Készítsetek nekem szép borítóterveket!

Végre valahára eljött a borítókészítés ideje :-)

Én most nagy munkában vagyok, Hannával kelek, Hannával fekszek, de hogy ti se unatkozzatok, várom az általatok készített borítóterveket a Szívritmuszavar folytatásához. Részleteket a kéziratból olvashattok a blogomon, illetve a fülszöveget is megtaláljátok, de az egyelőre még nem végleges.
Szeretnék egy ugyanolyan csodálatos borítót, mint amilyen az előző volt. Nem ragaszkodok a román modellhez, Adelina-hoz, de természetesen, gondolkodhattok benne is. A második részben nagyobb hangsúlyt kap a férfi főszereplő (sőt, nevet is!), ezért ő is rákerülhet a borítóra, nem kell már elhomályosítani vagy elszürkíteni.
Legyetek kreatívak és nagyon ügyesek, hogy a lehető legszebb borítóval kerülhessen a könybesboltok polcára az én Hannám.

Te milyennek képzeled Hannát? Itt az ideje, hogy megmutasd!

Várom a borítóterveket (fejenként maximum kettőt) a zakalyviktoria@freemail.hu e-mail címre és majd onnan töltöm fel őket a FB adatlapomra, ahol természetesen, lehet rá szavazni. A legjobb borító készítője méltó jutalomban részesül :-) Természetesen, azt is nézni fogom, melyek kapják a legtöbb szavazatot. A képeket november 1-jéig várom, közben folyamatosan töltöm fel őket az adatlapomra. (Akik már elküldték nekem a tervüket korábban, kérem őket, küldjék el újra!)

Meséljétek el egy képpel Hanna és szerelme történetét! :-)

Gondolathármas: előkészületek

Hogyan készülünk egy új regényre? Ennél aktuálisabb nem is lehetne a kérdés, hiszen a Könyvmolyképző Kiadónál a legtöbb író ezekben a hetekben, hónapokban úgy veri a klaviatúrát, mint vasárnap délelőtt a háziasszonyok a húst.

Ugyanis az őszi-téli megjelenések előtt az olvasók csupán annyit érzékelnek, hogy az írók borítókészítő játékot hirdetnek, egyre gyakrabban és egyre hosszabb részleteket tesznek fel a megjelenő művükből, de az előtte levő munkát már csak az író közvetlen környezete ismeri. Vagy még az sem.

Ugyanis az írói munka legnagyobb része fejben dől el. Ott találja ki ugyanis a történetet, a szereplőket, a címet és úgy általában mindent. De ha azt kérdezitek tőlem, hogyan készülök egy regényre, akkor még ennél is mélyebbre kell mennünk.

Az írás ugyanis olvasással kezdődik, még pedig más írók regényeinek olvasásával, különösen hasonló zsánerben alkotókéval, de nem kizárólagosan. Innen lehet ötletet meríteni (ami nem egyenlő a lopással, hiszen az eredetiségre való törekvés nagyon fontos), tanulni írástechnikát, és persze nem utolsó sorban szórakozni. Hiszen mi lehetne jobb kikapcsolódás egy szintén író számára?

Én emellett nagyon sok filmet is nézek, egyrészt szintén ötletgyűjtés céljából, másrészt a dramaturgia miatt is. A történetvezetés persze teljesen másként működik könyvben és filmen, de az alapdolgok (arányok, feszültségkeltés, párbeszédek stb.) hasonlóak.

Az olvasás, filmnézés, zenehallgatás vagy éppen a mindennapi élet és helyzetek során eszembe jutó dolgokat lejegyzetelem. Mivel nincsen erre rendszeresített jegyzettömbön, ezért az első utamba kerülő papírszeletre, amiket aztán egy mappában gyűjtök mindaddig, amíg rendszerezésre nem kerülnek. Ha ugyanis már úgy érzem, elegendő munícióm van egy regényhez vagy legalábbis a sztorihoz, akkor ezeket a kis fecniket kijegyzetelem egy-két oldalra, itt már rendszerezve: bevezetés, karakterábrázolás, megszólalás, tanulság stb. Ekkor már a kontúrjai megvannak a készülő műnek. Ezután kezdődik a kontúrok kiszínezése.

