A második részlet

– Maradhatok ma estére? – megfordult és rám nézett. De olyan szépen, ahogy még soha azelőtt. Tudtam, hogy nem csak szállást szeretne ma estére. De nem kellett kimondania, mert én is ugyanarra gondoltam, és ugyanúgy szerettem volna, mint ő. 

A két kezébe fogta az arcomat, és megcsókolt. A keze vizes volt, a haja pedig belelógott az arcomba, ahogy felém hajolt, folyt le róla nagy cseppekben az esővíz. Az arcának édes illata volt, és az arcszőrzet ellenére is puha tapintása. A fülemhez érintette a száját, de nem mondott semmit, csak megsimította a fülkagylómat az ajkával. A pupillája kitágult, és a fátyolos tekinteten át láttam azt a pillantást, amit úgy szerettem. Ahogy csak rám tudott nézni. Mint a ragadozó a prédára. A különbség csak az volt, hogy én nem akartam menekülni.

Tudtam, hogy csak egy mozdulatot kell tennem, és akkor már nem lesz visszaút. De egy percig sem haboztam. Átkaroltam a derekát. Először megfeszült a hasfala, kicsit talán meg is ijedt az érintésemtől, aztán elsimultak az izmok és hagyta, hogy tovább öleljem.

Annyira sutának éreztem minden mozdulatomat, féltem, hogy ki fog nevetni. De nem nevetett, csak mosolygott folyamatosan.

– Min mosolyogsz? – kérdeztem, de nem szólt semmit, csak folytatta. – Most min nevetsz, tényleg?

Erre abbahagyta a nyakam csókolgatását, és a két kezét hátraengedte a lapockájához, úgy húzta le magáról a vizes felsőjét pólóval együtt. Be akartam csukni a szememet, de képtelen voltam, mert amikor megláttam a felsőtestét, csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell érintenem.

– Csak boldog vagyok, ennyi – mondta, és most az én felsőmet húzta le. Magamban hálát adtam, hogy egy fehér csipkés trikóban és egy pizsama rövidnadrágban aludtam, nem valamelyik észvesztő Disney-s hálóingemben, amiket apától szoktam kapni minden névnapra és születésnapra, mert egyszer tíz éve megjegyeztem, hogy milyen aranyos.

Amikor lehúzta a felsőmet, nagyon figyeltem a tekintetét, hogy csalódást látok-e benne, de nem: beleharapott a szájába, és elégedetten mosolygott. Annyi mindent akartam kérdezni és mondani neki, de nem jöttek a szavak a számra, csak hagytam, hogy vezessen, mint egy amatőrt a versenytáncos. A fenekem alá nyúlt és felkapott, mint egy pihét, aztán megfordult és az ágyra fektetett még finomabban, aztán pedig rám feküdt. Kisimított néhány elszabadult tincset az arcomból.

– Te remegsz – szólaltam meg, mert nem tudtam nem észrevenni.

– Látod, kettőnk közül én izgulok jobban – mosolygott, és a nyakamba temette az arcát.

– Azt kétlem – jegyeztem meg rezignáltan.

– Semmi olyat nem tudsz csinálni, ami ne tetszene – mondta nyugodt hangon, és elhittem neki.

---

Az első részlet

– Nyugodjon meg, nem akarom bántani – kiáltottam neki angolul, és közben becsuktam a szememet, hátha mégis lefúj. Még sosem volt szerencsém paprikaspray-hez, de gondoltam, hogy nem lehet kellemes. – Ismerjük egymást – bizonyítékul kinyitottam a szememet, hátha úgy felismer.

Az ápolónő talán nem teljesen értette, amit mondtam, de amikor meglátta az arcomat és leginkább a hátam aljáig érő barna hajamat, azonnal megismert. Hiába, a hajam a védjegyemmé vált.

Elmondtam neki angolul, hogy azt a fiút keresem, aki miatt a múltkor is érdeklődtem. Sokáig kellett körülírnom a dolgokat, mire megértette, mit akarok mondani. Ekkor eszembe jutott valami. Megérintettem a telefonom kijelzőjét, és láthatóvá vált a háttérkép, amin Tamás és én mosolyogtunk. Megmutattam neki. Láttam, hogy felismeri rajta Tamást. Mutatta a kezével, hogy nagyon jóképű fiú, és hogy szerencsés vagyok. Bólintottam, majd megmutattam a kezemben levő kartont, és elmagyaráztam neki, már amennyire tudtam, mert tényleg csak pár szót értett angolul, hogy Tamásnak volt tetoválása, de a karton szerint nem volt. Erre összeráncolta a szemöldökét. Mintha gondolkozott volna. Elmutogatta nekem, amire gondolt. Azt mutatta, hogy Tamásnak súlyosan megsérült a keze, szétroncsolódott, de nem volt rajta égési sérülés, amikor ő látta a 103-asban. Hacsak a kórházban nem gyulladt meg a bőre, akkor ez a karton nem Tamásé, hiszen nyilvánvalóan látnia kellett volna rajta, hogy a testének nyolcvan százaléka megégett. Kicsit gondolkozott, rám nézett, aztán újra a kartonba. Jobbra és balra biccentette a fejét, mintha nem is hinné el, amire gondolt, de addig kérleltem, amíg újra meg nem szólalt félig olaszul, félig angolul. Azt mondta, hogy Tamás nem is éghetett volna meg, mivel a busz gyulladt ki, és ugyan a tűz átterjedt az étteremre, de mire a kávézóhoz értek volna a lángok, már megfékezték a tűzoltók. Ha szenvedett is füstmérgezést, megégni nem tudott a bőre.

Ekkor kezdtem érezni, hogy szédülök, le kellett ülnöm egy lépcsőre a szűk kis utcában. Mellettünk járókelők mentek, a nővér pedig a hátamat simogatta és kérdezte, hogy felemeljük-e a lábamat, érzem-e, hogy el fogok ájulni. Nem tudtam felelni, csak a fejemet ráztam, mert nem tudtam elhinni, hogy amit eddig csak sejtettem, az igaz: nem Tamás kartonja volt a kezemben.

Információk az új regényről

Ahogy már láthattátok a FB oldalamon, 2019. június 10-én megjelenik az ötödik regényem, Szikra címmel. Ebben a bejegyzésben azt szedtem össze, amit feltétlenül tudnotok kell róla. A napokban több bejegyzéssel is jelentkezem egészen a megjelenésig, szóval, ha naprakészek szeretnétek lenni a regényből és érdekelnek a további részletek, mindenképpen tartsatok velem! :-)

Borító
A borító itt látható.

A borító alapjául szolgáló képet én találtam. Amikor eldöntöttük, hogy Szikra lesz a címe, akkor azonnal beugrott ez a kép, amit korábban láttam egy stock fotós oldalon és sikerült úgy megformázni a borítón, hogy az mindannyiunk tetszését elnyerje. Az eddigi visszajelzések alapján nektek is nagyon bejött. :-)
A címről mindenképpen érdemes annyit tudnotok, hogy eredetileg A világ közepén volt a címe, aztán átírtam a történet nagy részét és Tűzkő lett a címe, ahogy a főszereplőt is Tűzkő Tamásnak hívták korábban. Végül úgy döntöttünk, hogy átnevezzük a főhőst, így a címet is, ezután lett Szikra. 


Fülszöveg

Nehéz volt úgy a fülszöveget megírni, hogy nem akartunk elárulni semmilyen titkot és csavart, úgyhogy talán ezt a részt nehezebb volt megalkotni, mint magát a regényt, mindenesetre a végeredmény itt van:

Az okos és talpraesett, de az életet csak könyvekből ismerő Sztella egy tragikus balesetben elveszíti a szerelmét, Tamást. A fájdalomba ő maga is majdnem belepusztul, és csak sokára képes kézbe venni a kórházi zárójelentést. A papírokat böngészve azonban észrevesz valamit. Lehetetlennek tűnik, de talán mégis lehetséges, hogy Tamás nem halt meg.
Bár mindenki próbálja lebeszélni, Sztella a rejtély nyomába ered. Útja során messzebb jut, mint gondolta volna; míg Európa városait járja az újabb és újabb jelek nyomában, legyőzve minden akadályt, és felidézi szenvedélyes szerelmi történetüket Tamással, nemcsak a megfejtéshez, de önmagához is eltalál. Csakhogy arra, ami az éjszakai tengerparton várja, még ő sem számított…
Sztella életét egyszer már átformálta a szerelem. Vajon az ő szerelme elég erős-e ahhoz, hogy megmentsen vele egy másik életet?

 

Történet

A történet két szálon fut, jelen és múlt időben.

Jelen időben egy szörnyű baleset után ismerjük meg Sztellát, akivel közlik, hogy a szerelme nem élte túl a katasztrófát. A lány sokáig küzd a gyásszal, míg nem akad egy olyan nyomra, ami arra készteti, hogy maga induljon el a fiú után, aki talán nem is halt meg. Visszatér hát a baleset színhelyére és minden egyes állomáson, amit útja során érint, olyan megdöbbentő tényekkel lesz gazdagabb, amiket korábban sosem gondolt volna. Bejárja Európa egy nagyobb szeletét, de még mindig nem tudja, mit talál majd az éjszakai tengerparton. És leginkább kit.

