogy ránézett a piros nyakörves Szofira, nem tudott nem beleborzongni. Mellette másnak érezte magát, különlegesnek. És az érzés minden hajnalban elment Jack-kel együtt.

Jack az elejétől nem tagadta, hogy ő bizony igazi életművész. Nem hajlandó beköltözni egy gazdihoz sem, pedig állítása szerint már többen szerették volna megszelídíteni a környéken, ahol mindig bóklászott, de ő nem hagyta magát. Az ételt elfogadta, néha a simogatást is, de becézni és megfogni magát nem engedte. Szofi azt is tudta róla a szomszéd macskáktól, hogy Jack nemcsak erről híres. Igazi nőcsábász, aki minden este másnak teszi a szépet és sokszor el is nyeri a szép lányok kegyeit. Előnyére legyen mondva, ezt soha nem is tagadta Szofi előtt.
– Nem hiszek a hűségben, tudod? Az valami hülye, magunkra erőltetett szabály. Persze, beköltözhetnék én is egy gazdihoz, szerezhetnék magam mellé egy barátnőt. De akkor az nem én lennék, tudod, Szofi? Nekem a szabadság mindennél többet jelent.
Szofi ezt mind tudta. Mégis valahogy azt hitte, Jack megváltozik a kedvéért. Az utóbbi időben, amióta egyre többet járt a nagy kerítéshez, megszűntek a Jack hódításairól szóló pletykák. A többi arra járó macskalány pedig féltékenyen mérte végig a délutánonként a teraszon magát mosdató Szofit. Egyszer, mikor nagyon jó kedvükben hazáig kísérte, ugyan megpróbálta azt kérni Szofitól, mint a többitől, de Szofi szemében látott válasz inkább megfordulásra késztette és el is futott a Partdűlő utcából, azóta se kísérte haza egyszer se.
Mégis minden este ott volt a nagy kerítésnél. Hódítgathatta volna a környék szép házi cicáit és a szomszéd házban található perzsa kennel díjnyertes példányait, de ő mégis minden estét Szofival töltött. Legtöbbször csak beszélgettek, néha összeért a farkuk vége a kerítés pereme alatt, ilyenkor mindketten sietősen elkapták és néhány percig nem néztek egymás szemébe.
Szofi minden délelőtt a családi ház ablakpárkányán gubbasztott napsütésben. Nézte szomorúan a fákat és az elhaladó autók monotonitását. Piros, fehér, kék, szürke, kék, zöld. Felnézett a faliórára. A kis pálcikának még meg kell másznia az órát és mire újra odaér, ahonnan elindult, nagyon sok idő eltelik.  Várta haza a gazdáját. De most már nem azért, hogy játszhassanak egy nagyot délután, hanem azért, mert ha a gazdi megjött, akkor vacsora lesz, utána pedig néhány óra múlva le is fekszik és a résnyire nyitva hagyott garázsajtó alatt Szofi ki tud settenkedni az éjszakába őhozzá. Egész nap az éjszakát várta.
Először persze mindenféle buta kifogást talált ki, miért kell kiszöknie minden éjszaka. Vadászni kell, mozogni kell, fára mászni, csavarogni, de az igazságot nagyon sokáig még maga előtt is titkolta. Aztán egyik este hiába várta Jacket, nem jött el. Hazafelé bandukolva hajnalban meglátta, ahogy egy kertes házból oson ki. És ezért nem tudta őt hibáztatni, csak és kizárólag magát.