Szabó Magda azt mondta, ő úgy ír regényt, hogy tudnia kell, mi lesz az utolsó mondat. Ez velem is hasonlóan van, a történetnek szükséges, hogy legyen egy íve és a mondanivalónk legnagyobb része a végén csúcsosodik ki. Egyébként is, az első és az utolsó mondat leírása a legnehezebb és legszebb dolog is egyben a regényírásban. Tehát jó tudni, mi lesz a történet gerince és hol véget a szál, ez akkor is fontos, ha folytatásról van szó. A fejezetek vége is fontos, ide általában olyan horgot érdemes tenni, ami arra készteti az olvasót, hogy ne tegye le, olvassa tovább, de a fejezetek közti szünet pont azt az őrülethez közeli állapotot idézi elő, mint amikor kedvenc sorozatunk évada valami kérdőjeles véget ér.

A jó történet és a karakterábrázolás persze nem elég, érdemes folyamatosan képezni magunkat írástechnikailag is, ehhez pedig a szakkönyveket érdemes bújni és nem árt elvégezni néhány írással foglalkozó kurzust is. Ugyanis, ha megvan a téglánk, az még nem elég, habarcs nélkül aligha fog egymáshoz tapadni és így összedől a falunk.

Ha ez mind megvan, akkor leülök és néhány hétre szorosabb kapcsolatba kerülök a laptopommal. Egészen konkrétan szinte összenövünk. Ilyenkor kikapcsolok a külvilág számára, nem szeretem a zenét, a zajt, bármiféle zavaró körülményt magam körül. Ha jól végeztem előtte a gyűjtési munkát és a kellő hangulatom is megvan hozzá, maga a regény megírása már nem vesz olyan sok időt igénybe, a Szívritmuszavar például hat hét alatt írtam meg munka mellett.

Érdemes elolvasni, hogy esetleg írói példáképeink, vagy úgy általában más írók hogyan írnak, de ne feltétlenül ebből induljunk ki. Aki írt már szakdolgozatot vagy készült vizsgákra, tudja, mindenkinek más módszer válik be, a lényeg, hogy az írás ne legyen nyűg. Ha úgy ülünk a klaviatúra elé, hogy rossz a kedvünk, akkor azt az olvasó is érezni fogja, hogy nyögve született a mű.

Lessetek be Kemese Fanni és Helena Silence blogjába is!

http://www.kemesefanni.blogspot.com http://www.helenasilence.blogspot.com

Újabb részlet - mi készül itt? :-)

-          Elmegyünk enni valamit, de pedig közben mesélj nekünk arról az éjszakáról. Tudnunk kell minden egyes momentumát, minden egyes okát.

-          Igen, meséljen nekünk – kérlelt Gábor is most már. Mindketten szemtelenül fiatalok voltak, egy olyan korban élhetnek majd, ahol a szerelem megmarad az olcsó romantikus filmek kiváltságának, és ahol a szép szavak helyét a könyvek helyett a képeslapok veszik át. Sosem fogják átélni azt, amit én éltem át, ez nemcsak az ő hibájuk. Mégis el kellett nekik mondanom, valahogy.

-    Akiket játszatok most, az két egyszerű fiatal. Próbáljunk most nem foglalkozni a múltjukkal vagy a jövőjükkel. Koncentráljunk a jelenre, hiszen ők is ezt tették. Tudnotok kell, hogy ez az éjszaka változtatott meg mindent, mindent, ami kettejük között történhetett, mindent, amit addig magukról hittek és mindent, amit a körülöttük levő világról csak tudni véltek. Az az éjszaka volt az azutáni életük első napja. Nem készültek rá, nem tervezték, csak úgy megtörtént, egyik pillanatról a másikra, ahogy a virág elveszíti a szirmát a nyár utolsó napjaiban. Birtokolhattak ők azon az estén mindent, egymás testét, lelkét, gondolatait, de az időt nem. Mégis, semmit sem akartak jobban, mint azt, hogy ez az éjszaka örökké tartson, hogy soha többé ne legyen reggel. Hogy féltek-e a lebukástól? Azt hiszem, életünk legboldogabb pillanataiban egyikünk sem fél ettől, olyankor nem számít más, azért azok a legszebb percek és órák. Ritka az, amikor úgy telik el egy éjszaka, hogy nem érzed a nappal súlyát és a reggel közeledő terhét, hanem csak a másik rezdüléseit vadászod az éj jótékony paplanja alatt. Tudtak arról is, bűnt követnének el, ha megtennék, és ez volt az egyetlen, ami visszatartotta őket. De azt is tudnotok kell, a testi szerelem csak egy része az egyesülésnek, néha éppen elég egy pillantás is, hogy két ember örökre összeforrjon. Fizikailag nem lettek egymáséi akkor, de a testük ezután mindig úgy kívánta a másik testét, mintha az ősidők alkonyán egy anyagból formázták volna ki őket, s azóta mindkettő a másikért kiáltana, míg csak el nem jön az a perc, hogy ismét egyesülhetnek. Ha voltatok már valaha szerelmesek, vagy éreztetek hasonlóan erős érzést valaha az életetekben, akkor azt felejtsétek el. Mert ez több volt, mindennél több és semmi mással össze nem hasonlítható, mert minden szerelem különleges és egyedi a maga módján, azt nem lehet a saját érzéseinkből összeállítani vagy kikeverni. Mások érzéseit mi nem tudjuk reprodukálni, de még megérteni se. Ami akkor azzal a két emberrel történt, különleges és egyedi volt, többször nem történhet meg, soha, senkivel, ahogy ti sem tudjátok visszaadni most még a halvány visszhangját sem, de én mégis arra kérlek titeket, hogy bármennyire is lehetetlen, próbáljátok meg és úgy nézzetek egymásra mostantól, mintha a másikban azt látnátok, amit az előbb elmeséltem nektek.

Egy levélváltás a Hanna örökből

… Fojtsa inkább tollba a bánatát. Nem hiszem azt, hogy van olyan, amit ne lehetne helyrehozni, döntés, amit ne lehetne újra átgondolni és szavak, amiket nem lehetne jóvátenni. Az élet, bár kevés tapasztalatom van még e téren, bevallom, rövid, úgy hírlik, s mint ilyennek általában meg kell adni a módját, még pedig olyan dolgokkal, ami az embert élteti. Ha boldog akar lenni, legyen az, ne hagyja, hogy valamilyen buta érv vagy gondolat elvegye ezt magától. Ha pedig hagyja a boldogságot a karjaiba zuhanni, az ihlet is megjön. Én ezt szeretném már látni. Nemcsak magának vannak nehéz szívügyei, ha nem sértem meg persze ezzel a kijelentéssel. Elszalasztottam életem, nem nagy, hanem egyetlen szerelmét, egy buta félreértés miatt. Fiatalok voltunk mindketten és én rossz utat választottam. Úgy nehéz dönteni, utólag már ezt kell, hogy mondjam, hogy a felek nincsenek tisztában azzal, amire készülsz, sőt, magam sem tudok úgy dönteni, hogy mindent tudjak, mit teszek kockára. Lavina lett volna és megnyugvás is, ha arra az útra lépek, ahol az a lány várt rám. Meggondolatlan is lehettem volna olyannyira, amennyire gyávának tűnök neki talán utólag. De sohasem játszottam az érzéseivel, mert akkor a magaméval is játszottam volna. Sosem ígértem semmit neki és, nem bíztattam, mert bíztatni csak úgy lehet, ha te magad is teljesen hiszel benne. De megesküdtem neki és mindenre, ami szent, hogy nem bántom többé soha. Elmondok magának egy örök igazságot, jól jegyezze fel, ha akarja: a szívünk rossz, javíthatatlanul. Ami nincs az emberben, azt nem lehet előhozni. Ami előjön, az benne volt, azt nem a helyzet okozta, az csak előhívta azt, ami már ott volt. A szívünk diktálja a jót és a rosszat is, és mi akképp cselekszünk. Sokszor utóbbiként… Talán segítettem valamit, ha csak egy kicsit is. Amennyiben a válasza még mindig nem a további versekre, akkor kérem, keressen fel majd üres óráiban az egyik budapesti kórház pszichiátriáján.
Üdvözlettel:
Még mindig Beck Illár

Persze a válasz nem sokáig váratott magára.

Kedves Illár!
A sós vagy inkább a csípős levest szereti-e jobban, mert szívesen főzök magának és be is vinném a megadott kórházi címre. Továbbá jelentem, lassan nekiállok egy vastag zokni kötésének is, már meg is van hozzá a gombolyagom. Úgy sejtem, fázni fog a lába esetleg a gumiszobában. Szakmázzunk egy kicsit, ha már itt vagyunk. Nem vagyok igazán megelégedve a mai könyvek adta irodalommal, és nem gondolom, hogy a verseim olyan Ady szintű aranybevonatú karcok lennének, melyeket nem megírva, az utókor lesz szegényebb. Ilyen könyveket adnak az olvasók kezébe, amilyeneket sokszor a kirakatban látok? Akkor köszönöm, inkább elfelejtek olvasni. Hogy miért nem tudok írni? Az ok ugyanaz, amiért nem tudok szeretni sem, mert képtelen vagyok már szeretetet adni, sőt, kapni is. Érzések és élmények nélkül pedig az ember képtelen a papírt megtölteni szavakkal. Pedig mindig szerettem őt. Még akkor is, amikor bántottam, sőt, akkor szerettem a legjobban. Mert azt akartam, hogy fájjon neki, nagyon fájjon neki minden, ami én vagyok. Aki nem szeret mást, és már magát sem, az képtelen írni, mert még a keservét sem tudja szavakba fojtani. Ugyanis már nem tudom, hol kezdődik ő, s hol végződöm én, minden szavam az övé, a gondolataim azokból az álmokból intenek vissza nekem, amiket vele álmodtam még. Én már nem akarok sok mindent ettől a világtól, csak nyugalmat és békességet, túlélni a napokat újra és újra, amíg az örök kéz végleg le nem zárja a szememet. Nem keresem a boldogságot, az sem engem, és én már megtanultam a sors mozdulataira várni, mert a terveimet mindig elfújta a szél. Lesz, ami lesz, én a víz felett maradok. Ja és ha egy mód van rá, szeretnék a mennyországba jutni.

