A harmadik részlet

De ahova mentünk, ott nem is magasröptű gondolatokat kellett sziporkáztatnia. Az ajtót kinyitó személy már nem volt szomjas, ezt azonnal megállapítottuk. A kilincset úgy nyomta le, hogy voltaképpen ráesett. Valter megpróbált kezet fogni vele, de jeleztem neki, hogy talán később kellene társalkodniuk az időjárásról, mert a srácot elérte valamilyen légköri nyomás. Bementünk a nappaliba, ahol a házigazda, Bandi, aki egyébként Valter csoporttársa volt, szívélyesen üdvözölt minket. Hogy finoman fogalmazzak, nem tűnt matematikusnak, igaz, legalább a szemei keresztbe álltak. Vagy pluszjelbe?

– Kabátot a kisszobába, pia a konyhában, cigizni az erkélyen lehet, hányni meg a WC-n, légyszi, ne keverjétek össze. – Ezzel nagyjából el is sorolta a legtöbb házibulizó programját. 

Bedobtuk Valterral a kabátunkat a kisszobába, és utána úgy eltűnt a bátyám, hogy hiába néztem jobbra, balra, nem találtam. Igaz, egyre többen voltak, és létszám már igencsak közelített a háromszobás lakás kapacitásának határához. (...)

Ahogy így álldogáltam, a gondolataimba mélyedve, hirtelen észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Egy srác ugyanis kinézett magának. Máshogy ezt nem tudom megfogalmazni: látszott a tekintetén, ahogy pásztázik, nézi a lányokat, talán még osztályozza is őket, végül megállapodott a szeme rajtam, és mintha beszkennelt volna a tekintetével. Én elkaptam az enyémet, és imádkoztam, nehogy odajöjjön hozzám, de ezek a mormolások ilyenkor csak arra valók, hogy még jobban odavonzzuk a bajt, ezért természetesen, mire feleszméltem, már mellettem állt.

– Hozhatok valamit inni? – kérdezte, és olyan erős sörszagú lehelete volt, hogy már attól berúgtam.

– Nem, köszönöm, már elég bódult vagyok így is.

– Mit mondtál? – kérdezett vissza, mert elég nagy volt a hangzavar, és a zene sem a leghalkabban szűrődött ki a szomszéd szobából.

– Hogy bódult vagyok! – kiabáltam a fülébe.

– Én meg Robi, szia – és már nyújtotta is a kezét. Jobb híján megráztam egy gyenge mosoly kíséretében, és már láttam, érdekes beszélgetésnek nézek elébe. Közben forgattam a fejemet, hátha meglátom a bátyámat, és kiment innen. Eltűnt, felszívódott. Ezért még kapni fog, az biztos. Igaz, én voltam a hülye, erre azért számíthattam volna.

– Gyakran jársz ide? – kérdezte üvöltve, én pedig nem tudtam visszafogni magam, és úgy néztem rá, mint egy hülyére. Ez egy házibuli. Akkor járok ebbe a lakásba, ha bulit tartanak.

– Nem nagyon járok el otthonról – válaszoltam hidegen, miközben próbáltam a fejemet elfordítani, hogy felfogja, nem szeretnék vele beszélgetni.

– Azt a számot én is bírom! – jött a válasz. – Mit iszol?