2019. június 10., hétfő

Érdekességek a Szikra című regényről

A Szikra regényt (akkor még más munkacímmel) még évekkel ezelőtt kezdtem el írni, többször változtak a történet egyes elemei, de a magva mindig ugyanaz maradt, ahogy a szereplők sem változtak jelentősen. Átírtam párszor és most érett meg arra, hogy az olvasók is a kezükbe vegyék. Itt néhány érdekességet gyűjtöttem össze nektek, akik már olvastátok vagy hamarosan olvasni fogjátok a regényt.

Bár nincs megnevezve a város, ahol Sztella tanul, de én Székesfehérvárra gondoltam, amikor írtam, de igazából bármelyik város és bármelyik egyetem lehet.

Sztella otthonáról annyit tudunk meg, hogy a Dunántúlon van és Hanna major a neve. Azt hiszem, nem kell mondanom, a Hanna név honnan ered. :-) Ez jelképezi számomra a kezdetet, az írói pályám kezdetét és így azt gondoltam, Sztellának is kiváló név lenne az ő saját kezdetéhez: gyermekkora színhelyének.

Sok inspirációt adott az a regényhez, hogy én magam is szeretek utazni, és így fedeztem fel egy egészen új énemet, ahogy azt Sztella is teszi a regény lapjain. A helyeken, ahol a történet játszódik, jártam, mutatok is nektek néhány képet a teljesség igénye nélkül.

Korfu:










Róma, Olaszország:






Capri, Olaszország:





 Zürich, Svájc:



 


Velence, Olaszország:





Imádtam A nagy Gatsby regényt (nincs még egy ilyen szerelem a földön) és a filmet is Baz Luhrmanntól (fiatalkorom Rómeó és Júliájának megálmodója, ó, jaj), szóval adta magát a helyzet, hogy valahogyan beletegyem a regénybe, így a bál témája lett A nagy Gatsby hangulata.  





 Van egy Zoli nevű szereplő a regény elején, ugyan csak egyszer bukkan fel, mint a zenekar egyik tagja a kávézóban nem sokkal a baleset előtt, mégis nagyon fontos szereplő. Az unokahúgom barátját hívják így, akit egyszer megkértem, hogy vigyen el Budapestre, legyen a sofőröm. Meg is tette nekem és akkor azt ígértem neki (felelőtlenül és teljesen átgondolatlanul), hogy ezért cserébe elnevezek róla egy karaktert a következő kéziratomban. Hát, Zoli, ahogy ígértem, megtettem! :-P

Tamás a 103-as szobában van a regény elején, amikor Sztella érdeklődik utána. Azért lett pont ez a szoba száma, mert ebben a számú szobában dolgoztam egy irodában, amikor megismerkedtem három sráccal, akik a barátaim lettek és akik inspirációt adtak a regényhez. A róluk készült képeket láthatjátok alább.

Nem titok, hogy Tamás karakterét több élő és nem élő férfiből gyúrtam össze. Volt benne egy kis JD a Heathers-ből például, hogy egy fiktívet említsek, de a három barátomtól is "loptam" néhány tulajdonságot. Ha a külsejét kellene leírni, én egy kis Tom Hardy-t kevernék össze egy nagy adag Jay Courtney-vel. :-)

Na és miket loptam akkor? :-D Például a csapágygyűrűt:


A versidézetet a hasfalra tetoválva:




No, meg a sodrott cigarettát: 




A három barátom beleegyezésével készültek természetesen a képek és azt is tudják, hogy szerepet játszottak Tamás karakterének az elkészítésében. A Tamás név egyébként Ulpius Tamástól ered, aki az egyik legkedvesebb szereplőm az Utas és holdvilágban. Innen is látszik, hogy nem valami kifizetődő egy íróval barátkozni, mert lenyúlom a tulajdonságaikat, aztán nem fizetek nekik részesedést. :-)
 
Remélem, érdekesnek találtátok ezt a néhány információt a regényről. Ígérem, jelentkezek még hasonló bejegyzéssel, ha eszembe jutnak újabb érdekességek! :-)

2019. június 9., vasárnap

A harmadik részlet


De ahova mentünk, ott nem is magasröptű gondolatokat kellett sziporkáztatnia. Az ajtót kinyitó személy már nem volt szomjas, ezt azonnal megállapítottuk. A kilincset úgy nyomta le, hogy voltaképpen ráesett. Valter megpróbált kezet fogni vele, de jeleztem neki, hogy talán később kellene társalkodniuk az időjárásról, mert a srácot elérte valamilyen légköri nyomás. Bementünk a nappaliba, ahol a házigazda, Bandi, aki egyébként Valter csoporttársa volt, szívélyesen üdvözölt minket. Hogy finoman fogalmazzak, nem tűnt matematikusnak, igaz, legalább a szemei keresztbe álltak. Vagy pluszjelbe?