Baráti (?) üdvözlettel:
Aki már nem vár a csodákra

Ui.: Érzet már valaha olyant, hogy egyszerre akar megölelni és megütni valakit? Ígérem, ha egyszer személyesen is találkozunk majd, azért visszafogom magam.

Hideg ujjak - novella

Nem tudom, miért kerültem eddig a novellát. Mindenesetre most itt van egy. Nem a megszokott stílusban, de tőlem :-)http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/zakaly-viktoria-hideg-ujjak-4977.html



Gondolathármas - karakterek

Ebben a nagy kánikulában újra eljött a Gondolathármas ideje. Ezúttal a karakterekről és a születési folyamataikról írunk nektek. Feltétlenül látogassatok el Fanni és Helena blogjára is!
http:/kemesefanni.blogspot.hu  /http://helenasilence.blogspot.hu/

A karakterek formálása az egyik legfontosabb a világ ábrázolása és a cselekmény vezetése mellett, ha szeretnénk olvasmányos és jó regényt írni. Én sokkal többet foglalkoztam korábban az érzelmek, a gondolatok megjelenítésével, különösen a főszereplő(k) esetében. A cselekmény és a háttér megszerkesztésére sokkal nehezebben vettem rá magam, mert úgy gondoltam, kevésbé fontos. Ha viszont a karakterek kitalálására gondolok, most már elsősorban eseményeket és színtereket látok.
Egy karaktert nem tudsz jobban jellemezni, mintha megmutatod. Nem kell elmondani, hogy Hanna hűséges volt, hanem írni kell egy olyan jelenetet, amiben a lány nemet mond egy másik férfinak. Ez viszont sokkal nehezebb, mint szimplán leírni a tényeket és betukmálni az olvasó szájába. Érzékeltetni azt, hogy valaki milyen, nagyon nehéz. De erre is vannak apró trükkjeim. Ha kitalálok egy új szereplőt, akkor van tíz-tizenöt kérdésem, amit felteszek vele kapcsolatban: mi lehet a hobbija, mi az, amin tudna sírni, ki a legjobb barátja, mit bánt meg életében, kinek nem tudna hazudni stb. Próbaképpen érdemes egy barátodon elvégezni ezt a játékot, akit nagyon jól ismersz. Ezek a karakterrajzok fontosak, ha alaposan ki akarok dolgozni egy szereplőt, különben ellentmondásosan viselkedhet.
Nagyon fontos, hogy mindenkinek akarnia kell valamit a regényben. Legyen egy dolog, ami mozgatja, motiválja a történet folyamán. Ezt viszonylag nehéz meghatározni, de meg kell próbálni, hiszen, ha nem értjük a szereplő indítatását, nehéz megírnunk őt.
Az egy-két-három főszereplő mellett még ki kell dolgozni a mellékszereplőket is, akiknek ugyan nem kell olyan részletes jellemrajzot készíteni, mint a főhős(ök)nek, de a történetbeli szerepük kapcsán néhány jellemvonásukat meg kell adni. Ilyenkor a legnehezebb szerintem, hogy ne essük a sablonok csapdájába. Például a taxisofőr csak nagyszájú és arrogáns lehet, a konyhás néni erős testalkatú és jókedélyű. Az olvasót nehéz, de nem lehetetlen meglepni: akár a főhősnek is adhatunk a regény közepén egy olyan tulajdonságot, ami teljesen ellentétbe áll az addigi jellemzésével. Mondjuk egy jó kislány egy húzásra megissza a kupica vodkát. Mert a karaktereink, ahogy mi, emberek sem vagyunk fekete-fehérek. Jó téma, ha például egy rossz fiúról, aki csak ártani tudott másoknak, hirtelen felemel egy kiscicát a földről és visszateszi az anyamacska mellé. Az ellentétekkel tudjuk a legjobban megmutatni egy karakter bonyolult jellemét. Az egyszerű karaktereket hamar kiismeri az olvasó, érdemes meglepetéssel készülni.
Ha nagyjából megvan a fejünkben a történet, tudjuk, mit szeretnék elmondani, akkor helyezzük korba, környezetbe, s csak mindezek után kezdjük el a karaktereket kitalálni. Ez az egyik utolsó, de talán legfontosabb pont. Hihetőnek kell tűnniük, mind a külsejüknek, mind a viselkedésüknek, mind a motivációjuknak.
A másik cseppet sem elhanyagolható kérdés, hogyan és mi alapján nevezzük el a szereplőinket. Én gyakran választok olyan nevet, ami nem köthető a közvetlen környezetemhez, mert akkor tudom, hogy arra a személyre fogok gondolni, akinek a nevét viseli a karakter. Persze, lehet ez is a cél, hiszen mintázhatjuk az egyik ismerősünkről, rokonunkról is, ekkor talán még segíthet is a névazonosság. Az amerikai nevek kapcsán nem tudok sokat mesélni, mert én nagyrészt magyar szereplőkkel dolgozok. Magyar nevek esetében sokat számít, hogy milyen hangulatot súg számomra a név. Fontos a jelentése is, bár szerintem ennek csak én tulajdonítok nagy jelentőséget :-) Hiszem, hogy a nevükben, ha csak részben is, de benne van a sorsunk.
Nem titok, hogy a Szívritmuszavar főhősnőjét magamról mintáztam. Sokat nem kellett gondolkodnom a jellemzőin és a külsőn, gondolhatnátok. De ez egyáltalán nincs is. Rengeteg olyan helyzet volt, hogy leírtam valamit és utána csak kérdezgettem magam: miért csináltam ezt, miért mondtam ezt? Miközben ugyanúgy feltettem a kérdéseket és a jellemrajzot készítettem, ahogy a többi szereplőnél. Sokkal nehezebb magadat jellemezni vagy megfogalmazni azt, hogy az adott helyzetben miért éppen úgy döntöttél, ahogy. Magadat megismerni a legnehezebb feladat, ez már nem az íráshoz tartozik egészen szorosan, inkább az önismerethez és a lelki egyensúlyunkhoz. Erről viszont majd legközelebb...