– Sosem engedném, hogy bajod essen – ült le mellé egészen közel Jack. A mellső lábuk szinte összeért, de csak szinte. Mégis, abban a mozdulatban, abban a nem érintésben benne volt minden. A vágyakozás, a ki nem mondott szavak és a meg nem történt pillanatok. Szofi tudta, hogy volt egy pillanatuk, de nem tudta, Jack is érezte-e azt, amit ő.
Akkor éppen egy fa ágán ültek. Kutyák jöttek és Jack jobbnak látta, ha a kerítésről a közeli fára ugranak át. Végig Szofi mögött volt és lesett hátra, jönnek-e mögöttük a csaholók. Szofi még soha nem érezte magát olyan féltő és óvó biztonságban, mint akkor. Nem, még a gazdi karjaiban sem.
– Bújj el – mondta neki akkor Jack. – Ne lássák meg a csíkos bundádat. Az enyém fekete, azt úgysem látják meg ezek a vaksik.
Szofi mögé lépett és finoman ráhajtotta a fejét és mellső lábait a bundájára, teljesen elfedve ezzel az apró cicalányt. Szofinak ez olyan volt, mint egy ölelés. Egészen apróra húzta magát össze és várta, hogy ne történjen semmi, csak tartson sokáig ez a perc. Vagy talán ne is múljon el soha. Sosem érezte még így magát, miközben tudta, nincsenek is ott azok a kutyák és ezt a játékot Jack talán már az összes macskalánnyal eljátszotta, mégis érezte. Egy pillanat volt. Egy igazi pillanat.

Szofi elmerengett még egy kicsit az emléken, majd teljesen hirtelen, minden rákészülés nélkül odadörgölte a fejét Jack álla alá. Nem tudta volna se akkor, se később megmagyarázni magának, miért tette ezt. Egyszerűen kitörtek belőle az odáig rejtegetett és titokban tartott érzések. Kell neki ez a fiú. Nem akart többé gondolkodni.
Jack megtántorodott és egy lépést hátrált. Az arcára grimasz ült. Szofi azt hitte, végzetes hibát követett el és valójában nem is érez iránta semmit Jack. Hogy félreértett valamit. Hogy most valamit elrontott. De Jack arca újra közömbössé vált és halkan megszólalt az arcát elfordítva.
– Miért csinálod ezt velem? Hát, nem tudod, hogy már így is megőrjítettél? Hogy te vagy az egyetlen dolog, amire gondolni tudok? Nincs fáradtság, nincs éhség, csak a te hiányod szakít ki belőlem darabokat újra és újra. Ha meglátlak, és ha nem látlak. Nem tudnám megmondani, hogy melyik fáj jobban. Mert soha nem lehetsz az enyém.
– Miért mondod ezt? Én akarom… Én is csak rád tudok gondolni! – Szofi lelkének láncai hatalmas robajjal törtek le, de ugyanakkor kétség is férkőzött a helyükre. Valami nem jó, ennek nem így kellene lennie, nem így kellene viselkednie, ha igazán boldog lenne és szerelmes.
– Én képtelen vagyok arra az életre, amit te érdemelsz, és amit te kívánsz tőlem. Kóbormacska vagyok, az is maradok már örökre. Örök Don Juan, aki sorra látogatja a lányokat éjszakánként. Ezt írták meg nekem, Szofi.
Jack elfordította a fejét és a vizes aszfaltot nézte mereven. Szofi hatalmasat nyelt. Nagyon fájt ez neki.
– Nem tudok megváltozni a kedvedért sem. Az már nem én lennék. És ha nem én lennék, te sem szeretnél már engem, ugye?
Szofi megrázta a kis fejecskéjét és megnyalta Jack pofáját. Az hagyta, talán még egy mosolyt is erőltetett az arcára, de abban annyi fájdalom és lemondás volt, hogy inkább ne tette volna.
– Akkor majd élek én veled az utcán! Nincs szükségem nekem sem gazdira. Arra se, hogy hűséget fogadj nekem, csak rád, rád van szükségem – hadarta Szofi, mintha attól félt volna, hogy valaki félbe szakítja, és nem tudja elmondani azt, ami olyan régóta a szívét nyomja.
– Akkor az már nem te lennél és nem kellenél nekem.
Jack a távolba révedt, de nem prédára lesett, nem is ugatást hallott, hanem talán a jövőt próbálta kifürkészni. Azt meg ugye, nem lehet. Szofi legalábbis így gondolta. Szomorúan lehajtotta a fejét és megpróbált nem gondolkodni, de egyfolytában kattogott az agya. Ez az utolsó alkalom, több nem lesz.
– Azt mondtad, hogy nem engednéd, hogy bántsanak, ugye?
– Igen.
– Akkor ne bánts te se.
Szofi leugrott a kerítésről és hazafelé vette az irányt. Nem nézett hátra, bármilyen nehéz is volt, nem nézett. Jack néhány perc után leugrott és utána futott.
– Várj, nem mehetsz el így! Nem akarom… hogy többé soha…
– Akkor legyen ma a soha – mondta Szofi és kitágult a pupillája. Most ő volt a vadász.

 

Reggel már a szemeteseket szedték össze az utcájukban a nagy konténeres autókon dolgozó munkások, mire Szofi hazaért. Megtörölte a lábát a fűben és becsusszant a garázsajtó alatti résen. A gazdi még aludt, csend volt a lakásban. Leheveredett az ablakpárkányra, a kedvenc helyére és próbálta becsukni a szemét, de nem tudott elaludni az izgalomtól. A szíve még mindig hevesen vert. Soha nem fogja elfelejteni.
Hat óra. A gazdi felkelt és a tálkájába a kedvenc ételét tette. Megsimogatta, még az ölébe is felvette, pedig nagyon sietett minden reggel dolgozni, most mégis akadt idő egy kis babusgatásra. Szofi nem is tudta, hogy miért mondta azt, hogy el tudná hagyni a gazdit. Nem, nem tudná, abba mindkettejük szíve összetörne. Amíg a gazdi a fürdőbe ment, Szofi újra visszatelepedett a párkányra és kifelé bámult az ablakon, nézte, hogyan dobják be a környékbeli házakhoz az újságot.
– Nyüves macskája! Takarodsz! – kiabálta az újságkihordó férfi és egy macskát látott eliramodni a lábai alól. Kétsége sem volt afelől, hogy Jack az. Amint éppen a szomszédos ház hátsó kenneljéből futott ki. Szofi egy könnycseppet sem ejtett. Magát sajnálta volna? Hiszen pontosan tudta, hogy milyen macskára tette rá a tappancsát.
Leugrott a párkányról és befutott a garázsba, amit egy ajtót kötött össze a házzal. Hangosan nyávogott, addig, amíg a vizes hajú, törölközőbe bugyolált gazdi megjelent mellette. Úgy csinált, mintha beszorult volna a garázsajtó alá, még egy kicsit kapart is, hogy nehezebben tudja kihúzni a kétségbeesett gazdi onnan. Aztán szépen visszamászott a párkányra és várta, hogy a gazdi telefonáljon a garázsajtó szerelőknek, akik még aznap délután megjavították a felgördítő szerkezetet. Így az már a betonig ért, nem maradt rés az ajtó alatt, még akkora sem, amin egy egér átfért volna, nemhogy egy macska. Szofi elégedetten szemlélte a végeredményt és éjszakánként ezután megpróbált aludni.

 

 

---

 

A régi kezdés

Amikor a szerkesztőmmel átgyúrtuk a Hanna örököt, nemcsak az előbbi bejegyzésben található levél, hanem ez a rész is kimaradt a regény legelejéről. De miért ne olvashatnátok el azért, mert nem jelent meg a könyvben? :-)

 

 

 

 

Először talán öt évesen lehetett kórházban. Azért nem volt biztos abban, hogy mikor, mert néhány egymást követő éven át hatalmas hó volt a faluban, ahol lakott. Csak a mindent körülölelő fehérségre emlékezett, ahogy a kis autóval törik benne az utat és ő nagyon fél attól, hogy a hegyekben álló jeges csapadék, amely addig a jó barátja volt és kellemes társasága a szánkózások idején, most ellene fordul. A szorongó érzés a szívében még jobban felerősödött, ahogy a fertőtlenítő szag körbeölelte a kórház hideg folyosóján, hiába volt a kicsi keze az apja hatalmasnak tűnő és meleg markában, az érzés nem csillapodott. Persze, akkor még nem sejthette, hogy a szorongó érzést nem a hó vagy a kórtermek ismeretlen szaga okozza, hanem a félelem, hogy sohasem látja többet az anyját. A mindig mosolygós és vidám anya most egy csíkos kórházi köpenyben feküdt a fehér, pecsétes ágyneműben. Mozdulatlanul, ahogy azt gerincműtét után szokás. S ő nem értette a dolgot, de ahelyett, hogy kérdezett volna, csak sírni tudott, mert azt hitte, aki kórházba kerül, és már nem tud mozogni, azt csak egy lépés választja el a haláltól.

Az anyja mindig tevékeny volt, ez jó érzés volt ott legbelül, hogy az anyák sosem alszanak, sosem fáradnak el, úgy gondolta, amíg ő alszik, anyja végig ott ül az ágyánál. Hiszen mielőtt lehunyta volna a szemét ott volt, és mikor reggel először kinyitotta, akkor is. Jó érzés volt úgy lefeküdni, hogy nyugodtan alhat, mert van valaki, aki vigyáz a világra.

Kicsike eszével akkor nem tudta felfogni, hogy foroghat éjjel is a Föld, ha anyukája nem forgatja, hogy lehet, hogy ma is felkelt a Nap, hogy csiripelnek a madarak, ha ágyban fekszik, aki mindezt elindítja? A sírást csak a nővérek nagy édesgetésének köszönhetően hagyta abba, akkor is csak azért, mert már émelygett a gyomra a sok kedves szótól. Az anyját nem akarta látni, kicsi fejében összekapcsolta már szülőjét a halál gondolatával és a halottaktól, ezt minden valamire való kisgyerek tudja, félni kell. Később, mikor már felépült a betegségből és hazaengedték szülőjét, sosem lett már olyan kapcsolata a lányával, mint előtte. Nem tudta már visszaadni ugyanazt a megnyugtató érzést, azt a biztonságot, amelyre lelke mélyén a legjobban vágyott a lánya, s amit azt hitte, már sohasem talál meg. Egyszer ugyan megtalálta, de öt nap után el is vesztette.

 

Arra viszont pontosan emlékezett, hogy mikor volt utoljára kórházban. Öt éve volt, karácsony előtt két nappal. Munkából tartott hazafelé, amikor megcsörrent a mobiltelefonja, hogy a nagyapja most készül elhagyni a földi világot egy jobb és másik élet reményében, ezért itt az idő búcsúzni. Nagy levegőt vett és kifújta a párát, amely kis felhőcskeként hagyta el a száját a decemberi fagyban. A pszichiátria osztályra nem először ment már akkor, évek óta ott ápolták, kisebb megszakításokkal a nagyapját. Az első agyvérzése után még magához tért, megtanult újra járni, beszélni, a második után a járás már nehezebben ment, botra vagy járókeretre támaszkodott, a beszéddel nem volt gondja, bár már ritkán szólalt meg,  az unokák nevét is rendre felcserélte. A harmadik után már pelenkára és előkére volt szüksége, és nem ismert már meg senkit sem maga körül.