– Kabátot a kisszobába, pia a konyhában, cigizni az erkélyen lehet, hányni meg a WC-n, légyszi, ne keverjétek össze. – Ezzel nagyjából el is sorolta a legtöbb házibulizó programját. 

Bedobtuk Valterral a kabátunkat a kisszobába, és utána úgy eltűnt a bátyám, hogy hiába néztem jobbra, balra, nem találtam. Igaz, egyre többen voltak, és létszám már igencsak közelített a háromszobás lakás kapacitásának határához. (...)

Ahogy így álldogáltam, a gondolataimba mélyedve, hirtelen észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Egy srác ugyanis kinézett magának. Máshogy ezt nem tudom megfogalmazni: látszott a tekintetén, ahogy pásztázik, nézi a lányokat, talán még osztályozza is őket, végül megállapodott a szeme rajtam, és mintha beszkennelt volna a tekintetével. Én elkaptam az enyémet, és imádkoztam, nehogy odajöjjön hozzám, de ezek a mormolások ilyenkor csak arra valók, hogy még jobban odavonzzuk a bajt, ezért természetesen, mire feleszméltem, már mellettem állt.

– Hozhatok valamit inni? – kérdezte, és olyan erős sörszagú lehelete volt, hogy már attól berúgtam.
– Nem, köszönöm, már elég bódult vagyok így is.
– Mit mondtál? – kérdezett vissza, mert elég nagy volt a hangzavar, és a zene sem a leghalkabban szűrődött ki a szomszéd szobából.
– Hogy bódult vagyok! – kiabáltam a fülébe.
– Én meg Robi, szia – és már nyújtotta is a kezét. Jobb híján megráztam egy gyenge mosoly kíséretében, és már láttam, érdekes beszélgetésnek nézek elébe. Közben forgattam a fejemet, hátha meglátom a bátyámat, és kiment innen. Eltűnt, felszívódott. Ezért még kapni fog, az biztos. Igaz, én voltam a hülye, erre azért számíthattam volna.
– Gyakran jársz ide? – kérdezte üvöltve, én pedig nem tudtam visszafogni magam, és úgy néztem rá, mint egy hülyére. Ez egy házibuli. Akkor járok ebbe a lakásba, ha bulit tartanak.
– Nem nagyon járok el otthonról – válaszoltam hidegen, miközben próbáltam a fejemet elfordítani, hogy felfogja, nem szeretnék vele beszélgetni.
– Azt a számot én is bírom! – jött a válasz. – Mit iszol?


2019. június 8., szombat

A második részlet


– Maradhatok ma estére? – megfordult és rám nézett. De olyan szépen, ahogy még soha azelőtt. Tudtam, hogy nem csak szállást szeretne ma estére. De nem kellett kimondania, mert én is ugyanarra gondoltam, és ugyanúgy szerettem volna, mint ő. 

A két kezébe fogta az arcomat, és megcsókolt. A keze vizes volt, a haja pedig belelógott az arcomba, ahogy felém hajolt, folyt le róla nagy cseppekben az esővíz. Az arcának édes illata volt, és az arcszőrzet ellenére is puha tapintása. A fülemhez érintette a száját, de nem mondott semmit, csak megsimította a fülkagylómat az ajkával. A pupillája kitágult, és a fátyolos tekinteten át láttam azt a pillantást, amit úgy szerettem. Ahogy csak rám tudott nézni. Mint a ragadozó a prédára. A különbség csak az volt, hogy én nem akartam menekülni.
Tudtam, hogy csak egy mozdulatot kell tennem, és akkor már nem lesz visszaút. De egy percig sem haboztam. Átkaroltam a derekát. Először megfeszült a hasfala, kicsit talán meg is ijedt az érintésemtől, aztán elsimultak az izmok és hagyta, hogy tovább öleljem.
Annyira sutának éreztem minden mozdulatomat, féltem, hogy ki fog nevetni. De nem nevetett, csak mosolygott folyamatosan.

– Min mosolyogsz? – kérdeztem, de nem szólt semmit, csak folytatta. – Most min nevetsz, tényleg?
Erre abbahagyta a nyakam csókolgatását, és a két kezét hátraengedte a lapockájához, úgy húzta le magáról a vizes felsőjét pólóval együtt. Be akartam csukni a szememet, de képtelen voltam, mert amikor megláttam a felsőtestét, csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell érintenem.
– Csak boldog vagyok, ennyi – mondta, és most az én felsőmet húzta le. Magamban hálát adtam, hogy egy fehér csipkés trikóban és egy pizsama rövidnadrágban aludtam, nem valamelyik észvesztő Disney-s hálóingemben, amiket apától szoktam kapni minden névnapra és születésnapra, mert egyszer tíz éve megjegyeztem, hogy milyen aranyos.

Amikor lehúzta a felsőmet, nagyon figyeltem a tekintetét, hogy csalódást látok-e benne, de nem: beleharapott a szájába, és elégedetten mosolygott. Annyi mindent akartam kérdezni és mondani neki, de nem jöttek a szavak a számra, csak hagytam, hogy vezessen, mint egy amatőrt a versenytáncos. A fenekem alá nyúlt és felkapott, mint egy pihét, aztán megfordult és az ágyra fektetett még finomabban, aztán pedig rám feküdt. Kisimított néhány elszabadult tincset az arcomból.

– Te remegsz – szólaltam meg, mert nem tudtam nem észrevenni.
– Látod, kettőnk közül én izgulok jobban – mosolygott, és a nyakamba temette az arcát.
– Azt kétlem – jegyeztem meg rezignáltan.
– Semmi olyat nem tudsz csinálni, ami ne tetszene – mondta nyugodt hangon, és elhittem neki.



2019. június 7., péntek

Az első részlet


– Nyugodjon meg, nem akarom bántani – kiáltottam neki angolul, és közben becsuktam a szememet, hátha mégis lefúj. Még sosem volt szerencsém paprikaspray-hez, de gondoltam, hogy nem lehet kellemes. – Ismerjük egymást – bizonyítékul kinyitottam a szememet, hátha úgy felismer.

Az ápolónő talán nem teljesen értette, amit mondtam, de amikor meglátta az arcomat és leginkább a hátam aljáig érő barna hajamat, azonnal megismert. Hiába, a hajam a védjegyemmé vált.

Elmondtam neki angolul, hogy azt a fiút keresem, aki miatt a múltkor is érdeklődtem. Sokáig kellett körülírnom a dolgokat, mire megértette, mit akarok mondani. Ekkor eszembe jutott valami. Megérintettem a telefonom kijelzőjét, és láthatóvá vált a háttérkép, amin Tamás és én mosolyogtunk. Megmutattam neki. Láttam, hogy felismeri rajta Tamást. Mutatta a kezével, hogy nagyon jóképű fiú, és hogy szerencsés vagyok. Bólintottam, majd megmutattam a kezemben levő kartont, és elmagyaráztam neki, már amennyire tudtam, mert tényleg csak pár szót értett angolul, hogy Tamásnak volt tetoválása, de a karton szerint nem volt. Erre összeráncolta a szemöldökét. Mintha gondolkozott volna. Elmutogatta nekem, amire gondolt. Azt mutatta, hogy Tamásnak súlyosan megsérült a keze, szétroncsolódott, de nem volt rajta égési sérülés, amikor ő látta a 103-asban. Hacsak a kórházban nem gyulladt meg a bőre, akkor ez a karton nem Tamásé, hiszen nyilvánvalóan látnia kellett volna rajta, hogy a testének nyolcvan százaléka megégett. Kicsit gondolkozott, rám nézett, aztán újra a kartonba. Jobbra és balra biccentette a fejét, mintha nem is hinné el, amire gondolt, de addig kérleltem, amíg újra meg nem szólalt félig olaszul, félig angolul. Azt mondta, hogy Tamás nem is éghetett volna meg, mivel a busz gyulladt ki, és ugyan a tűz átterjedt az étteremre, de mire a kávézóhoz értek volna a lángok, már megfékezték a tűzoltók. Ha szenvedett is füstmérgezést, megégni nem tudott a bőre.

Ekkor kezdtem érezni, hogy szédülök, le kellett ülnöm egy lépcsőre a szűk kis utcában. Mellettünk járókelők mentek, a nővér pedig a hátamat simogatta és kérdezte, hogy felemeljük-e a lábamat, érzem-e, hogy el fogok ájulni. Nem tudtam felelni, csak a fejemet ráztam, mert nem tudtam elhinni, hogy amit eddig csak sejtettem, az igaz: nem Tamás kartonja volt a kezemben.