Újabb részlet a folytatásból

Mindhárom nap ugyanaz volt a programom: délelőtt a várost jártam, délután fürödtem a tengerben, este pedig sétáltam a tengerparton. Egyik városi sétám során a bazársoron nézegettem. A sok turista egyre-másra vette a kacatokat, én valami olyant kerestem, ami majd mindig eszembe juttatja ezeket a napokat. Az egyik árusnál kagylókat láttam, mindig is tetszettek, elvarázsoltak a kinézetükkel, kecses fehér kacskaringóikkal.

-Tessék – szólalt meg az árus magyarul, én már meg sem lepődtem, az arabok igen jól értettek a különböző nyelvek elsajátításához. Megfogtam egy kagylót és megkérdeztem mennyi
- Nem sok, nem sok, olcsó – s a kagylót odaszorította a fülemhez. – Hallgat, hallgat.

Nevettem, ahogy odaérintette a kagylót és imitálta, hogy csendben legyek és hallgassam. Becsuktam a szemem és hallgattam a morajlást. Megnyugtató volt, kellemesen bizsergetett. Végre hazavihetem a tengert emlékbe, még ha csak a hangját is.

- A tenger hangja – mondtam. De az öreg nemet intett a fejével.

- Nem, nem – szólt rám. Majd elmutogatta, hogy amit én hallottam a kagylóban és a tenger hangjának véltem, s az elérhetetlen utáni vágyódás dallamának, az valójában a saját szívverésem hangja, azazhogy a vér pulzálása az erekben a fülben, az visszhangzik, az erősödik fel a kagyló által. A szívem zúgását hallottam a tengeré helyett.

Mindig is azt hittem, ha elérem az álmaimat, megszűnik az örökös menekülésem, hogy boldog leszek. Ám amikor ott álltam a szakadék szélén és a köd eltűnt, hiába láttam meg a végtelen tengert, ha valójában nem annak a morajlása után kellett volna soha mennem. Hanem a szívem zúgása felé. A szívemet kutattam, a szívemet kerestem mindig is, pedig már réges-rég ott volt bennem, a részem volt.