Múlt időben pedig az egyes nyomok, amelyek után elindul Sztella, felidéznek benne egy-egy emléket: hogyan ismerkedett meg és szeretett bele Tamásba. Utolsó éves főiskolásként más vágya sem volt, csak hogy elnyerje az iskola egyik legmagasabb ösztöndíját, ám a volt barátjának, Krisztiánnak a feltűnése felkavarja az állóvizet. Ha ez nem lenne elég, ott az a titokzatos srác, aki mindig mindenhol a legalkalmatlanabb pillanatokban bukkan fel és akiről nem tudja Sztella, miért ismeri őt olyan jól. Végül kénytelen beismerni magának, hogy Tamás felforgatja az életét és a szívében is mély nyomot hagy, ezután már csak azt kell elérnie, hogy ő is így érezzen iránta. Segítségére van a két testvére, Valter és Artúr, a barátai Lili és Mogyoró és persze az a józan esze, amit szépen lassan elveszít. Sztella sokat tanul: barátságról, családról, az életről, de leginkább a szerelemről.

Várjátok már? :-)

Jaczkó Anna interjúját közlöm változtatás nélkül.
Köszönöm a lehetőséget, Anna! :-)

„Én ezt egy logikai játéknak tekintem, ahol mindennek passzolnia kell mindennel” - Interjú Zakály Viktória írónővel

2019.01.05

 

Sokszor bele sem gondolunk, hogy hőn szeretett történeteink íróinak, mennyi más szerepben kell helyt állniuk a való életben. Hogyan tudnak mindezek mellett újabb és újabb sikertörténeteket publikálni? Mi ad nekik löketet a folytatáshoz, és milyen egyéb nehézségekkel kell megküzdeniük? Többek között ezekről kérdeztem Zakály Vikit, aki töretlen lelkesedéssel és kifogyhatatlan motivációval írja már az ötödik regényét.

-          Mi inspirált arra, hogy írni kezdj?

Mindig is szerettem a történeteket: olvasni és kitalálni is, de nagyon sokáig nem gondoltam arra, hogy írni kezdjek. Amikor én kamasz voltam, még kifejezetten cikinek számított, ha az ember hazament az iskolából és könyvtárba ment vagy olvasott, nem is nagyon találkoztam az osztályomban hozzám hasonló, olvasni szerető emberrel. Pedig sokat jártam olvasóversenyre, a fogalmazásaimat is mindig kiemelték.

Aztán később, a főiskolán, mivel magyar-kommunikáció szakra jártam, már nagyon sok emberrel tudtam könyvet cserélni vagy olvasmányélményt megosztani. Itt kerültem a főiskolai újság bűvkörébe is, aztán rádiózni kezdtem, voltam szép magyar beszéd versenyen és szónokíróin is, és persze rengeteget olvastam. A diploma után újságíróként helyezkedtem el egy napilapnál, de még mindig nem gondoltam arra, hogy lehetnék regényíró is.

Aztán a saját történetem, ami a diplomaosztás utáni nyáron történt velem, inspirált arra, hogy leírjam az emlékeimet. Hogy aztán elküldtem egy kiadónak, kiadták és azóta már négy regényem jelent meg, a véletlennek és a szerencsének köszönhető, no meg talán egy kicsit a sorsnak is.

-          Kik motiváltak téged az írás mellett elköteleződésben?

A kedvenc íróm Szabó Magda. Ha csak egy szemernyit is tudnék olyan csodásan és emberien írni, ahogy ő, akkor már nem éltem hiába. Az ő regényeit olvasva éreztem azt először, hogy bárcsak én is így tudnék mesélni, így tudnám én is átadni a történetemet az olvasóknak. De az írás melletti elköteleződésben mégis sokkal nagyobb szerepe van valaki másnak vagy inkább másoknak: az olvasóimnak. Van egy kemény mag, akik mindig írnak nekem a közösségi felületeken, beszámolnak az olvasmányélményeikről, hozzászólnak a regényeimhez és tartják bennem a lelket, amikor kell. Nélkülük nem tudnám ezt ilyen elmélyülten és elszántan csinálni.

-          Ahogy én is észrevettem, folyamatosan tartod a kapcsolatot az olvasóiddal. Van ennek számodra valami különleges szerepe? Hol húzod meg a határokat a rajongókkal való kapcsolattartásban?

