– Maradhatok
ma estére? – megfordult és rám nézett. De olyan szépen, ahogy még soha azelőtt.
Tudtam, hogy nem csak szállást szeretne ma estére. De nem kellett kimondania,
mert én is ugyanarra gondoltam, és ugyanúgy szerettem volna, mint ő.
A két
kezébe fogta az arcomat, és megcsókolt. A keze vizes volt, a haja pedig
belelógott az arcomba, ahogy felém hajolt, folyt le róla nagy cseppekben az
esővíz. Az arcának édes illata volt, és az arcszőrzet ellenére is puha
tapintása. A fülemhez érintette a száját, de nem mondott semmit, csak
megsimította a fülkagylómat az ajkával. A pupillája kitágult, és a fátyolos
tekinteten át láttam azt a pillantást, amit úgy szerettem. Ahogy csak rám tudott
nézni. Mint a ragadozó a prédára. A különbség csak az volt, hogy én nem akartam
menekülni.
Tudtam,
hogy csak egy mozdulatot kell tennem, és akkor már nem lesz visszaút. De egy
percig sem haboztam. Átkaroltam a derekát. Először megfeszült a hasfala, kicsit
talán meg is ijedt az érintésemtől, aztán elsimultak az izmok és hagyta, hogy
tovább öleljem.
Annyira
sutának éreztem minden mozdulatomat, féltem, hogy ki fog nevetni. De nem nevetett, csak mosolygott
folyamatosan.
– Min mosolyogsz? – kérdeztem, de nem
szólt semmit, csak folytatta. – Most min nevetsz, tényleg?
Erre abbahagyta
a nyakam csókolgatását, és a két kezét hátraengedte a lapockájához, úgy húzta
le magáról a vizes felsőjét pólóval együtt. Be akartam csukni a szememet, de
képtelen voltam, mert amikor megláttam a felsőtestét, csak arra tudtam
gondolni, hogy meg kell érintenem.
–
Csak boldog vagyok, ennyi – mondta, és most az én felsőmet húzta le. Magamban
hálát adtam, hogy egy fehér csipkés trikóban és egy pizsama rövidnadrágban
aludtam, nem valamelyik észvesztő Disney-s hálóingemben, amiket apától szoktam
kapni minden névnapra és születésnapra, mert egyszer tíz éve megjegyeztem, hogy
milyen aranyos.
Amikor
lehúzta a felsőmet, nagyon figyeltem a tekintetét, hogy csalódást látok-e benne,
de nem: beleharapott a szájába, és elégedetten mosolygott. Annyi mindent
akartam kérdezni és mondani neki, de nem jöttek a szavak a számra, csak
hagytam, hogy vezessen, mint egy amatőrt a versenytáncos. A fenekem alá nyúlt
és felkapott, mint egy pihét, aztán megfordult és az ágyra fektetett még
finomabban, aztán pedig rám feküdt. Kisimított néhány elszabadult tincset az
arcomból.
–
Te remegsz – szólaltam meg, mert nem tudtam nem észrevenni.
–
Látod, kettőnk közül én izgulok jobban – mosolygott, és a nyakamba temette az
arcát.
–
Azt kétlem – jegyeztem meg rezignáltan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése