Igazi karácsony

Szomorúan nézte a begipszelt lábát a kórházi ágyon. Hogy eshetett ilyen szerencsétlenül, hogy két helyen is eltörjön? Persze, hiszen akkor is az ajándéklista és a menüsor járt a fejében, amikor a plázában a mozgólépcsőről le kellett volna lépnie, ám ő ehelyett elesett, majd az előtte álló transzvesztita Mikulásnak ütközött és azon átbucskázva az ingyenes szemüvegtisztítás táblában botlott meg végül. Ha kívülről látta volna magát, valószínűleg jót nevet, de így a műtét és a gipsz után, egyáltalán nem tűnt viccesnek, bár igazából nem is ez bántotta. Hanem a karácsony, vagyis hogy idén nem lesz ünnep.

 

Az idei karácsony más volt, mint a többi és nemcsak azért, mert a férje idén már egy sokkal szűkebb és hidegebb helyen tölti a karácsonyt. Milyen érdekes, még mindig a férjének hívta, pedig már évek óta elváltak, nem sokkal azután, hogy a két nagyobbik kirepült a családi fészekből. Egyszerűen kifogytak a beszédtémákból, legalábbis ezt mondták mindketten a békítő tárgyalás során. De abban megegyeztek kimondatlanul is, hogy a szent ünnepet a gyerekek kedvéért minden évben együtt töltik. Karácsony napján jött már a reggeli órákban és anélkül, hogy megbeszélték volna, megvette mindazt, amit az elmúlt harminc évben is főzni szoktak, majd szótlanul melléállt a konyhában és a Sokol rádió aláfestésére együtt hámozták a krumplit, míg meg nem jöttek a gyerekek. Júniusban ment el, olyan csendesen és szinte észrevétlenül, ahogy a családján kívül mások számára élt.

A másik ok, hogy szeptemberben a legkisebb gyerek is, az alig húszéves Peti, elköltözött otthonról. A barátnőjével együtt egy teljes évet töltenek el az Erasmus programmal Brüsszelben. Örült neki, de mégis sírva készítette össze a holmiját néhány hónapja. Eszébe jutott, amikor ugyanígy készítette a kis dolgait, igaz, akkor Peti nem ment, hanem jött. Az volt életük legszebb karácsonya.

Bár januárra volt kiírva, Szenteste előtt néhány nappal megindult a szülés. Később ezt mindig úgy mesélte, hogy Peti már akkor is nagyon kapkodós volt, ahogy felnőttkorában is. Szentestére hazaengedték őket a kórházból, egy nappal előbb, mint a kórházi protokoll előírta volna, de a lakásban minden volt, csak Csendes éj nem, amikor betoppant meglepetésként. A férje valamit odaégetett a konyhában, a szag egyébként még hetekkel később is érződött a függönyökön és nehéz volt elhitetni a szomszédokkal, hogy nem disznót perzseltek a panelban, a két nagyobb gyerek, Laci és Évi, pedig a szobában civakodtak jó testvérhez illően, ő pedig ott állt az a szobaajtóban egy újszülöttel a kezében. Szerencsére az anyósa beállított néhány tál kocsonyával, így legalább a gyerekek kaptak enni, de azon a karácsonyon nem volt se fa, se ajándék, se ünnepi vacsora, a nagy kapkodásban még a csillagszórót sem vették elő. Csak ültek a nagyszobában a kisded körül és három királyokként nem győzték csodálni. A két gyerek kézről kézre adta és énekeltek neki. Albérletben laktak akkor még Újpesten, tévéjük sem volt még akkoriban, a rádiót pedig eszükbe sem jutott bekapcsolni. Sosem felejti el, hogyan nézett rá a férje az egyik gyerek feje fölül, abban a pillantásban benne volt minden, amiről a karácsony szól. Tökéletes este volt.

Ennek a karácsonynak ugyanilyen tökéletesnek kellett volna lennie. Hogy a gyerekek ne érezzék az apjuk hiányát. Hogy a gyerekei tudják, bárhova is mennek a világban, bárhol is élnek, ide mindig haza tudnak jönni. A gondok már novemberben kezdődtek, amikor a fia, aki a feleségével Brightonban él, bejelentette sűrű elnézések között, hogy idén a két kisgyerekükkel együtt Franciaországban töltik a karácsonyt egy síparadicsomban, ez lesz a közös ajándékuk. Aztán december elején a lánya is elszólta magát, hogy sajnos nem tud hazautazni a férjével Németországból az ünnepekre, mert nyolc hónapos terhesen az orvos már nem javasolja a repülőutat. Aztán december közepén Peti is felhívta, sajnos az egyik vizsgáját áttették szenteste előtti napra, 23-ára, úgyhogy nem ér haza az ünnepekre. Ám ő ekkor sem adta fel.

Feltette az okuláréját és bekapcsolta a skype-olásra kapott szuper tabletjét. Megnézte a repülőjegy-foglalásokat és kiszámította, hogyan tudná meglátogatni a három gyereket három különböző országban úgy, hogy aránylag jól kijöjjön anyagilag, hiszen ez is fontos. Felvezette a konyhai jegyzettömbébe: 24-én megérkezik Évihez Hamburgba, innen 26-án megy Brüsszelbe Petihez, majd 29-én, amikor a fiáék hazaérnek a síelésből, már ő is velük lesz Brightonban. Megnézte, hogy melyik országban milyen hozzávalókat tud beszerezni az ünnepi menühöz, befér-e a kedvenc gyúródeszkája a bőröndbe és hogy a bejglit meg a húsklopfolót átengedik-e a vámon. Az ajándékokat is úgy állította össze újra, hogy minél kevesebb helyet foglaljanak, ruhának elég lesz egy pongyola és egy otthonka, meg a mamusza, anélkül sehova, és éppen ezen szorgoskodott, amikor a plázában megtörtént a lépcsős incidens.

 

Ahogy ezen gondolkodott, hallotta, ahogy az asszisztensnők boldog karácsonyt kívánnak egymásnak a nővérszobában, ő pedig megint arra a tökéletes karácsonyra gondolt és könnyes szemmel nézett ki a sötét udvarra. A szomszédos ablakra valaki betlehemet festett hósprayvel és ő úgy találta, hogy a kisded gyanúsan hasonlít az ő Petijéhez. Egyszer csak nyílt az ajtaja és egy kisfiú futott be hozzá. Amikor Samuel arcát felismerte a sötét szobában, nem akart hinni a szemének. Bár a kisfiú félvér volt, hiszen a menye feketebőrű, mégis világított a mosolygós kis arca a szürke szobában. Nem sokkal utána jött az apja, az anyja és a karon ülő Caroline is, majd kapcsolódott a villany. Nem akart hinni a szemének! A fia nem szabadkozott sokat, elárulta, hogy átcserélték a franciaországi jegyeket budapestire, ahogy meghallották, mi történt a mamával, csak nem mertek szólni, mert az utolsó pillanatig a repülőtéren kellett várniuk a négy szabad helyre, végül két külön géppel jöttek ugyan, de itt vannak. Határtalan boldogságot érzett, ahogy a kis unokáira nézett, akik már kezelésbe is akarták venni az elektromos ágy távirányítóját, amíg a menye, aki csak egy kicsit beszélt magyarul, le nem beszélte őket az ágy, illetve a nagymama táncoltatásáról. Eközben újra nyílt az ajtó és a lánya, Évi jött be a férjével. Még mielőtt megszólalhatott volna, már mondta is a gyors ölelés után, hogy ugyan repülőre nem szállhatott fel, de autóval neki indultak, figyelembe véve, hogy úgyis egy kórházba sietnek, ha elindul a szülés, akkor jó helyen lesznek.

Nem tudott hova lenni a boldogságtól, már csak azt sajnálta, hogy se ajándék, se ünnepi fogások nincsenek, ha tehette volna, azonnal fakanalat ragad és keveri a mákot a bejglihez, de a gyerekei nem hagyták, hogy sokáig könnyezzen szomorúságában és örömében egyaránt, hanem a veje a telefonja lejátszóján bekapcsolta a Csendes éjt, a fia pedig a táskájából elővett egy, a repülőtéren vásárolt Toblerone-t. Mi más kell a boldog ünnephez? De valami mégis csak hiányzott.

És ahogy szokott, hirtelen, kapkodva, szinte beesett az ajtón Peti. Szabadkozva nézett körbe, hogy elkésett, pedig sietni szokott mindig. A most már zokogó anyját átölelve dörmögte, hogy majd jövőre újra felveszi azt a tantárgyat, várhat rá a prof. Fontosabb dolga akadt.

Körbenézett a három gyermekén, ahogy a két nagyobbik a Toblerone csokin veszekedett, míg a legkisebb csendben figyelte őket. Recsegve szólt a Csendes éj, a két unokája a nővérhívót nyomogatta, a veje és a menye pedig Activityzve beszélgettek egymással és már egyáltalán nem bánta, hogy otthon hagyta az ajándékokat, vagy hogy nem tudta idén becsomagolni alufóliába a diókat és a fára aggatni. Minden tökéletes volt, mert minden itt volt, ebben a kórházi szobában, amire csak kellett az ünnephez. Lábtörés ide vagy oda, ez lett az új kedvenc karácsonya és hálásan gondolt a kedves, transzvesztita Mikulásra.