2013. június 6., csütörtök

Újabb részlet a folytatásból


Mindhárom nap ugyanaz volt a programom: délelőtt a várost jártam, délután fürödtem a tengerben, este pedig sétáltam a tengerparton. Egyik városi sétám során a bazársoron nézegettem. A sok turista egyre-másra vette a kacatokat, én valami olyant kerestem, ami majd mindig eszembe juttatja ezeket a napokat. Az egyik árusnál kagylókat láttam, mindig is tetszettek, elvarázsoltak a kinézetükkel, kecses fehér kacskaringóikkal.

-Tessék – szólalt meg az árus magyarul, én már meg sem lepődtem, az arabok igen jól értettek a különböző nyelvek elsajátításához. Megfogtam egy kagylót és megkérdeztem mennyi
- Nem sok, nem sok, olcsó – s a kagylót odaszorította a fülemhez. – Hallgat, hallgat.

Nevettem, ahogy odaérintette a kagylót és imitálta, hogy csendben legyek és hallgassam. Becsuktam a szemem és hallgattam a morajlást. Megnyugtató volt, kellemesen bizsergetett. Végre hazavihetem a tengert emlékbe, még ha csak a hangját is.

- A tenger hangja – mondtam. De az öreg nemet intett a fejével.

- Nem, nem – szólt rám. Majd elmutogatta, hogy amit én hallottam a kagylóban és a tenger hangjának véltem, s az elérhetetlen utáni vágyódás dallamának, az valójában a saját szívverésem hangja, azazhogy a vér pulzálása az erekben a fülben, az visszhangzik, az erősödik fel a kagyló által. A szívem zúgását hallottam a tengeré helyett.

Mindig is azt hittem, ha elérem az álmaimat, megszűnik az örökös menekülésem, hogy boldog leszek. Ám amikor ott álltam a szakadék szélén és a köd eltűnt, hiába láttam meg a végtelen tengert, ha valójában nem annak a morajlása után kellett volna soha mennem. Hanem a szívem zúgása felé. A szívemet kutattam, a szívemet kerestem mindig is, pedig már réges-rég ott volt bennem, a részem volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése