2016. október 23., vasárnap

Negyedik részlet az Egyszeregyből


– Figyelj, szeretnélek megismerni. Jobban. Minél jobban – nyomatékosítom, amennyire csak lehet. – Ezért jó lenne, ha ma este nem lenne köztünk még semmi testi dolog.

Ez sokkal jobban hangzott a fejemben, mint így kimondva. A francba!

– Oké.

Várjunk csak. Túl egyszerűen belement. Lehet, hogy ő nem is gondolt arra, hogy esetleg ma este lesz az az este? Vagy mi a bökkenő?

– Tényleg nem baj?

– Nem, nem baj – rántja meg a vállát, én pedig próbálom kiolvasni a szeméből a valódi véleményét, de látszólag az ugyanaz, mint amit kimondott.

– De akkor… Hogyan mész vissza a kocsidhoz? Legalább egy órát sétáltunk ide.

– Megoldom, ne aggódj.

Nézem az arcát, de még mindig nem tudok kiolvasni belőle semmi jelet arra vonatkozólag, hogy csalódott lenne. És egyáltalán nem akart feljönni hozzám, csak hazakísért. Mindenféle hátsó szándék nélkül. Ezt most tényleg nem értem.

– Feljössz előtte egy kicsit megmelegedni?

Némán bólint úgy, hogy a szájával a kabátja cipzárját rágja. Látom, hogy átfagyott ő is, sokat mentünk gyalog és kettőnk közül csak engem fűtött az alkohol, ő talán csak egy pohárral tudott inni. Odaérünk az ajtóhoz, bedugom a kulcsot, de annyira remeg a kezem, hogy ráteszi a kezét a jéghideg ujjaimra és segít beletalálni a zárba. Kiváló. Eddig is zavarban voltam, de ezek után.

– Ezt bízd rám – suttogja a fülembe, én pedig elfelejtek mindent, amit az előbb mondtam magamban az este alakulásáról.

Megáll a lépcső előtt és rám mosolyog.

– Deja vum van – mondja és eszembe jut a múlt heti találkozásunk, hogy mennyire akartam akkor őt. És ez igazából egy szemernyit sem változott azóta.

Hirtelen, minden bejelentés nélkül az ölébe kap, és így megy fel velem a lépcsőn, viccelődik vele, hogy ezek a mézeshetek és én most menyasszony vagyok.

– Isten hozta a fiatal párt a mesés Garázs Szállodában. A kiszolgálás pazar, az a másfél csillag azért már jelent valamit – viccelődik, és úgy mutat körbe, mintha lenne nézőközönségünk.

Az egyik kezével elenged, most a csípőjén egyensúlyozza az egész súlyomat, én pedig a nyakába kapaszkodok. Lazán, könnyedén fog, csak egy kézzel, a másikkal az ajtót nyitja, mintha súlytalan lennék vagy legalábbis valamilyen egészen apró dolog, mert nem erőlködik. Meglepődök rajta, milyen erős. Persze tudom, hogy izmos, a pólóból azért kivillant a találkozásaink alatt a feszes karja, a nyakánál pedig láttam, amikor lehajolt, hogy mellizma finoman domborodik a feszes hasa felett és hogy a mellkasa kissé szőrös. Ha már ezek az apró, elkapott villantások is hatással voltak rám, akik sejthettem, hogy milyen lesz, ha leveszi magáról a ruhát. A lábammal átkulcsolom a derekát, ő a lábával lazán berúgja maga mögött az ajtót és lassan elsétál velem az ágyig. Lopva pillant csak rám, a mosolya magabiztos, ő már pontosan tudja, mi fog történni hamarosan. Én azért mosolygok, mert nem tudom, de már alig várom. Feszült pillanat, mindketten ugyanarra gondolunk.

– Elmenjek? – suttogja nekem és tudom, ha kérném, megtenné.

– Még ne.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése