Harmadik részlet az Egyszeregyből

– Visszaviszlek, mert anyudék aggódni fognak – indul az ajtó felé, de megállítom.

– Miért nem próbálod meg újra? Nem voltam felkészülve – szólal meg egy hang és kénytelen vagyok elismerni, hogy az enyém. Egy kéz fogja Barni karját, ami az enyém. Mi történik itt? Ez már krónikus eset, de tényleg.

– Nem, Liza, ez most nem az a helyzet. Éppen csak kijöttél a kórházból, azt mondta az orvos is, hogy ne izgasd magad és én…

– Ne törődj az orvossal, az számít, amit én mondok. Próbáld meg még egyszer.

Ránézek szépen, amennyire csak tőlem telik vagy amennyire romantikus helyzetet lehet teremteni egy lelakott padlásszobában rögtön azután, hogy kiengedtek minket a zártosztályról. Akarom mondani, kórházból.

– De nem lehet. Én nem akarom kihasználni a helyzetet és érts meg engem…

– Öt, négy, három, ket… - az utolsó betűket már nem tudom kimondani, mert a visszaszámlálásnak hála, Barni átölel és megcsókol, de úgy, hogy egy pillanatra még a lábam is elgyengül. A fenébe! Én egy béna, aranyos kis puszira gondoltam, de ehelyett úgy lekapott, hogy még a térdem is megremegett. Tehetetlenül lóg a karom a testem mellett, úgy le vagyok forrázva, mint aki még soha nem csinált ilyet korábban és most tanítják meg neki, hogy mi az igazi csók. Ilyet egyedül csak vele éreztem korábban, de ő már nincs és persze nem is szabad rágondolnom, akármennyire is látom most magam előtt az arcát, ki kell hessentenem a fejemből, mert őrült nagy csalódás lesz nem őt meglátni aztán. Barni persze átölel, és úgy szorít magához, hogy duplán nem kapok levegőt. Ugyan mindez egy pillanat, de éveknek tűnik mégis, mire elenged.

Meredten bámulok magam elé, ő pedig figyel, várja, mit szólok hozzá.

– Utálom, ha sürgetsz – jegyzi meg. – Ilyet soha többet ne csinálj.

Mondja, majd a kulcsot illeszti a zárba, mintha mi sem történt volna. Még mindig nem tudok megszólalni, csak nézek ki a fejemből és próbálok szavakat formálni a számmal, de nem igazán jön össze.

– Más lánnyal könnyebben megy? – kérdezem, mikor újra megtalálom a hangomat.

– Más lány nem számít.

Nagyot nyel, aztán újra megszólal.

– Amúgy, milyen volt? Ilyenre számítottál? – látom, hogy egy kicsit liheg, már pedig egészen biztos, hogy nem a lépcsőzéstől, a fél kezével az ajtófélfát támasztja nagyon lazán, mintha ez olyan mindennapos lenne. Haha, talán neki az. Hát, mi tagadás, én is kiizzadtam. Elmosolyodok. Ő is.

– Kezdetnek nem rossz – mondom és elsétálok mellette vigyorogva, mire ő csak kapkodja a fejét, de nem tudja mire vélni a mondandómat.

– Kezdetnek? És mi az, hogy nem rossz? Liza! Állj már meg! – kiáltja utánam a folyosón, amíg bezárja a lakás ajtaját.