Viszlát 2016, hello 2017!

Gyorsan elröppent ez az év is, de nem telt eseménytelenül. Nézzük csak, mit hozott 2016!

 

Néhány kép az idei évemről:

 

 

Áprilisban találkozhattatok velem a Könyvfesztiválon. (A mosoly annak szól, hogy megint otthon hagytam a tollamat, de a kedvenc lila filcem szerencsére velem volt.)

 

 

Április végén elkezdtem írni az Egyszeregy kéziratát, ekkor még cím nélkül, később Liza munkacímmel.

 

Júniusban nem hagyhattam ki a Könyvhetet, itt is sokatokkal találkozhattam és dedikálhattam. (Icával és Fannival utána elmentünk fagyizni, de az özönvízhez hasonlító esőt megúsztuk.)

 

Nem rossz az, amikor az íróról írnak. :-) Idén ez is megtörtént velem.

 

Idén nagy változást jelentett az is, hogy a Könyvmolyképzőtől a Librihez igazoltam. Ez a kép a megjelenés előtti utolsó egyeztetés napján készült. Ekkor már tudtam, hogy Liza helyett Egyszeregy lesz a címe és a csodás borító is megvolt már.

Novemberben megjelent az Egyszegy, ami postán jutott el hozzám. Ennyire még senki nem várta a postást, mint én azokban a napokban, gyakorlatilag kitéptem a kezéből. (Ezúton is kérek elnézést a Magyar Posta minden dolgozójától.) Percekig nem tudtam letenni a kezemből a könyvemet, csak nézegettem és simogattam, hihetetlen öröm volt végre kézbe fogni.

 

 

Decemberben így festettem a Libri karácsonyi buliján a Nyugati téri székházban. Ezt a csodálatos könyvkarácsonyfát pedig nem tudtam kihagyni, muszáj volt megmutatnom nektek. A szemfülesebbek már kifigyelhették, hogy a kabáttal nem nagyon tudtam takarni a gömbölyödő hasamat.

 

 

Ugyanis egyre messzebb kell ülnöm a laptopomtól és egyre nagyobbat nyújtóznom ahhoz, hogy a hasam még ne érje el az asztalt, de a kezem még a billentyűkön legyen. :-) A látszattal ellentétben, nem a karácsonyi bejglik mértéktelen fogyasztásától kerekedtem ki. :-) Tavasszal megszületik a kisfiunk, de addig még nagyon sok munka vár rám...

Ez pedig az első néhány szó, amit leütöttem ma a frissen megnyitott fájlba. Egyelőre Liza II. munkacímmel írom a folytatást, aztán a cím majd csak megtalál írás közben. Nekem ez az idei évi projektem nektek, mert tudom, hogy már nagyon várjátok a folytatást. Hát, rajtam nem múlik: az első néhány mondat már biztosan megvan... :-)

 

 

Persze nemcsak a fenn említett dolgok, de sok minden más is történt. Például néhány dolgot tanított nekem ez az év:

- Vannak dolgok, amiken nem lehet változtatni és ezt nagyon nehéz elfogadni. Egyetlen megoldásuk van csak: az idő.
- Hiába tervezel el valamit teljes elszántsággal, az élet hozza majd a maga dolgait anélkül, hogy neked abba bármilyen beleszólásod lenne. De hagyni kell ezeket a dolgokat, mert később mindegyik tanít nekünk valamit.
- Nem szabad állandóan azt nézni, hogy mire vágyunk még, mi az, ami elérhetetlen. Elég lenne kinyitni a szemünket, hogy lássuk, minden nap találhatunk olyat, amiért érdemes hálásnak lennünk.
- Ha valamit el akarsz érni, akkor azért tenni kell. Felesleges másokat irigyelni a sikerért, akkor irigyeld a munkájukat is, amit belefektettek.
- Semmi nagy dolog nem kezdődött még úgy, hogy aznap este otthon maradtam. Ezt egyébként meg is írtam az Egyszeregy regényben. :-)

És persze lesz néhány dolog, amit igyekszek megfogadni és betartani jövőre. :-)
- Sokkal türelmesebb leszek és nem siettetem a dolgokat, hagyom, hogy minden a maga tempójában jöjjön el az életemben.
- Elszántabban látok neki a feladataimnak, de mindig hagyok elegendő időt a pihenésre is.
- Nem húzom fel magam olyan dolgokon, amiken változtatni nem tudok.
- Sokkal több időt töltök olyan emberekkel, akik kincsek az életemben és kevesebbet azokkal, akik nem.
- Megpróbálok mindig a szép dolgokra koncentrálni és sokat nevetni, akkor is, amikor nem lenne rá különösebb okom.

Remélem, nektek is csodálatos dolgokat hoz ez az új év és kívánom nektek, hogy minden álmotok váljon valóra az idén! Jó olvasást és remek történeteket 2017-re! :-)

Egyszeregy - Érdekességek, plusz infók

Mi is lehetne a százegyedik bejegyzés, ha nem az Egyszeregy regényemről néhány érdekesség? Hiszen majdnem Százegy lett a címe... Na, de ne rohanjunk ennyire előre!

A múlt héten megjelent a harmadik regényem a Libri kiadó új albrandjénél, az Insomnia-nál. A héten elég elfoglalt voltam a különböző megkeresések miatt, de azért ma estére végre maradt annyi időm, hogy írjak nektek röviden róla. (Készült velem egy érdekes interjú is a napokban, ha még nem olvastad volna, akkor itt megteheted.)

Az Egyszeregy regény egy félálomban elkövetett gondolatból indult, amit, mint valami kis hógolyót, folyamatosan görgettem magam előtt, amíg csak ekkorára nem nőtt. Az alapfelvetésem egy olyan férfi-női kapcsolat volt, ahol a páros férfi tagja pornószínész vagy dzsigoló, tehát mindenképpen a testéből él és ekkor jön egy ettől a világtól távol álló női szereplő, aki ennek ellenére akarja ezt a szerelmet. A sztori szépen lassan formálódott a kezeim között, a végeredményben pedig már sokkal árnyaltabb képet kaphatunk a szereplőkről és persze a pornószínész sem maradt a végső változatban. :-)

Nagyon szerettem írni ezt a kéziratot, mert végig úgy éreztem, hogy ismerem Lizát, tudom, milyen lány és ha találkoznánk, akkor nagyon jól megértenénk egymást. A főszereplő fiúval már több gondom volt, az ő arca és egyes cselekedetei sokat változtak a regény írása közben, de a végeredménnyel tökéletesen elégedett vagyok. Köszönettel tartozok Huszti Gergő kiadóvezetőnek és Horváth Annamária szerkesztőnek, akik nélkül nem foghatnátok a kezetekbe ezt a könyvet (és még nagyon sok mindenkinek a Librinél, akiket most név szerint nem említek meg, de azért a köszönet még jár nekik). Ők végig hittek ebben a történetben velem együtt és persze együtt izgultuk (nevettük, sírtuk) végig Liza és a titokzatos Gábriel történetét.
Sokat jelent nekem ez a könyv, mert nagyjából három évnyi írói csönd után jelenhettem meg újra, aminek az okáról most inkább nem beszélnék, de higgyétek el nekem, hogy nem az én hibámból történt. Mindenesetre most itt vagyok újra és írom nektek az új történeteimet, először az Egyszeregyet, aztán 2017-ben a folytatását is a kezetekbe vehetitek. Csodás, de egyben megterhelő időszak is áll mögöttem, de nem a regény írása miatt, az meglepően könnyen jött, inkább a kiadóváltás miatt.

Akkor jöjjön néhány érdekesség, azoknak, akik már olvasták a regényt, a többieknek csak a spoilerezés veszélyével ajánlanám az alábbi sorokat:

Eredetileg Liza 1.0 munkacím alatt futott a kézirat, a befejezése után kapta az Egyszeregy címet. Azért lett Liza először, mert ez volt az egyetlen biztos sokáig a történetben, hogy van benne egy Liza nevű lány.

A Százegy is sokáig szerepelt címötletként, mert eredetileg Erik százegy lánnyal akart volna lefeküdni.

A borító erről a képről készült és a zöldes-kék árnyalat az én kívánságom volt:

Elég béna vagyok névadásban, úgyhogy az ABC-t kértem segítségül, így lett Liza első szerelme Adrián, aztán Barni és elvileg Csongor név következett volna sorrendben, de végül az Erik jobban passzol Gábrielhez.

Nekem nincs testvérem, de szerettem volna, ha Lizának van, ezért először egy ikertestvért írtam neki, aztán egy mostohatestvért. A kitalált testvér ötlet véletlenül ugrott be, de akkor már biztos voltam benne, hogy őt Alíznak fogják hívni, ami kirakható a Liza név betűiből.

Liza legjobb barátnője Zsófi, bár nem derül ki a regényből, de valójában Mészáros Zsófia, mint az egyik kedvenc ifjúsági regényem, a Macskaköröm főszereplője.

Liza eredetileg filozófia szakos volt és Szörnyellának becézte végig Ildikót, Barni pedig tipikus kocka volt: szemüveges, rövid hajú és számítógépes játék rajongó.

A szexjelenetet, ami meglepően hosszúra sikeredett, teljesen külön írtam meg a történettől még valahol a kézirat kezdésekor, később építettem csak bele a történetbe. Eredetileg több is lett volna benne, de végül úgy döntöttem, az első estén Liza aludjon el, mert a második estéjük úgyis mindent visz. :-)

Szerettem volna, ha Lizának van egy macskája, mivel nekem is van, különösen úgy, hogy bár ez sincs benne a regényben, de Erik fél a kutyáktól.

Volt egy olyan verzió is a fejemben, hogy a regény vége felé kidedül, Liza apja nem is halt meg, hanem egy másik országban él az új családjával.

Adrián először fekete bőrű volt és salsa-oktató.

Liza Budaörsön lakik a szüleivel, innen jár be nap, mint nap dolgozni a belvárosba. Azért választottam pont Budaörsöt, mert ha a fővárosban járok, sokszor megállok ott autóval vásárolni és gyakran onnan buszozok/villamosozok be.

Az Oceans Drive szám, amit a tetőn hallgatnak, a szerkesztés során került a kéziratba. Ez a csengőhangom most is és imádom.

És végezetül:

Hollád és Vörs két település egymás mellett, Balatonszentgyörgynél szoktam látni a táblát, mielőtt felhajtunk az autópályára és indulunk Pest irányába. Aki olvasta a regényt, az érteni fogja, ez miért olyan fontos. :-)

 

 

 

 

 

Negyedik részlet az Egyszeregyből

– Figyelj, szeretnélek megismerni. Jobban. Minél jobban – nyomatékosítom, amennyire csak lehet. – Ezért jó lenne, ha ma este nem lenne köztünk még semmi testi dolog.

Ez sokkal jobban hangzott a fejemben, mint így kimondva. A francba!

– Oké.

Várjunk csak. Túl egyszerűen belement. Lehet, hogy ő nem is gondolt arra, hogy esetleg ma este lesz az az este? Vagy mi a bökkenő?

– Tényleg nem baj?

– Nem, nem baj – rántja meg a vállát, én pedig próbálom kiolvasni a szeméből a valódi véleményét, de látszólag az ugyanaz, mint amit kimondott.

– De akkor… Hogyan mész vissza a kocsidhoz? Legalább egy órát sétáltunk ide.

– Megoldom, ne aggódj.

Nézem az arcát, de még mindig nem tudok kiolvasni belőle semmi jelet arra vonatkozólag, hogy csalódott lenne. És egyáltalán nem akart feljönni hozzám, csak hazakísért. Mindenféle hátsó szándék nélkül. Ezt most tényleg nem értem.

– Feljössz előtte egy kicsit megmelegedni?

Némán bólint úgy, hogy a szájával a kabátja cipzárját rágja. Látom, hogy átfagyott ő is, sokat mentünk gyalog és kettőnk közül csak engem fűtött az alkohol, ő talán csak egy pohárral tudott inni. Odaérünk az ajtóhoz, bedugom a kulcsot, de annyira remeg a kezem, hogy ráteszi a kezét a jéghideg ujjaimra és segít beletalálni a zárba. Kiváló. Eddig is zavarban voltam, de ezek után.

– Ezt bízd rám – suttogja a fülembe, én pedig elfelejtek mindent, amit az előbb mondtam magamban az este alakulásáról.

Megáll a lépcső előtt és rám mosolyog.

– Deja vum van – mondja és eszembe jut a múlt heti találkozásunk, hogy mennyire akartam akkor őt. És ez igazából egy szemernyit sem változott azóta.

Hirtelen, minden bejelentés nélkül az ölébe kap, és így megy fel velem a lépcsőn, viccelődik vele, hogy ezek a mézeshetek és én most menyasszony vagyok.

– Isten hozta a fiatal párt a mesés Garázs Szállodában. A kiszolgálás pazar, az a másfél csillag azért már jelent valamit – viccelődik, és úgy mutat körbe, mintha lenne nézőközönségünk.

Az egyik kezével elenged, most a csípőjén egyensúlyozza az egész súlyomat, én pedig a nyakába kapaszkodok. Lazán, könnyedén fog, csak egy kézzel, a másikkal az ajtót nyitja, mintha súlytalan lennék vagy legalábbis valamilyen egészen apró dolog, mert nem erőlködik. Meglepődök rajta, milyen erős. Persze tudom, hogy izmos, a pólóból azért kivillant a találkozásaink alatt a feszes karja, a nyakánál pedig láttam, amikor lehajolt, hogy mellizma finoman domborodik a feszes hasa felett és hogy a mellkasa kissé szőrös. Ha már ezek az apró, elkapott villantások is hatással voltak rám, akik sejthettem, hogy milyen lesz, ha leveszi magáról a ruhát. A lábammal átkulcsolom a derekát, ő a lábával lazán berúgja maga mögött az ajtót és lassan elsétál velem az ágyig. Lopva pillant csak rám, a mosolya magabiztos, ő már pontosan tudja, mi fog történni hamarosan. Én azért mosolygok, mert nem tudom, de már alig várom. Feszült pillanat, mindketten ugyanarra gondolunk.

– Elmenjek? – suttogja nekem és tudom, ha kérném, megtenné.

– Még ne.

Harmadik részlet az Egyszeregyből

– Visszaviszlek, mert anyudék aggódni fognak – indul az ajtó felé, de megállítom.

– Miért nem próbálod meg újra? Nem voltam felkészülve – szólal meg egy hang és kénytelen vagyok elismerni, hogy az enyém. Egy kéz fogja Barni karját, ami az enyém. Mi történik itt? Ez már krónikus eset, de tényleg.

– Nem, Liza, ez most nem az a helyzet. Éppen csak kijöttél a kórházból, azt mondta az orvos is, hogy ne izgasd magad és én…

– Ne törődj az orvossal, az számít, amit én mondok. Próbáld meg még egyszer.

Ránézek szépen, amennyire csak tőlem telik vagy amennyire romantikus helyzetet lehet teremteni egy lelakott padlásszobában rögtön azután, hogy kiengedtek minket a zártosztályról. Akarom mondani, kórházból.

– De nem lehet. Én nem akarom kihasználni a helyzetet és érts meg engem…

– Öt, négy, három, ket… - az utolsó betűket már nem tudom kimondani, mert a visszaszámlálásnak hála, Barni átölel és megcsókol, de úgy, hogy egy pillanatra még a lábam is elgyengül. A fenébe! Én egy béna, aranyos kis puszira gondoltam, de ehelyett úgy lekapott, hogy még a térdem is megremegett. Tehetetlenül lóg a karom a testem mellett, úgy le vagyok forrázva, mint aki még soha nem csinált ilyet korábban és most tanítják meg neki, hogy mi az igazi csók. Ilyet egyedül csak vele éreztem korábban, de ő már nincs és persze nem is szabad rágondolnom, akármennyire is látom most magam előtt az arcát, ki kell hessentenem a fejemből, mert őrült nagy csalódás lesz nem őt meglátni aztán. Barni persze átölel, és úgy szorít magához, hogy duplán nem kapok levegőt. Ugyan mindez egy pillanat, de éveknek tűnik mégis, mire elenged.