Az én olvasóim főleg a fiatalabb korosztályból kerülnek ki, akiknek nagyon fontos a visszajelzés, a válasz, méghozzá a lehető leggyorsabban, ezért próbálok sokat online lenni és észben tartani a személyes dolgaikat, rákérdezni az életük apró-cseprő dolgaira. Nekem nagyon fontosak az olvasóim, hiszen őmiattuk írok, ők tesznek engem elsősorban íróvá. A határokat talán ott húzom meg, hogy bár bepillantást engedek a hétköznapjaimba, de az életem minden apró részletébe nem.

-          Hogyan tudod összeegyeztetni a magánéletedet az író éneddel? Illetve mik a további terveid (szintén a magánéletedben, és íróként)?

Nehezen. Kisgyermekes anyuka vagyok, feleség és az írás mellett van egy főállásom is. Sok területen helyt kell állni, de időbeosztás kérdése az egész. Sok szervezést igényel mondjuk, a család részéről rengeteg segítséget és tűrőképességet, de abszolút megéri, mert aztán a megjelenő könyvnek mindig együtt örülünk.

Távolabbi terveim a legújabb történetem befejezése és kiadása, aztán egy új regény ötlete is már motoszkál a fejemben. Magánéletben pedig a kisfiammal tölteni minél több időt.

-          Egy kezdő író milyen segítségre számíthat a mai világban? Te milyen lehetőségekkel éltél?

Szerintem a legjobb, ha van ismeretséged, akkor könnyebb boldogulni nemcsak a könyvkiadásban, hanem minden másban is. Ha ez nincsen meg (nekem sem volt), akkor talán érdemes írós csoportokat, kiadói oldalakat felkeresni, figyelni a pályázatoka, no meg persze folyamatosan olvasni és írni, hogy ha jön a lehetőség, készen álljon az ember.

Én elküldtem a kész kéziratomat néhány kiadónak, majd az egyik visszaírt, hogy kiadná. Mondtam, hogy a véletlennek és a szerencsének köszönhettem, ugye?

-          Volt valamilyen negatív tapasztalatod fiatal írónőként a szakmában?

Sajnos, elég szűk a piac és az írók versengenek egymás között, próbálják a másik munkáját, megjelenését nehezíteni, ez különösen akkor történik meg, ha az egyikük mondjuk nemcsak szerző, hanem szerkesztőként, lektorként magas beosztásban van egy kiadónál és lehetősége van ártani neked. Mondjuk, ez elég ritka, mert elvi kérdés a legtöbb helyen, hogy ilyen nem történhet meg.

-          Véleményed szerint kell valamilyen speciális képzés ahhoz, hogy valakiből író lehessen?

Én nem végeztem el semmilyen speciális képzés, mielőtt megjelent az első regényem, ennek volt előnye és hátránya is. Azóta próbáltam képezni magamat, nem jártam ugyan oktatásra, de szakkönyveket és cikkeket vettem sorra, hogy fejlesszem magam. Illetve talán a legjobb a tapasztalás: amikor engem szerkesztenek vagy én szerkesztek. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy igenis van létjogosultsága az írói képzéseknek, szakkönyveknek, de megválogatnám, hogy kinek az órájára ülnék be és kinek a könyvét venném a kezembe. Ami nagyon fontos: nem lehet mindent megtanulni. Nagyon sok minden jön íróként zsigerből, és az olvasást soha nem lehet elhanyagolni akkor sem, ha túl vagy már a sokadik képzéseden is.

-          Honnan szoktál ihletet meríteni? Vannak már bevált módszereid?

Ihletet bárhonnan lehet: egy filmből, az életből, a barátaink életéből, könyvből, akár az utcáról is. Néha úgy írok le valamit, hogy eszembe se jut, honnan jön, míg aztán később jut eszembe az ihlet forrása.

-          Hogyan tudod fenntartani a motivációd egy történet írásakor?

A történet írásakor két dolgot pontosan tudnod kell: az elejét és a végét. Aztán azt, hogy a főhős hogyan jut el egyikből a másikba, már egy rejtvénynek kell tekinteni, amit neked kell megfejtened. Én ezt egy logikai játéknak tekintem, ahol mindennek passzolnia kell mindennel. Engem ez éltet, ezért sokszor jobban élvezem a történet kidolgozását, levezetését vázlatként, mint aztán leírni a dokumentumba a konkrét szavakat.

-          Kerültél már valaha olyan helyzetbe, amikor úgy érezted, nincs több ötleted? Ha igen, akkor hogyan sikerült ezen túllendülnöd?

