A legnagyobb írói lecke

A mai témám nem az én fejemből pattant ki, hanem On Sai (http://onsairegenyek.blogspot.hu/) blogján olvastam, aki Bartos Zsuzsi oldalán látta :-), idézem: "Ma láttam K.M. Weiland facebook oldalán a kérdést: mi volt a legnagyobb írói lecke, amelyet megtanultál a legutóbbi történeted írása közben?"

És ezzel a kérdéssel lavinát indított el, több írótársam is megválaszolta a kérdést, én sem hagyhatom szó nélkül. Sokat kellett gondolkodnom ezen, mert nem volt egyértelmű a válasz, hiszen több mindent is megtanultam, sőt, elmondhatjuk, amióta írok, többet tanultam az emberekről, a világról és saját magamról is, mint azt valaha gondoltam volna. Többek között azt, hogy az elméletem, miszerint az író csak ír, elmélet marad, mivel egyáltalán nem igaz. Az írónak nagyon sok minden mást is kell csinálnia az íráson kívül és a szerkesztés, a blog írása ezek közül csak néhány apróság. Megtanultam, hogy amiről azt hittem, a hibám: a határokat nem ismerő fantáziám és a meseszövő képességem, nem hiba, hanem kellő korlátok közé szorítva, erény, mások számára is élvezhető adottság. Vagy hogy azt hittem, hogy az írás egy egyedül végzett, magányos tevékenység. Nem, nem az. :-)

A legutóbbi regényem, a Hanna örök kapcsán megtanultam egy nagy igazságot: azzal, hogy megjelenik az első regényed, nem dőlhetsz hátra. Az igazi munka csak ott kezdődik. Az első regény nem jelenti azt, hogy automatikusan meg fog jelenni a második is. Még keményebben kell dolgozni, mint korábban, már elvárásokkal fordulnak feléd, mind az olvasók, mint az írótársak, mind a szerkesztők. Fejlődni kell, nem megelégedni azzal, hogy tudsz és az elég, hanem folyamatosan képezni magad. És nem beletörődni, hogy ha nem jelenik meg, akkor nem jelenik meg. Mert az olvasók várják és számítanak rád. Ez pedig nagy felelősség.

Jelenleg készül a harmadik kéziratom, finomítgatom, simítgatom, remélem, mihamarabb hírt tudok adni nektek róla. A negyedik történetem pedig már erősen formálódik a fejemben. Az alábbi képen azt láthatjátok, ahogy a lakásom padlóján szétszórt jegyzeteim között próbálok rendet tenni. Persze a fejemben is :-) (Nem tudom, ki hogyan dolgozik, én a kezembe akadó papírfelületekre írom le, ami éppen eszembe jut, aztán ezeket a fecniket rendezem össze egy történetté.) Szóval alakul a negyedik története is, igaz, írni még nincs időm, de folyamatosan jegyzetelgetek, ahogy az ábra is mutatja, hogy ne felejtsek el semmit addig, amíg végre lesz időm leírni.

 

 

Tavaszi játék!

Hosszú idő telt már el azóta, hogy játékot hirdettem és mivel javában dolgozok a következő kéziraton, nem is nagyon volt időm kitalálni valami jó kis feladatot. De ma reggel úgy ébredtem, hogy ott volt az ötlet a párnán, amikor fordultam egyet az ágyban, mert egyből beleugrott a fejembe.

A játék első része mától, vasárnaptól (09.) indul és jövő hét vasárnapig, azaz március 16-ig tart.
A feladat következő: fotózd le Szívritmuszavart vagy a Hanna örököt (vagy akár mindkettőt, ha megvan mind a két rész) valamilyen kreatív, egyedi, vagány módon. Hogy hogyan? Azt rád bízom! Szereplhetsz rajta te is, vagy a családod, a barátaid, egy tér a városból, ahol laksz, vagy éppen a reggelid, esetleg a matekkönyved is lehet a háttér, de a könyvespolcod, a motorod vagy éppen a naplemente is. Nincs kikötés, a lényeg, hogy ütős kép legyen.

Jövő vasárnapig töltsd fel nekem a képet a FB oldalamra (https://www.facebook.com/viktoria.zakaly ), én kiválasztom a kedvenceimet, amelyeket egy mappába rendezek a képeim között. Ezután egy hétig már csak ezekre a kedvencekre lehet szavazni, az nyer, aki a legtöbb lájkot kapja.