Meredten bámulok magam elé, ő pedig figyel, várja, mit szólok hozzá.

– Utálom, ha sürgetsz – jegyzi meg. – Ilyet soha többet ne csinálj.

Mondja, majd a kulcsot illeszti a zárba, mintha mi sem történt volna. Még mindig nem tudok megszólalni, csak nézek ki a fejemből és próbálok szavakat formálni a számmal, de nem igazán jön össze.

– Más lánnyal könnyebben megy? – kérdezem, mikor újra megtalálom a hangomat.

– Más lány nem számít.

Nagyot nyel, aztán újra megszólal.

– Amúgy, milyen volt? Ilyenre számítottál? – látom, hogy egy kicsit liheg, már pedig egészen biztos, hogy nem a lépcsőzéstől, a fél kezével az ajtófélfát támasztja nagyon lazán, mintha ez olyan mindennapos lenne. Haha, talán neki az. Hát, mi tagadás, én is kiizzadtam. Elmosolyodok. Ő is.

– Kezdetnek nem rossz – mondom és elsétálok mellette vigyorogva, mire ő csak kapkodja a fejét, de nem tudja mire vélni a mondandómat.

– Kezdetnek? És mi az, hogy nem rossz? Liza! Állj már meg! – kiáltja utánam a folyosón, amíg bezárja a lakás ajtaját.

Második részlet az Egyszeregyből

Na, ebben a percben állt meg az ütő bennem. Amúgy mindig kíváncsi lettem volna, hogy miért mondják így, amikor semmiféle ütős hangszer nincsen feltűntetve a belső szerveim között. Bár jobban belegondolva, a szívet billentyűk mozgatják, szóval, olyan, mint egy zongora, tehát… Á, a fene vigye el azt a zongorát! A fene vigye el a blogot! És legfőképpen Barnit!

Mint valami eszelős jövök ki az archívumból és futok végig a folyosón. A folyosón levő kávéautomata mellett meglátom Barnit, ő is felfigyel rám, nem csoda, úgy jövök, mint aki cseppet sem akar megállni. Megragadom a kezét, hiába magasabb legalább két fejjel nálam és bár nem úgy terveztem, az átlagos hangszínemnél jóval hangosabban szólok rá.

– Mit csináltál?

– Szívesen. De tényleg – mondja és elégedett mosoly suhan át az arcán, majd elnéz a távolba (valójában csak a négy méterrel arrébb levő falig tud, amin egy 1992-es naptár látható), mint Superman egy jól sikerült nap végén, miközben a 47-es edzőcipős lábát átveti a másikon szuper lazán. Ezzel tökéletesen egy pillanatban halljuk Ildikó üvöltését, amitől mindketten összerezzenünk, de valószínűleg a szejzmológusok is érzékelték. Nekem végem!

– Barnabás! Mi ez a mocsok gépemen? Azonnal takarítsd le! – kiabálja az irodájának az ajtajából cseppet sem türelmes hangon. Barni halálos nyugalom sétál felé, a kezében még mindig ott a műanyagpoharas kávé, néha hörpöl belőle. Én nem akarom látni Barni hamarosan bekövetkező halálát, ezért becsukom a szememet.

– Mi ez a mocsok a gépemen? – ismétli meg Ildikó, valószínűleg azért, mert az éppen neki ügyet intéző Zsani nincs a közelben és mindannyiunk fülét bántja már a visszhang hiánya.

– Az nem mocsok, hanem egy blog, egy nagyon érdekes blog – Barni farkasszemet néz Ildikóval, én pedig biztosra veszem, hogy hamarosan kiég a retinája vagy kővé dermed, mint azoknak, akik Medúzára néztek. – Amúgy a szerző éppen itt áll a hátam mögött, szívesen mesél is róla, ugye, Liza?