A kórházba belépve megcsapta az ismerős szag, amit annyira gyűlölt attól a naptól, hogy az anyját gyermekként meglátogatta. Próbálta elnyomni magában az érzés, miközben kapaszkodott is belé, félve, hogy most valami sokkal rosszabb vár rá. Végképp nem menti meg semmitől, hogy találkozzon a halállal. Az osztály három emeletét is megjárta, mire a földszinten a tárolók mellett egy eldugott kis szobában megtalálta az öreget. Ide azokat rakják, akikért hamarosan eljön a halottas kocsi, így könnyebb, mint az emeletről lehozni őket, jött a logikusnak tűnő válasz a portástól, aki megszánta bolyongását és útbaigazította. Karácsony előtt két nappal járt az idő, minden kórterem apró fenyőfával és piros-zöld girlandokkal volt feldíszítve, s üvöltött a Jingle Rock. De nem hallotta a karácsonyi zenét, mert a szívének átütemezett dobbanásai sokkal erősebbek voltak annál, először azt hitte, a tűsarkú csizma kopog a frissen felmosott kövön, de rá kellett jönnie a szívében kopog valami sokkal keményebb kőféle. Sosem gondolta volna, hogy a halálnak szaga is lehet, de amikor belépett a kis szobába és megcsapta az a semmihez sem fogható szag az orrát, kétsége sem volt felőle. A kis test a takaró alatt, ami percenként újra és újra megvonaglott, nyomaiban ugyan emlékeztetett nagyapjára, de mégsem találta meg benne a szeretett vonásokat. Ránézett a csontos, kiduzzadt erű kézre, s nem tudta megérinteni. Úgy érezte, őt nem ez a kéz tanította meg fát faragni és szájharmonikázni. A halk nyöszörgő hang sem emlékeztetett arra a mesélőre, aki el tudta annak idején varázsolni. Mint aki álmodik, s fut álmában, úgy járt nagyapjának keze-lába, úgy beszélt érhetetlen, más világi nyelven, mint aki már valóban nem ezen a Földön jár. Úgy érezte a nő, el kellett jönnie, hogy végre elengedje. De nem az emlékét, az vele marad örökre, csak a lelkét. Ezért kinyitotta az ablakot, s halkan annyit mondott csak: „Menj békével, jó utat.”

 

Két nappal később az egyedül fogyasztott karácsonyi ebéd közben jött a telefon, hogy a nagyapja meghalt.

 

Azóta nem ment kórházba, talán attól félt volna, hogy a halott lelke mégsem ment ki az ablakon, hanem még bolyong az épület falai között? Szó sem volt erről. Csupán el akarta kerülni azt a szorító érzést a szívében, hogy ezek között a falak között mindenki egyenlő, itt nem parancsol senki, azazhogy valaki, de őt minden bizonnyal nem lehet sem látni, sem jobb belátásra bírni. Nem szerette a kiszámíthatatlanságot, pedig tudta, a kórházban nemcsak meghalnak, de születnek is az emberek, de ezt az érzést most mégis elnyomta inkább magában. Kiszámíthatatlan, kiszolgáltatott és embertelenül emberi. Gyűlölte ezt a helyzetet, de mégsem tudott vele mit kezdeni. Most ő volt kórházban.

 

Idegesen fészkelődött a fehér ágyban. Ahogy körbenézett, megnyugodva vette tudomásul, hogy saját szobát kapott. Valószínűleg valaki elintézte neki, hogy ne zavarják mások. Jobb ez így, gondolta magában, végre magára maradhat a gondolataival és a bánatával, igaz, valaki azért mégiscsak hiányzott neki, nem is kicsit, hanem nagyon, de közben arra az érzésre gondolt, amikor az anyját látta a kórházban. Ő nem akart másnak ilyen érzést okozni, hogy gyengének és betegnek lássák. Pár nap és rendbe jön, utána pedig minden folytatódhat a megszokott kerékvágásban, azaz hogy mégsem. Ugyanolyan már sosem lesz az élete, hiszen… De ebbe most nem akart belegondolni, mert az emlék egyszerre volt kedves és fájó, ezért elnyomta magában arra az időre, amikor majd gondolkodhat rajta és lesz ideje foglalkozni vele.

A szoba kellemes volt, ahhoz képest, hogy egy kórterem volt, kinézve az ablakon már a nyár nyújtózkodott álmosan és frissen felébredve, mint aki most veszi át a munkát a tavasztól, aki lassan, de búcsút int. A szikrázó napsütésben az egész kórház olyan valótlannak és álomszerűnek tűnt, s most jött rá, nem is tudja, hogyan került ide. Az ágy melletti széken egy vajszínű estélyi ruha pihent, az ágy melletti szekrénykén pedig egy csokor levendula volt vázában, de egyik sem tűnt ismerősnek. Az ágy végében a kórlap pihent, megnézegette, de nem mondtak neki sokat az idegen latin szavak, tachychardya, talán ez volt az egyetlen ismerős szó, szívritmuszavart jelent. Ez nem volt újdonság, gyermekkorától kísérte, mint valami hűséges társ, s újra és újra, életének legnagyobb fordulópontjain bukkant elő. Ahogy most is. A kezét kinyújtva most látta meg először az infúziós csövet, s a vezetékeket, amelyek a szívére voltak kötve, s most már meghallotta az ismerős csipogást, amely egyre gyorsabban és gyorsabban jeleztek…

Egy kivágott jelenet

Amikor még készülőben volt a Hanna örök, sok javítást eszközöltünk rajta. Többek között ez a levél, ami a regény történetéhez nem kapcsolódik szorosan, inkább afféle előszó, kikerült belőle. De szeretném, ha olvasnátok, ezért most itt van:

Levél egy igazi regényhősnek

Talán vannak napok, amikor még rólam álmodsz, és néha eszedbe jut a nevem is. Talán azt is tudod, ez nem is fog változni. Úgy kell leélned az életedet, hogy örökké ott fog égni a szívedben az a néhány nap, és hogy örökké reszketni fogsz a hangomra.

Mintha ezzel is azt akarnánk igazolni, nincs tökéletes boldogság, és nincsen tökéletes döntés sem. Én mindkettőt megtapasztaltam melletted. S bár most már úgy vagyok vele, mint Juhász Gyula, már nem reszketek a tekintetedre, de képtelen vagyok hinni, hogy csak egy voltál a sokból, és hogy minden elmúlt. Nem múlhat el minden érzés, minden szó és minden mozdulat csak úgy. Te sem múlsz el bennem nyomtalanul. Mert az embernek sok szerelem juthat az életében, sok percnyi boldogság is, talán te vagy a legelső és legnagyobb szerelem az életemben, de nem az utolsó, és ezt én döntöttem el, hogy így legyen. De már nem változtatnék egyetlen szavamon, egyetlen pillanatomon se.

El kell hinned, hogy megérdemled, hogy téged valaki igazán nagyon és fájdalmasan szeressen. De az nem én leszek.

Boldog vagyok, hogy ismerhettelek és szerethettem egyszer az életben, úgy igazán. Szívből, gondolkodás és felelősség nélkül. Határok és elvek nélkül, létezik ennél szebb a világon? Létezik olyan világ, ahol mi még egyszer egymáséi lehetünk?

Sosem kérném senkitől, így tőled sem, hogy boldogtalan legyél, sőt, szeretném tudni mindig, hogy az vagy, nélkülem is. Ezért csak ennyit kérek tőled, légy boldog, amennyire tőled telik, ne nézz hátra, csak emlékezz a szépre és a megismételhetetlenre és bocsáss meg nekem, ahogy én is megbocsátok neked mindent.

Bárhogy is nézzük, szívelégtelenségem volt, amikor megismertelek, persze nem a szó orvosi értelmében, hanem a legszebb lelki jelentésében. Nem volt elég a szerelmem ahhoz, hogy magam felé fordítsam az arcod. Neked nem volt elég a szívem…

Tudod, azért még vannak napok, amikor nagyon szeretnélek gyűlölni.