És hogy mit lehet nyerni? Egy Zakály Viki-féle ajándékcsomagot :-) Ebben sok minden lesz, részleteket nem akarok annyira elárulni, de az egyik ajándék egy velencei maszk lesz, amit az utazásomról hoztam nektek.

Benne vagytok a játékban? Akkor kattintásra fel!

Velence

Hiszem és vallom azt, hogy az ember a látókörét az egyik legjobb módon úgy tágíthatja, ha minél több országba utazik el és a lehető legtöbbféle kultúrát ismeri meg. Nem elég ugyanis saját magunkat ismerni, a környezetünkben levőket is kell, hogy aztán tudjuk mihez viszonyítani magunkat.
Én nagyon szeretem az országot és azon belül a várost is, ahol felnőttem, szeretek magyar lenni, de azt sem szégyellem bevallani, milyen eufórikus érzés kerít a hatalmában, ha átlépem a határait. És persze milyen megnyugtatóan selymesen meleg érzés hazajönni és tudni, várnak itthon és jó itt lenni.
Bár még viszonylag fiatal vagyok, szerencsésnek tartom magam, mert nagyon sok helyen jártam már. Mindig úgy éreztem, amikor megismertem és megszerettem egy külföldi várost vagy egy kultúrát, hogy de szívesen visszajönnék még ide, de aztán a következő alkalommal, amikor dönteni kellett, mégis egy másik célpontot szemeltem ki magamnak. Mert meg akarom ismerni a világot. Talán egy élet sem elég erre a feladatra, én mindenesetre megpróbálkozom vele.

Legutóbb, egészen pontosan most hétvégén, Velencében jártam. Korábban már voltam Olaszországban, még hozzá Triesztben, nagy álmom pedig Róma és Dél-Olaszország felfedezése, de ezúttal a cölöpökön épült város volt a soros. Mivel a fejemben jelenleg egy olyan történet kezd kibontakozni, amely keresztül-kasul viszi az olvasót és persze a főszereplőt Európán, ezért tudtam, amikor a várost elhagyva felszálltam a kompra, hogy Velence is meg fog jelenni a történetben.

Nem tudom, sokan olvasták-e Szerb Antaltól az Utas és holdvilágot, de abban biztos vagyok, hogy nem elegen. A történetben Mihály, az éppen nászúton levő ifjú férj, az egyik elsuhanó alakban gyermekkori szerelmét véli felfedezni. Emiatt aztán otthagyja friss feleségét a vonaton és az álom után megy beutazva egész Olaszországot. Eközben megismerjük gyermekkorát, az Ulpius testvéreket és a hozzájuk köthető történeteket, megértjük Mihályt és a tőle menekülő Évát is. Az egyik legkedvesebb regényem és sokat gondolkoztam rajta, miközben a komp haladt Velence felé, hogy vajon meg tudta-e volna írni Szerb ezt a regényt mondjuk francia vagy holland helyszínnel. Ahogy megismertem ezt a kereskedő várost és beszívtam a régi házak ódon hangulatának illatát, meggyőződtem róla, hogy bár nem láttam még mindig eleget Olaszországból, de valami csodálatos az a varázs, amivel bír.

Már csak maga a kép is szöget ütött a fejemben: egy város, ami voltaképpen nem létezik, hiszen nincs alatta föld, szinte lebeg, emberi kéz alkotta, de a természet évről évre vissza akarja hódítani: nagy esőzésekkel és áradásokkal. Emellett pedig a karneváli időszakban több millióan jönnek el ide, hogy lássák a maszkos felvonulókat, akik szintén nem azok, amiknek látszanak. Van-e a maszk mögött valaki? Vagy nem is a mögötte levő arc a fontos, hanem maga a maszk?

Talán úgy tűnik, kicsit elrugaszkodtam a városlátogatástól, de az utazásnak, legalábbis nálam, ez is az egyik legfontosabb hozadéka: gondolatokat indít el bennem. Ahogy most is. És hogy mi lesz az eredménye? Azt majd megtudjátok egyszer, a most még csak fejben formálódó negyedik történetemből. De egyelőre félreteszem az ötletelést, mert most egy sokkal időszerűbb feladatot kell ellátnom: bőszen javítom a Bogozd ki című kéziratomat.

Addig is ciao!