Ha eddig még nem lettem volna elég nyomatékosan kifejező, most elmondanám, hogy ha Barni nem hal meg Ildikó pillantásától, akkor rövid időn belül én fogom megölni! Előbújok a széles vállai mögül és roppant bátor módon integetek Ildikó felé, mint egy óvodás. Ájulás visszatartása – teljesítve.

– Te írtad azt a blogot? Elizabet, ugye? Mars mindketten az irodámba!

Szó nélkül bekullogunk, Barni még mindig nyugodt, a géphez ül és kattintgat rajta, számomra rejtélyes varázslatot végez. Ildikó mögötte áll és közben nézi. Körbenézek. Kell lennie itt egy csapóajtónak, ami a vártömlöcbe vezet, ahol felfalnak az éhes aligátorok.

– Szóval városi legendák, ugye? – kérdezi nem kis iróniával a hangjában, én pedig érzem, hogy alig tudok nyelni az izgalomtól. Közben észreveszem, hogy ma pisztoly alakú fülbevalót visel. Sárga ruhával. Úristen. Nekem lőttek.

Kiveszi Barni kezéből az egeret, kattint ő is néhányat, majd felolvassa néhány bejegyzésem címét. Ég a fejem, mert a hangjából azt veszem le, hogy egyáltalán nem az elismerés szól belőle, sokkal inkább valamilyen megalázás vagy lenézés. Csendben és viszonylag nyugodtan tűröm, hogy egy-egy címnél még fel is nevessen. Legalább jókedve lett tőle. Aztán elengedi az egeret, Barninak int, hogy folytassa, végül újra rám néz. Karba teszi a kezét. Ez nem jó, nagyon nem jó! Na, mindegy, jöjjenek az aligátorok.

 

Az első részlet az Egyszeregyből

A kezét, amit eddig a karomon tartott, most átvezeti a vállamra és ölel magához, de csak olyan lazán, mégis sokkal intimebben, mint ahogy én lenni szoktam egy alig néhány órája megismert fiúval. Ez valahol félúton van a kézfogás és a zsebre dugott kézzel menés között. A lényeg, hogy nagyon közel vagyok hozzá és ezt annyira látványosan élvezem, hogy ha nem lenne fülem, a mosolyom körbeszaladna a fejemen.

– A következő utcában lesz? – kérdezi és bólogatok. Fura, hogy tudja, melyik moziról van szó, hiszen ez egy annyira eldugott kis művész mozi, hogy azt hittem, rajtam és Zsófin kívül senki más nem tudja, hogy hol van.

– Amíg megyünk, nem tudnál egy kicsit kevésbé szexi lenni? – kérdezem tőle teljesen őszintén, mire lassít, rám néz és teljesen jogosan értetlenkedik.

– Hogy mit csináljak?

– Hát, hogy ne legyél ilyen szexi. Minden lány téged bámul, aki jön velünk szembe, még az az idős néni is kacsintott. Az ott, a járókerettel – a fejét az ég felé fordítja és hangosan nevet. – Engem meg úgy néznek, mint akit meg tudnának fojtani egy kanál vízben. Nem kell most száz százalékot bele adnod, elég, ha nyolcvanas leszel, jó?

– Szerinted én száz százalékot nyújtok? – kérdez vissza meglepetten.

Na, bumm! Máris elárultam magam.

– Hát, jó, száz, de azt nem mondtam, mennyiből.

– Az azért száz százalék, mert… Na, mindegy. Tudod, mit? A kedvedért megpróbálom visszafogni magam. De nem tudom, hogyan lehetne, mert nem csinálok semmi különöset – mutat végig magán és amúgy igaza van. – Nem kellettem magam a lányoknak. Vagyis egynek igen.

Oké, már úgyis régen voltam elpirulva, szóval pirulás újratöltve.

– Hát, kezdetnek lehetnél egy kicsit púpos – azonnal meggörbíti a gerincét -, aztán sántíthatnál egy kicsit – erre húzni kezdi az egyik lábát.

– És ehhez mit szólsz? – becsukja az egyik szemét, a nyelvét pedig kidugja jobbra. Úgy néz ki, mint valami félszemű értelmi sérült quasimodo, de a helyzet az, hogy ettől még aranyosabb lesz. Sőt, most már nevetni is lehet rajta.

– Jó, normulj meg – ütök egy kicsit a hátára, amitől újra kiegyenesedik, és most már ő is elneveti magát. – Ez nem segített. Az a helyzet, hogy menthetetlenül jól nézel ki. Tudom, hogy ezt most nehéz lehet hallanod, de valakinek muszáj volt ezt elmondania és ez a valaki most én vagyok. Kérlek, ne haragudj rám ezért – állunk meg egy percre és teszem a vállára a kezemet, mintha ez egy fájdalmas hír lenne, amit nyugodt pillanatban szeretnék vele közölni. – Talán ha majd egy kicsit idősebb leszel, akkor elkezdesz kopaszodni vagy ilyesmi, de attól félek, hogy neked még az is jól fog állni.

Kész vége, itt mind a ketten elnevetjük magunkat, és úgy érzem ebben a pillanatban, hogy mindent el akarok neki mondani. Apát, Alízt, az újságírást, a szörnyű főnökömet, az összes félelmemet, minden titkomat és azt akarom, hogy bárcsak úgy ismerném őt, ahogy akarom, hogy ő ismerjen meg engem. De nem mondok semmit, csak nagyot sóhajtok a nevetés végén, mire ő közelebb lép és megsimogatja a hajamat. Adrián akkor szokott ilyent csinálni, mielőtt megcsókol. A francba! Mit fogok csinálni? Most tényleg meg fog csókolni?

– Minden más lánynak egyenes a haja. A tiéd miért göndör? – kérdezi úgy, a szája az arcomtól alig néhány centire van, de nem lefelé néz, hanem a hajamat nézi. Én itt csókra várok, mint a dalban, amit A kis hableányban Sebastian, a rák énekel, ő meg a hajamat fixírozza. Fodrász vagy mi van?

– Mert minden más lánynak egyenes.

Nem látom vagy hallom, hogy nevet, mert csukva van a szemem, csak a bőrömön érzem, hogy nyitva van a szája, a lehelete pedig az arcomba tódul. Most már nagyon szeretném, ha megcsókolna.

– Hamarosan bezár a mozi. Nem kellene gyorsan bemenned a táskádért? – kérdezi, még mindig közel hajolva hozzám, én pedig nem tudom, melyik gondolat őrjít meg jobban, hogy megcsókol vagy hogy nem.

Az a bizonyos nagy NEM - utána lehet IGEN?

Az írói lét egyik elkerülhetetlen velejárója az elutasítás. Biztos vagyok benne, hogy nem született még olyan írással próbálkozó vagy a későbbiekben befutó szerző, akinek legalább egy elutasítása ne lett volna a pályája során. Érdemes körülnézni a bestseller szerzők között, hogy hány és milyen elutasításokat kaptak, mielőtt befutottak volna.

Az egyik kedves regényem, Vladimir Nabokov Lolitája. Az író nagyon sok kiadónál házalt a kézirattal, de rendre elutasításokat kapott vagy olyan hajmeresztő átírási javaslatokat, hogy Lolitát írja át fiúra és Humbert Humbert egy pajtában erőszakoskodjon vele. Egyértelmű, hogy nem értették meg a regény mondanivalóját, úgyhogy talán jobb is, ha nem adták ki... Később persze sikerült az írónak megértő fülekre találnia egy francia kiadónál, később pedig az Egyesült Államokban is megjelenhetett a huszadik század egyik legnagyobb hatású regénye.

Margarette Mitchell hiába írta tíz éven át az Elfújta a szél-t, ha utána 38 (!) kiadótól kapott elutasító levelet. Manapság nehéz elhinni, de az egyik oka az elutasításoknak az is lehetett, hogy akkoriban még nem számított elfogadottnak, ha nők írtak és különösen nem történelmi szálat is felvonultató regényt. Milyen remekművel lett volna szegényem a könyv- és a filmipar is, ha legalább egy igen nincs a sok nem között, nem nehéz belegondolni, azt hiszem.