Ilyen még nem volt. Sőt, inkább azzal szoktam bajlódni, hogy sok az ötletem és nincs időm leírni, vagy még nincs abban a fázisban a történet, hogy papírra kerüljön.

Azt gondolom, ha nincsen ötlete az embernek, nem szabad erőltetni a dolgot, hanem valami teljesen más dolgot kell csinálni: kimenni sétálni, filmet nézni, bármit, mint az íróasztal felett őrlődni a sikertelenségünkön. Az ötlet pedig majd úgyis megtalál minket.

-          Mit tanácsolnál azoknak, akik szintén írói pályára készülnek?

Hogy olvassanak sokat és sokfélét. Ne csak regényeket, hanem verseket, novellákat, tárcákat, riportokat is. Képezzék magukat, ahogy tudják: szakkönyvvel, írói csoporttal vagy éppen képzéssel. Ne adják fel az álmaikat, mert, ha van egy történetük, amit szeretnének elmesélni, akkor a nehezén már túl is vannak.

 

A három, számomra legkedvesebb beküldött olvasói alkotás az első csöngei tábor tízéves évfordulójára meghirdetett mini-irodalmi pályázatomra.

Köszönöm mindenkinek, aki küldött bármit, rajzot, verset, novellát! Nagyon ügyesek voltatok mind! :-)

 

P. Anita: Csöngén jártam

Minél hangosabb

a dalunk, annál inkább

csönded lehetek.

 

Blue Sky haikuja:

Elkeseredtem,

mert emléked elfutott.

Szerethettelek?

 

K. A. Hikari: Emlékszel még?

Mondd csak, Kedvesem, te hogyan látsz minket tíz év távlatából?

Talán nem hiszed el, de még mindig gondolok rád.

Arra, mi lehet veled. Lett-e családod, gyermeked, és ami a legfontosabb: boldog vagy-e?

Emlékszem még a Csöngén töltött napjainkra, pedig olyan, mintha egy másik életben történtek volna, mintha nem is mi éltük volna át őket.

Tudod, néha szeretem azt hinni, hogy belőled és belőlem is több van a világon, és ezek az énjeink is élik az életüket: nevetnek, szeretnek, hibáznak, megbocsájtanak.

Megteszik azokat a dolgokat, amiket mi nem mertünk.

Elmondják azokat a dolgokat, amiket mi nem mondtunk el.

Megnézik azokat a dolgokat, amiket mi nem láttunk.

De szeretik egymást, ahogy mi szerettük egymást.

Ha tudnád, hogy egy hónap múlva már nem leszel a világon, és írnod kellene tíz dolgot, amit meg akarsz még tenni, mit írnál? Azt hiszem, én egyetlen egyet se lennék képes papírra vetni. Mert valahogy…minden, amit akarok, veled kezdődik, hozzád kapcsolódik, veled ér véget.

Eltelt egy évtized, és néha még most se tudom elmondani, ki is vagyok.

Csak azt tudom, ki voltam melletted. Akkor, ott. Egy másik életben.

József Attilától idézek, mert megfogalmazza azt, amire nekem nincsenek megfelelő szavaim. „Álomban mindig egészen enyém vagy.
S hiszem fönn is néha, hogy megcsókoltalak.”

Vannak szerelmek, amik nem múlnak el.

Találkozások, amik lenyomatot hagynak a szívünkben.

Helyek, melyekre örökké emlékezni fogunk.

Emberek, akik mindig fontosak lesznek.

Számomra ilyen Csönge; és ilyen vagy Te is.

Gesztenye, Kedvesem:

Ádám.

Igazi karácsony

Szomorúan nézte a begipszelt lábát a kórházi ágyon. Hogy eshetett ilyen szerencsétlenül, hogy két helyen is eltörjön? Persze, hiszen akkor is az ajándéklista és a menüsor járt a fejében, amikor a plázában a mozgólépcsőről le kellett volna lépnie, ám ő ehelyett elesett, majd az előtte álló transzvesztita Mikulásnak ütközött és azon átbucskázva az ingyenes szemüvegtisztítás táblában botlott meg végül. Ha kívülről látta volna magát, valószínűleg jót nevet, de így a műtét és a gipsz után, egyáltalán nem tűnt viccesnek, bár igazából nem is ez bántotta. Hanem a karácsony, vagyis hogy idén nem lesz ünnep.

 

Az idei karácsony más volt, mint a többi és nemcsak azért, mert a férje idén már egy sokkal szűkebb és hidegebb helyen tölti a karácsonyt. Milyen érdekes, még mindig a férjének hívta, pedig már évek óta elváltak, nem sokkal azután, hogy a két nagyobbik kirepült a családi fészekből. Egyszerűen kifogytak a beszédtémákból, legalábbis ezt mondták mindketten a békítő tárgyalás során. De abban megegyeztek kimondatlanul is, hogy a szent ünnepet a gyerekek kedvéért minden évben együtt töltik. Karácsony napján jött már a reggeli órákban és anélkül, hogy megbeszélték volna, megvette mindazt, amit az elmúlt harminc évben is főzni szoktak, majd szótlanul melléállt a konyhában és a Sokol rádió aláfestésére együtt hámozták a krumplit, míg meg nem jöttek a gyerekek. Júniusban ment el, olyan csendesen és szinte észrevétlenül, ahogy a családján kívül mások számára élt.

A másik ok, hogy szeptemberben a legkisebb gyerek is, az alig húszéves Peti, elköltözött otthonról. A barátnőjével együtt egy teljes évet töltenek el az Erasmus programmal Brüsszelben. Örült neki, de mégis sírva készítette össze a holmiját néhány hónapja. Eszébe jutott, amikor ugyanígy készítette a kis dolgait, igaz, akkor Peti nem ment, hanem jött. Az volt életük legszebb karácsonya.

Bár januárra volt kiírva, Szenteste előtt néhány nappal megindult a szülés. Később ezt mindig úgy mesélte, hogy Peti már akkor is nagyon kapkodós volt, ahogy felnőttkorában is. Szentestére hazaengedték őket a kórházból, egy nappal előbb, mint a kórházi protokoll előírta volna, de a lakásban minden volt, csak Csendes éj nem, amikor betoppant meglepetésként. A férje valamit odaégetett a konyhában, a szag egyébként még hetekkel később is érződött a függönyökön és nehéz volt elhitetni a szomszédokkal, hogy nem disznót perzseltek a panelban, a két nagyobb gyerek, Laci és Évi, pedig a szobában civakodtak jó testvérhez illően, ő pedig ott állt az a szobaajtóban egy újszülöttel a kezében. Szerencsére az anyósa beállított néhány tál kocsonyával, így legalább a gyerekek kaptak enni, de azon a karácsonyon nem volt se fa, se ajándék, se ünnepi vacsora, a nagy kapkodásban még a csillagszórót sem vették elő. Csak ültek a nagyszobában a kisded körül és három királyokként nem győzték csodálni. A két gyerek kézről kézre adta és énekeltek neki. Albérletben laktak akkor még Újpesten, tévéjük sem volt még akkoriban, a rádiót pedig eszükbe sem jutott bekapcsolni. Sosem felejti el, hogyan nézett rá a férje az egyik gyerek feje fölül, abban a pillantásban benne volt minden, amiről a karácsony szól. Tökéletes este volt.

Ennek a karácsonynak ugyanilyen tökéletesnek kellett volna lennie. Hogy a gyerekek ne érezzék az apjuk hiányát. Hogy a gyerekei tudják, bárhova is mennek a világban, bárhol is élnek, ide mindig haza tudnak jönni. A gondok már novemberben kezdődtek, amikor a fia, aki a feleségével Brightonban él, bejelentette sűrű elnézések között, hogy idén a két kisgyerekükkel együtt Franciaországban töltik a karácsonyt egy síparadicsomban, ez lesz a közös ajándékuk. Aztán december elején a lánya is elszólta magát, hogy sajnos nem tud hazautazni a férjével Németországból az ünnepekre, mert nyolc hónapos terhesen az orvos már nem javasolja a repülőutat. Aztán december közepén Peti is felhívta, sajnos az egyik vizsgáját áttették szenteste előtti napra, 23-ára, úgyhogy nem ér haza az ünnepekre. Ám ő ekkor sem adta fel.

Feltette az okuláréját és bekapcsolta a skype-olásra kapott szuper tabletjét. Megnézte a repülőjegy-foglalásokat és kiszámította, hogyan tudná meglátogatni a három gyereket három különböző országban úgy, hogy aránylag jól kijöjjön anyagilag, hiszen ez is fontos. Felvezette a konyhai jegyzettömbébe: 24-én megérkezik Évihez Hamburgba, innen 26-án megy Brüsszelbe Petihez, majd 29-én, amikor a fiáék hazaérnek a síelésből, már ő is velük lesz Brightonban. Megnézte, hogy melyik országban milyen hozzávalókat tud beszerezni az ünnepi menühöz, befér-e a kedvenc gyúródeszkája a bőröndbe és hogy a bejglit meg a húsklopfolót átengedik-e a vámon. Az ajándékokat is úgy állította össze újra, hogy minél kevesebb helyet foglaljanak, ruhának elég lesz egy pongyola és egy otthonka, meg a mamusza, anélkül sehova, és éppen ezen szorgoskodott, amikor a plázában megtörtént a lépcsős incidens.

 

Ahogy ezen gondolkodott, hallotta, ahogy az asszisztensnők boldog karácsonyt kívánnak egymásnak a nővérszobában, ő pedig megint arra a tökéletes karácsonyra gondolt és könnyes szemmel nézett ki a sötét udvarra. A szomszédos ablakra valaki betlehemet festett hósprayvel és ő úgy találta, hogy a kisded gyanúsan hasonlít az ő Petijéhez. Egyszer csak nyílt az ajtaja és egy kisfiú futott be hozzá. Amikor Samuel arcát felismerte a sötét szobában, nem akart hinni a szemének. Bár a kisfiú félvér volt, hiszen a menye feketebőrű, mégis világított a mosolygós kis arca a szürke szobában. Nem sokkal utána jött az apja, az anyja és a karon ülő Caroline is, majd kapcsolódott a villany. Nem akart hinni a szemének! A fia nem szabadkozott sokat, elárulta, hogy átcserélték a franciaországi jegyeket budapestire, ahogy meghallották, mi történt a mamával, csak nem mertek szólni, mert az utolsó pillanatig a repülőtéren kellett várniuk a négy szabad helyre, végül két külön géppel jöttek ugyan, de itt vannak. Határtalan boldogságot érzett, ahogy a kis unokáira nézett, akik már kezelésbe is akarták venni az elektromos ágy távirányítóját, amíg a menye, aki csak egy kicsit beszélt magyarul, le nem beszélte őket az ágy, illetve a nagymama táncoltatásáról. Eközben újra nyílt az ajtó és a lánya, Évi jött be a férjével. Még mielőtt megszólalhatott volna, már mondta is a gyors ölelés után, hogy ugyan repülőre nem szállhatott fel, de autóval neki indultak, figyelembe véve, hogy úgyis egy kórházba sietnek, ha elindul a szülés, akkor jó helyen lesznek.

Nem tudott hova lenni a boldogságtól, már csak azt sajnálta, hogy se ajándék, se ünnepi fogások nincsenek, ha tehette volna, azonnal fakanalat ragad és keveri a mákot a bejglihez, de a gyerekei nem hagyták, hogy sokáig könnyezzen szomorúságában és örömében egyaránt, hanem a veje a telefonja lejátszóján bekapcsolta a Csendes éjt, a fia pedig a táskájából elővett egy, a repülőtéren vásárolt Toblerone-t. Mi más kell a boldog ünnephez? De valami mégis csak hiányzott.

És ahogy szokott, hirtelen, kapkodva, szinte beesett az ajtón Peti. Szabadkozva nézett körbe, hogy elkésett, pedig sietni szokott mindig. A most már zokogó anyját átölelve dörmögte, hogy majd jövőre újra felveszi azt a tantárgyat, várhat rá a prof. Fontosabb dolga akadt.

Körbenézett a három gyermekén, ahogy a két nagyobbik a Toblerone csokin veszekedett, míg a legkisebb csendben figyelte őket. Recsegve szólt a Csendes éj, a két unokája a nővérhívót nyomogatta, a veje és a menye pedig Activityzve beszélgettek egymással és már egyáltalán nem bánta, hogy otthon hagyta az ajándékokat, vagy hogy nem tudta idén becsomagolni alufóliába a diókat és a fára aggatni. Minden tökéletes volt, mert minden itt volt, ebben a kórházi szobában, amire csak kellett az ünnephez. Lábtörés ide vagy oda, ez lett az új kedvenc karácsonya és hálásan gondolt a kedves, transzvesztita Mikulásra.

 

 

#egyszercsak

A megjelenés körül mindig rengeteg a megkeresés, interjú és olvasói kérdés, kérés, visszajelzés, így most jutottam el csak odáig, hogy bejegyzést írjak nektek a Gábriel-duológia második részével kapcsolatosan néhány érdekességről. Íme az #egyszercsak! :-)

 

Kezdjük rögtön a címmel! Nagyon szerettem volna, ha hasonló lesz az Egyszeregy-hez, így felmerült az Egyszerkettő, a Kétszeregy (a szorzó tábla többi része szerencsére nem jött szóba), az Egyszerű (kicsit profán lett volna :-D), az Egyszerelem stb., de végül az Egyszer csak szókapcsolat tetszett meg. Az egyetlen probléma az volt, hogy ezt a szót különírják, ezért vettük segítségül a hashtag-et, így már írhattuk egybe, és a helyesírás sem sérült.