 

Egy igazi regényhősnő

Írók, írások, találkozások

Tegnap egy nagyon jó hangulatú író-olvasó találkozón voltam. Ezúttal mint olvasó és nem mint író :-) Jó író csak jó olvasóból lehet, ezt tartom, ezért amennyire időm engedi, olvasok és járok könyves eseményekre, dedikálásokra. (Egyébként már jelentősen gyarapodott a dedikált könyveimnek a gyűjteménye!)

Mindig sokat tanulok az ilyen beszélgetésekből. Egyrészt szívesen hallgatom, ha más írók beavatnak a munkamódszereikbe, mert ösztönösen összehasonlítom az enyémmel. (Én például a korai órákban tudok igazán jól írni  és kizárólag teljes nyugalomban, csendben. Atombomba is robbanhat mellettem: ha írok, kikapcsolok.) Másrészt mindig meglepődöm azon, hogy milyen messze élünk egymástól, mennyire más műfajban alkotunk, más kiadónál vagyunk és mégis: sok mindenről egyezik a véleményünk.

Tegnap Lakatos Levente író-olvasó találkozóján is ezt állapíthattam meg magamban. Levente nagyon szimpatikus volt nekem élőben, regénye alapján is így képzeltem el őt. A sok olvasó között ülve és szorongatva a kezemben a Bomlást, imádkoztam, nehogy spoiler legyen, mert az utolsó ötven oldalt még nem olvastam el. És ahogy az előbb említettem, megdöbbentett, mennyire hasonlóan látjuk a kortárs irodalmat, az irodalmi kánont, az írás folyamatát, az írói létet vagy nem létet, a könyves díjakat, az illegális letöltéseket és persze a fiatal, magyar szerzők helyzetét itthon.
Tökéletesen egyetértettem azzal, hogy igenis, vannak olvasó, könyvszerető fiatalok, nem halt még ki ez a faj :-), csupán meg kell találni hozzájuk a kulcsot, természetesen egy jó regénnyel. Ezért is nagyon fontos szerepe van a gyermek és ifjúsági könyveknek, hiszen ha zsenge korban nem szerettetik meg az olvasást, akkor nem lesz a felnövekvő generációkból olvasó felnőtt.

Levente azt mondta, nem tartja magát írónak, inkább szerzőnek. Ezeken a terminusokon már több könyvmolyos írótársammal is elrágódtunk. Mi a különbség az író és a szerző között? Van-e egyáltalán lényegi különbség vagy csupán szinonimái egymásnak, árnyalatnyi hangulati különbséggel? Ezen elgondolkodtam én is. Nem hiszem, hogy egyik vagy másik kevesebbet jelentene, hogy egyikünk csak író és szerző nem vagy éppen fordítva. Én írónak tartom magam, ha a könyveimre gondolok, de a kiadóm szerzőjeként mutatkozok be.

Az illegális letöltésről minden hazai és külföldi író véleménye megegyezik: ne tedd! Nemcsak azért, mert sokszor rossz minőségű, szkennelt képeket kell nézned a monitor vibráló fényeiben, ami csökkenti az olvasás élményét, hanem azért is, mert ezzel ellehetetleníted az írókat. Különösen igaz ez a magyar írókra, akiket amúgy is sokszor hanyagolnak az olvasók, sajnos. És ugyanez igaz a magyar szereplőkre és helyszínekre. Miért ne lehetne ugyanolyan érdekes egy történet, ha Daniról és Krisztináról szól, és nem Danielle-ről és Christina-ról? :-)

Csak azt tudom tanácsolni nektek, hogy ha van rá lehetőségetek, járjatok minél több író-olvasó találkozóra, mert nemcsak egy írót ismerhettek meg közelebbről (akivel összefuthattok bármikor az utcán :-)), hanem azért is, mert egy-egy ilyen beszélgetés olyan gondolatokat indíthat el bennetek, amelyek amúgy talán meg sem fordultak volna a fejetekben.