Ha egy kicsit körülnézünk a huszadik század végi írói sikerek között, akkor is találhatunk érdekes példákat. J.K. Rowling, a Harry Potter-sorozat szerzőjét, nem kell bemutatni senkinek. Ma a világ egyik leggazdagabb nője és bár erről nem olvastam összehasonlítást még, de gondolom, a világirodalom nagyjai között is előkelő helyet foglal el, ami a fogyásszámot vagy az ezzel elért vagyont illeti. Mindenesetre sokáig csak a gyermekeinek írta a varázslótanonc történeteit és sokszori elutasítás után sikerült nyomtatásban is látnia a híres sorozatot. Igaz, hogy a kultikus sorozat első részét csupán ezer példányban merték kinyomni a sikertelenségtől való félelem miatt, ma már ez a könyv a második legnagyobb példányszámban eladott könyv közvetlenül a Biblia után. Legendás sztori az is, hogy az egyik visszautasító levelet az írónő azóta is megőrizte, ez az, ami inspirálja, amikor úgy érzi, hogy nem sikerül semmi sem.

Stephen King, aki rengeteg sikerregény szerzője és bátran mondhatjuk, műfajának egyik legnagyobb klasszikusa, bizony tizenkét kiadótól is elutasítást kapott, mire a Carrie-re lecsaptak volna. A visszautasítások sokszínűek voltak, volt, aki blődségnek nevezte, más negatívnak és a műfajba nem illőnek nevezte a csodálatos, ám mégis rettenetes képességekkel megáldott lány történetét. Szerencsénkre, az író nem adta fel és milyen jól tette: már az első évben egymillió példányban fogyott el a könyv, és ma már ötven felett jár a megjelent címeinek a száma.

Persze, nemcsak külföldön, itthon sem ritkaság, hogy a kiadók később megbánják az elutasítást. Ott van például Fábián Janka írónő, aki első regényét egy kisebb kiadónál, magánkiadásban jelentette meg. Bízott annyira a regényében, illetve családi, baráti támogatás is megerősítette abban, hogy helye van íróként a magyar irodalom palettáján. És milyen jól tette, tegyük hozzá.

Persze én is kaptam már nemet a pályám során, de nem az első megjelenésem előtt, hanem később. Azt gondolom, hogy sokkal nehezebb már publikált szerzőként fogadni a nemet és újraírni, újragondolni vagy éppen újratervezni, mint akkor, amikor még minden előtt állunk. Kezdő íróként még ritkán vannak kialakult szokásaink, módszereink, kisebb a nyomás is az emberen, hiszen az olvasók még nem követelik az újabb köteteket, úgyhogy higgyétek el, ha a szerzőt a pályája elején elutasítják, az még mindig szerencsésebb, mintha később. A túl könnyen jött sikert egyébként sem értékeli mindig az ember, nekem ez a tapasztalatom. Másrészt pedig Dragomán György író is megmondta: első könyve csak egy lehet az embernek. Ez az a dolog, amit tényleg nem szabad elkapkodni semmilyen értelemben.

Az elutasítás, ahogy az előbbi példákból is láthatjuk, lehet akár inspiráló vagy konstruktív is. Nem adták fel a legnagyobb írók sem az első (vagy a sokadik) nemnél, hanem tovább vitték, máshova, esetleg átírták vagy tanultak kreatív írást. Tehát az elutasítás mindig az, aminek felfogjuk. Leggyakrabban nem jelenti az írói pálya végét, csupán egy véleményt, egy kritikát. Ha úgy tekintünk rá, akkor megfogadhatjuk a tanácsokat, amiket az elutasításban kapunk (a tapasztalat az, hogy ez ritkán történik meg, sajnos), különösen akkor, ha több helyről érkezik hasonló vélemény. A nem nem jelent mindig örökre nemet, hanem inkább egy most nemet. Az elutasítás hozzátartozik a játékhoz, de a játékszabályokat nem árt azért ismerni.