Azt már a regény-sorozat elején tudtam, hogy Erik és Liza egy pár lesznek a végére, ahogy a nevek alapján Vörs és Hollád is egymás mellett levő két település, úgy Vörs Erik és Hollád Elizabet is egymás mellett köt ki. Ennek ellenére nagyon meglepett, amikor az első kötet után az olvasók nagy része Barnit favorizálta. Bár ekkor már a folytatás története nagyjából összeállt a fejemben, szinte újra kellett gondolnom az egész Barni-szálat és megmondom őszintén, ez okozta a legnagyobb fejtörést a folytatásban. (Sokat húztunk egyébként Barni szövegeiből a szerkesztőmmel, mert sokszor túlmagyaráztam a dolgokat, valahogy így akartam őt még jobban megérteni. :-)) Barni egy jó srác és talán, ha nem így találkoznak Lizával, nem így bontakozik ki a kapcsolatuk, örökre együtt lettek volna, de ahogy Barni is mondja, túl régóta várt már rá. Egyszerűen idealizálni kezdte Lizát és túlságosan beleélte magát, amikor úgy tűnt, hogy ők ketten összejönnek, hirtelen már nem lett elég a lehet, a muszáj volt az egyetlen lehetőség.  Erik pedig elsősorban magát kellett, hogy legyőzze ahhoz, hogy Lizával legyen, nemcsak a kényszerességét, a játékát a nőkkel vagy a Majával való harcát, hanem azt, hogy igenis tud egy kapcsolatban felnőttként, felelősségteljesen élni, mert egyetlen nőhöz nagyobb bátorság kell, mint ezerhez. :-)

Szabolcs karaktere teljesen új volt, szerettem volna valakit, aki papíron jól működik Lizával, ugyanakkor ez kevés, ha nincsen szikra vagy az ő esetükben, bizonyos alapvető elvek ütköznek.

Bár nagyon szerettétek Piput az első részben és persze Mikszet is, itt inkább kevesebb szerepet szántam nekik, de az egyik kedvenc jelenetem, amikor Pipu azt mondja Lizának, hogy neki van egy igazi lánya. :-) A másik pedig, amikor az összes fiú ott fut össze Liza lakásánál, ehhez a jelenethez azóta ragaszkodtam, amióta kitaláltam, de mégis csak az utolsó simításoknál került be a történetbe, mert le akartak róla beszélni. A visszajelzések alapján eddig nekem volt igazam. :-D Zsófi pedig a szerkesztőm kedvenc szereplője, konkrétan imádta és minden egyes Zsófival játszódó jelenetet még tovább húzott volna, mi tagadás, én is nagyon bírom Zsófit, egyértelmű volt, hogy helye van a folytatásban. :-)

Sokan kérdeztétek, kiről mintáztam Maját és Ildikót, de a helyzet az, hogy nem mintáztam őket konkrét ismerőseimről, inkább egy-egy jellemző tulajdonságukban és kijelentésükben szólalhatnak meg az én emlékeim azokból az évekből, amikor újságíró voltam vagy éppen első tapasztalataimról a könyvkiadás világában.

Gábriellé válásának az ötletét egy cikk adta, ahol egy milliomos férfi sugar daddyként tartott egy jóképű fiút, akivel szexuális kapcsolatot nem létesített, csupán élvezte a fiatal és nagyon sportos testének a látványát. Innen jött Alfonz figurája. :-)

A regényben központi téma még az írás, a kreatívitás, a képzelet, a plágium is, illetve azt mindenképpen le akartam írni, amiben hiszek: olvass, élj és írj! Liza is ezek alapján az elvek alapján próbál boldogulni szerzőként.

Ez a folytatás azért is kedves a szívemnek, mert a kisfiam születése körül áltam neki írni és bár nem sok szabadidőm volt egy kisbaba mellett, de akkor nagyon szívesen bújtam vissza Liza és a többi szereplő fejébe.

Ó, és még egy érdekesség: bár nem tudok róla, hogy lenne ilyen speciális ékszereket árusító bolt, mint Ildikóé (miért ne lehetne amúgy?), de a sógornőmnek, aki mestercukrász, egy habverő alakú medál lóg a nyakában, szóval ezt nem csak kitaláltam. :-P