2019. június 6., csütörtök

Információk az új regényről

Ahogy már láthattátok a FB oldalamon, 2019. június 10-én megjelenik az ötödik regényem, Szikra címmel. Ebben a bejegyzésben azt szedtem össze, amit feltétlenül tudnotok kell róla. A napokban több bejegyzéssel is jelentkezem egészen a megjelenésig, szóval, ha naprakészek szeretnétek lenni a regényből és érdekelnek a további részletek, mindenképpen tartsatok velem! :-)

Borító
A borító itt látható.



A borító alapjául szolgáló képet én találtam. Amikor eldöntöttük, hogy Szikra lesz a címe, akkor azonnal beugrott ez a kép, amit korábban láttam egy stock fotós oldalon és sikerült úgy megformázni a borítón, hogy az mindannyiunk tetszését elnyerje. Az eddigi visszajelzések alapján nektek is nagyon bejött. :-)
A címről mindenképpen érdemes annyit tudnotok, hogy eredetileg A világ közepén volt a címe, aztán átírtam a történet nagy részét és Tűzkő lett a címe, ahogy a főszereplőt is Tűzkő Tamásnak hívták korábban. Végül úgy döntöttünk, hogy átnevezzük a főhőst, így a címet is, ezután lett Szikra. 


Fülszöveg

Nehéz volt úgy a fülszöveget megírni, hogy nem akartunk elárulni semmilyen titkot és csavart, úgyhogy talán ezt a részt nehezebb volt megalkotni, mint magát a regényt, mindenesetre a végeredmény itt van:

Az okos és talpraesett, de az életet csak könyvekből ismerő Sztella egy tragikus balesetben elveszíti a szerelmét, Tamást. A fájdalomba ő maga is majdnem belepusztul, és csak sokára képes kézbe venni a kórházi zárójelentést. A papírokat böngészve azonban észrevesz valamit. Lehetetlennek tűnik, de talán mégis lehetséges, hogy Tamás nem halt meg.
Bár mindenki próbálja lebeszélni, Sztella a rejtély nyomába ered. Útja során messzebb jut, mint gondolta volna; míg Európa városait járja az újabb és újabb jelek nyomában, legyőzve minden akadályt, és felidézi szenvedélyes szerelmi történetüket Tamással, nemcsak a megfejtéshez, de önmagához is eltalál. Csakhogy arra, ami az éjszakai tengerparton várja, még ő sem számított…
Sztella életét egyszer már átformálta a szerelem. Vajon az ő szerelme elég erős-e ahhoz, hogy megmentsen vele egy másik életet?




Történet

A történet két szálon fut, jelen és múlt időben.

Jelen időben egy szörnyű baleset után ismerjük meg Sztellát, akivel közlik, hogy a szerelme nem élte túl a katasztrófát. A lány sokáig küzd a gyásszal, míg nem akad egy olyan nyomra, ami arra készteti, hogy maga induljon el a fiú után, aki talán nem is halt meg. Visszatér hát a baleset színhelyére és minden egyes állomáson, amit útja során érint, olyan megdöbbentő tényekkel lesz gazdagabb, amiket korábban sosem gondolt volna. Bejárja Európa egy nagyobb szeletét, de még mindig nem tudja, mit talál majd az éjszakai tengerparton. És leginkább kit.

Múlt időben pedig az egyes nyomok, amelyek után elindul Sztella, felidéznek benne egy-egy emléket: hogyan ismerkedett meg és szeretett bele Tamásba. Utolsó éves főiskolásként más vágya sem volt, csak hogy elnyerje az iskola egyik legmagasabb ösztöndíját, ám a volt barátjának, Krisztiánnak a feltűnése felkavarja az állóvizet. Ha ez nem lenne elég, ott az a titokzatos srác, aki mindig mindenhol a legalkalmatlanabb pillanatokban bukkan fel és akiről nem tudja Sztella, miért ismeri őt olyan jól. Végül kénytelen beismerni magának, hogy Tamás felforgatja az életét és a szívében is mély nyomot hagy, ezután már csak azt kell elérnie, hogy ő is így érezzen iránta. Segítségére van a két testvére, Valter és Artúr, a barátai Lili és Mogyoró és persze az a józan esze, amit szépen lassan elveszít. Sztella sokat tanul: barátságról, családról, az életről, de leginkább a szerelemről.

Várjátok már? :-)




2019. január 9., szerda

Jaczkó Anna interjúját közlöm változtatás nélkül.
Köszönöm a lehetőséget, Anna! :-)

„Én ezt egy logikai játéknak tekintem, ahol mindennek passzolnia kell mindennel” - Interjú Zakály Viktória írónővel

2019.01.05

 

Sokszor bele sem gondolunk, hogy hőn szeretett történeteink íróinak, mennyi más szerepben kell helyt állniuk a való életben. Hogyan tudnak mindezek mellett újabb és újabb sikertörténeteket publikálni? Mi ad nekik löketet a folytatáshoz, és milyen egyéb nehézségekkel kell megküzdeniük? Többek között ezekről kérdeztem Zakály Vikit, aki töretlen lelkesedéssel és kifogyhatatlan motivációval írja már az ötödik regényét.
-          Mi inspirált arra, hogy írni kezdj?

Mindig is szerettem a történeteket: olvasni és kitalálni is, de nagyon sokáig nem gondoltam arra, hogy írni kezdjek. Amikor én kamasz voltam, még kifejezetten cikinek számított, ha az ember hazament az iskolából és könyvtárba ment vagy olvasott, nem is nagyon találkoztam az osztályomban hozzám hasonló, olvasni szerető emberrel. Pedig sokat jártam olvasóversenyre, a fogalmazásaimat is mindig kiemelték.

Aztán később, a főiskolán, mivel magyar-kommunikáció szakra jártam, már nagyon sok emberrel tudtam könyvet cserélni vagy olvasmányélményt megosztani. Itt kerültem a főiskolai újság bűvkörébe is, aztán rádiózni kezdtem, voltam szép magyar beszéd versenyen és szónokíróin is, és persze rengeteget olvastam. A diploma után újságíróként helyezkedtem el egy napilapnál, de még mindig nem gondoltam arra, hogy lehetnék regényíró is.

Aztán a saját történetem, ami a diplomaosztás utáni nyáron történt velem, inspirált arra, hogy leírjam az emlékeimet. Hogy aztán elküldtem egy kiadónak, kiadták és azóta már négy regényem jelent meg, a véletlennek és a szerencsének köszönhető, no meg talán egy kicsit a sorsnak is.

-          Kik motiváltak téged az írás mellett elköteleződésben?

A kedvenc íróm Szabó Magda. Ha csak egy szemernyit is tudnék olyan csodásan és emberien írni, ahogy ő, akkor már nem éltem hiába. Az ő regényeit olvasva éreztem azt először, hogy bárcsak én is így tudnék mesélni, így tudnám én is átadni a történetemet az olvasóknak. De az írás melletti elköteleződésben mégis sokkal nagyobb szerepe van valaki másnak vagy inkább másoknak: az olvasóimnak. Van egy kemény mag, akik mindig írnak nekem a közösségi felületeken, beszámolnak az olvasmányélményeikről, hozzászólnak a regényeimhez és tartják bennem a lelket, amikor kell. Nélkülük nem tudnám ezt ilyen elmélyülten és elszántan csinálni.

-          Ahogy én is észrevettem, folyamatosan tartod a kapcsolatot az olvasóiddal. Van ennek számodra valami különleges szerepe? Hol húzod meg a határokat a rajongókkal való kapcsolattartásban?

Az én olvasóim főleg a fiatalabb korosztályból kerülnek ki, akiknek nagyon fontos a visszajelzés, a válasz, méghozzá a lehető leggyorsabban, ezért próbálok sokat online lenni és észben tartani a személyes dolgaikat, rákérdezni az életük apró-cseprő dolgaira. Nekem nagyon fontosak az olvasóim, hiszen őmiattuk írok, ők tesznek engem elsősorban íróvá. A határokat talán ott húzom meg, hogy bár bepillantást engedek a hétköznapjaimba, de az életem minden apró részletébe nem.

-          Hogyan tudod összeegyeztetni a magánéletedet az író éneddel? Illetve mik a további terveid (szintén a magánéletedben, és íróként)?

Nehezen. Kisgyermekes anyuka vagyok, feleség és az írás mellett van egy főállásom is. Sok területen helyt kell állni, de időbeosztás kérdése az egész. Sok szervezést igényel mondjuk, a család részéről rengeteg segítséget és tűrőképességet, de abszolút megéri, mert aztán a megjelenő könyvnek mindig együtt örülünk.

Távolabbi terveim a legújabb történetem befejezése és kiadása, aztán egy új regény ötlete is már motoszkál a fejemben. Magánéletben pedig a kisfiammal tölteni minél több időt.

-          Egy kezdő író milyen segítségre számíthat a mai világban? Te milyen lehetőségekkel éltél?

Szerintem a legjobb, ha van ismeretséged, akkor könnyebb boldogulni nemcsak a könyvkiadásban, hanem minden másban is. Ha ez nincsen meg (nekem sem volt), akkor talán érdemes írós csoportokat, kiadói oldalakat felkeresni, figyelni a pályázatoka, no meg persze folyamatosan olvasni és írni, hogy ha jön a lehetőség, készen álljon az ember.

Én elküldtem a kész kéziratomat néhány kiadónak, majd az egyik visszaírt, hogy kiadná. Mondtam, hogy a véletlennek és a szerencsének köszönhettem, ugye?

-          Volt valamilyen negatív tapasztalatod fiatal írónőként a szakmában?

Sajnos, elég szűk a piac és az írók versengenek egymás között, próbálják a másik munkáját, megjelenését nehezíteni, ez különösen akkor történik meg, ha az egyikük mondjuk nemcsak szerző, hanem szerkesztőként, lektorként magas beosztásban van egy kiadónál és lehetősége van ártani neked. Mondjuk, ez elég ritka, mert elvi kérdés a legtöbb helyen, hogy ilyen nem történhet meg.


-          Véleményed szerint kell valamilyen speciális képzés ahhoz, hogy valakiből író lehessen?

Én nem végeztem el semmilyen speciális képzés, mielőtt megjelent az első regényem, ennek volt előnye és hátránya is. Azóta próbáltam képezni magamat, nem jártam ugyan oktatásra, de szakkönyveket és cikkeket vettem sorra, hogy fejlesszem magam. Illetve talán a legjobb a tapasztalás: amikor engem szerkesztenek vagy én szerkesztek. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy igenis van létjogosultsága az írói képzéseknek, szakkönyveknek, de megválogatnám, hogy kinek az órájára ülnék be és kinek a könyvét venném a kezembe. Ami nagyon fontos: nem lehet mindent megtanulni. Nagyon sok minden jön íróként zsigerből, és az olvasást soha nem lehet elhanyagolni akkor sem, ha túl vagy már a sokadik képzéseden is.

-          Honnan szoktál ihletet meríteni? Vannak már bevált módszereid?

Ihletet bárhonnan lehet: egy filmből, az életből, a barátaink életéből, könyvből, akár az utcáról is. Néha úgy írok le valamit, hogy eszembe se jut, honnan jön, míg aztán később jut eszembe az ihlet forrása.
-          Hogyan tudod fenntartani a motivációd egy történet írásakor?

A történet írásakor két dolgot pontosan tudnod kell: az elejét és a végét. Aztán azt, hogy a főhős hogyan jut el egyikből a másikba, már egy rejtvénynek kell tekinteni, amit neked kell megfejtened. Én ezt egy logikai játéknak tekintem, ahol mindennek passzolnia kell mindennel. Engem ez éltet, ezért sokszor jobban élvezem a történet kidolgozását, levezetését vázlatként, mint aztán leírni a dokumentumba a konkrét szavakat.

-          Kerültél már valaha olyan helyzetbe, amikor úgy érezted, nincs több ötleted? Ha igen, akkor hogyan sikerült ezen túllendülnöd?

Ilyen még nem volt. Sőt, inkább azzal szoktam bajlódni, hogy sok az ötletem és nincs időm leírni, vagy még nincs abban a fázisban a történet, hogy papírra kerüljön.

Azt gondolom, ha nincsen ötlete az embernek, nem szabad erőltetni a dolgot, hanem valami teljesen más dolgot kell csinálni: kimenni sétálni, filmet nézni, bármit, mint az íróasztal felett őrlődni a sikertelenségünkön. Az ötlet pedig majd úgyis megtalál minket.

-          Mit tanácsolnál azoknak, akik szintén írói pályára készülnek?

Hogy olvassanak sokat és sokfélét. Ne csak regényeket, hanem verseket, novellákat, tárcákat, riportokat is. Képezzék magukat, ahogy tudják: szakkönyvvel, írói csoporttal vagy éppen képzéssel. Ne adják fel az álmaikat, mert, ha van egy történetük, amit szeretnének elmesélni, akkor a nehezén már túl is vannak.