Csönge 2013

Tudtátok-e, hogy 2013 több szempontból is különleges? Legalábbis nekem mindenképpen. Idén ünnepelné századik születésnapját Weöres Sándor, akit az egyik legnagyobb költőnek tartok és ezzel bizonyosan nem egyedül vagyok így. Ezért idén rengeteg ünnepség és esemény lesz hozzá kapcsolódóan szerte az országban, az egyik mindjárt itt is van: jövő hétvégén Csöngén tartják a Tizenkét legszebb magyar vers projekt záróakkordját, amelynek során több száz diák fogja elszavalni a költő Valse triste című versét, amely annyira gyönyörű, hogy szinte beleborsódzik az ember háta. Olvassátok csak:

Hűvös és öreg az este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hüvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
Kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.

Nincs ehhez  fogható, úgy gondolom. Weöres költészete túllendül a szó hagyományos értelmén, játszik velünk, megszólít és emlékeztet. Ki ne sorolná a gyermekversek tucatjait, amit gyermekkorában hallott? Kutyafülű Aladár, Száncsengő és a Bóbita, aminek eredetileg A tündér a címe. Szinte zenélnek ezek a sorok és úgy beleülnek az ember fülébe, mint valami kedves szentjános bogár, s csak búgnak és búgnak.
Más miatt is különleges nekem az idei év. Öt éve már annak, hogy végeztem a főiskolán és elmentem egy táborba, ahol az irodalomról és az életről beszélgettünk. Akkor azt hittük, hogy mindkettőt tudjuk. Ma már tudom, az utóbbit csak sejtettem akkor még, az előbbit pedig megfejteni soha nem fogom tudni. De azért megpróbálom, idén is. Idén nyáron júniusban újra Csöngén leszek az irodalmi táborban, és mesélek, arról, hogy miként történtek azok az események, melyek aztán megihlettek. Lehet majd látni az ágyat, aminek az aljába írtunk, lehet látni a gesztenyefát, a templomot, még a Csengő kocsmába is kirándulást teszünk :-), de ami a legjobb, be lehet szívni újra annak az édes nyárnak az illatát, ami örökké fiatalon tart. Mert az ember szíve vásik, egyik nyár, akár a másik...

Gondolathármas: a kritika

Ahogy ígértük, új témával jelentkezünk a Gondolathármas keretében, ezúttal egy olyan dologról írunk, ami mindannyiunkat szervesen érint: ez a kritika, azon belül is a negatív kritika. Miután elolvastátok az írásomat, feltétlenül látogassatok el Fanni és Helena blogjára is!

http://helenasilence.blogspot.hu
http://kemesefanni.blogspot.hu

Amikor a könyvbemutatón a beszélgetés véget ért, de még nem kezdődtek el a dedikálások, kaptam egy nagyon jó tanácsot: bármi is történjék, bármit is mondjanak nekem a regénnyel kapcsolatban, ne húzzam fel magam és ne reagáljak rá első dühömben. Mert az E/1. személyű regényt írók nagyon érzékenyek a művükre, közel érzik magukhoz, nálam pedig ezt még tetézi, hogy személyes élményt használok fel, kvázi magamról írok. Ha azt mondják, hogy hülyén viselkedik a főszereplő, akkor engem szidnak… Nem egyszerű szerzőnek lenni, ennyit elárulhatok. Az írói kézikönyvek mind azt javasolják, kerüljünk olyan közel a művünkhöz, a történethez és abban minden egyes szereplőhöz, hogy szinte még a szájszagukat is érezzük. Így tudunk a lehető legjobban írni ugyanis róluk. Ezután viszont dobjuk el őket jó messzire magunktól, hogyha kritika éri a kéziratot, ne sérüljünk. Már hogyne sérülnénk.

Én viccesen mindig úgy szoktam hívni a könyvemet, hogy a gyerekem. S valahol az is. Sokáig gondoltam rá, akkor is, amikor még egy sor sem volt kész belőle. Heteken, hónapokon át dolgoztam rajta, érleltem és égettem minden egyes sorát. Nehéz szülés volt, na. Amikor kész lett, büszkén fogtam a kezembe és dédelgettem. Csak az enyém, én alkottam. És akkor elengedtem egy kicsit a kezét, hagytam, hogy mások is megnézzék, alakítsanak rajta. Rossz érzés, mint amikor elviszed iskola előtt a gyerekedet a nevelési tanácsadóba, ahol elmondják neked a szigorú arcú pedagógusok, hogy bizony, pösze, dadog és még kancsal is. Naná, hogy rosszul esik, persze, hogy bánt, hiszen a gyerekét mindenki tökéletesnek akarja látni. Aztán fogják szegényt, és még a haját is lenyírják kopaszra. Te meg állsz, mint valami hülye, hogy ezt meg miért kellett. És ez még csak a szerkesztés, amit hozzáértő, olvasott és nagy tapasztalattal rendelkező emberek végeznek. Ez az első igazi kritika, ami éri az embert. Ehhez képest a szülés, a regény megírása, vattacukorevés május elsején. De mégis szükséges és amikor a végén kezedbe fogod, tudod, semmi sem volt hiába.

Amikor az első negatív kritikát olvastam a regényről a megjelenés után, úgy éreztem, mintha hasba rúgtak volna. Nem, nem azért, mert valakinek nem tetszhet a művem és ennyire beképzelt lennék. Egyszerűen fájt, hogy bántják a gyerekemet. Sajnáltam őt. A negatív kritikából sokat tanulunk, az én regényem kapcsán is volt olyan hiba, amit sokan soroltak fel, erre biztosan sokkal jobban fogok majd figyelni a későbbiekben. Tehát kell a negatív kritika, szükségünk van rá: csak így tudunk fejlődni és tanulni. A hangvétellel és a megfogalmazással azonban néha már gond van…

Azt szoktam mondani, ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz hülye. Ha valaki nem elég érett vagy felkészült még a regényre, ne a könyvet vagy az írót hibáztassa. Mondja azt, neki nem jött be ez a stílus, nem tudta beleélni magát a főhős helyzetébe, nem értette az utalásokat, unalmasnak találta stb. Ezen nincs sértődés, hiszen nem tetszhet mindenkinek, volt és lesz is, aki csalódni fog egy regényben. Én is csalódtam már sokszor, még olyanban is, akitől addig csak jót olvastam. De ne írja senki azt, hogy egy nagy kalap sz@r, mert azzal nem tudok mit kezdeni. Az csak őt minősíti. Aki nem tudja értelmesen megfogalmazni a gondolatait, az inkább ne írjon semmit.

A könyv nincs lefóliázva, bele lehet lapozni, van fülszöveg a hátulján. A borító is elég sokatmondó, a neten pedig rengeteg részlet, idézet és bejegyzés van fenn, lehet előzetesen tájékozódni. Ennek ellenére persze még érheti csalódás az olvasót, akár az utolsó oldalon is, az utolsó mondatban is. Nehéz mindenkinek megfelelni, ezért nem is ez a célunk. Írunk, olyant, amit mi is szívesen olvasnánk, amit mi is megvennénk a könyvesboltban. Ha kapunk kritikát, fejlődünk, még jobbak leszünk, még jobb könyveket írunk.

Szerencsére a legtöbb visszajelzés, itt a két szerzőtársam nevében is beszélghtek, úgy gondolom, pozitív. Rengeteg kedves levelet és dicséretet kapunk, ami sok erőt ad nekünk a folytatáshoz. S talán csak minden száz levélre jut egy negatív, de az mégis úgy el tudja keseríteni az embert, hogy még azt is megfontolja, felemelje-e újra a tollat. Ilyenkor nagyon nehéz, de aki ír, annak a kritikát is viselnie kell és vastagabb bőrt növesztenie...

A régi prológus

Az eredeti kéziratban szerepelt egy prológus, amit később kivettünk, mert nem tartottuk sem indokoltnak, sem jó kezdésnek. Ám nem szeretném, ha nem olvashatnátok el, ezért közzéteszem. Jó olvasást! :-)

A mi kettőnk története pontosan azzal kezdődött, mint ez a könyv: a legerősebb emberi érzések egyikének a fejtegetésével. De hadd mondjam el, még kísérletet sem fogok tenni, hogy megfogalmazzam, mi a szerelem, nálam okosabbak és tapasztaltabbak is belebuktak már, felesleges lenne akár csak próbálkoznom is, hogy leírjam. Az az igazság, nem is akarom. Mert akkor számba kéne vennem mindenkit, mert egy törvényszerűség leírásánál az ember figyelembe veszi az általánost, de én nem tudom, hogy mit éreznek mások, és nem is akarom. Csak azt az egyet tudom, hogy nekem milyen volt, mikor szerettem, és csak azt az egyet akarom tudni, neki milyen volt.

Mindenkinek az életében eljön egy olyan pillanat – itt persze már muszáj általánosítanom  –, ami megváltoztatja az életét. De nem feltétlenül azért különleges az a perc, mert onnantól fogva boldogan él, amíg meg nem hal. Lehet egy apró pillanat is, egy futó pillantás a tömegben, meglátni majd elveszíteni azt, akit addig keresünk és azután is fogunk, és lehet hosszú, véget nem érő örök pillanat is vele, akit a szemünkkel őrzünk tovább. Tény, hogy olyan hatással lesz az emberre, amitől megszűnik annak lenni, aki addig volt. Nem, nem kell ahhoz boldogságot érezni, sem felszabadító vágyat, sem könnyedséget, hogy megtörténjen, mert ez az érzés nem erről szól. Néha kemény munka és sok lemondás, néha gyötrődés, néha fájdalom, izgalom és kíváncsiság, félelem és változás. Néha meg csak egy kattanó hang, ahogy leteszi a telefont…

Én öt napig születtem. Nem akkor, amikor anyám megszült, akkor csak testet kaptam. A lelkemet, az igazi kiforrott és már élni akaró énemet 23 évesen kaptam meg öt egész nap alatt. Aztán lassan rakodtak rám a terhek, kilóról kilóra, míg végül már olyan nehezek lettek, hogy menni nem, csak állni bírtam. Aztán mindent ledobtam magamról és ott álltam előtte teljesen meztelenül igazi emberi valómban, ő meg kinevetett. Szeretett valaha? És én szerettem őt?

Ha nem, akkor mégis mi történt velünk? Talán csak egy szívritmuszavar volt mindaz, ami történt: egyre gyorsuló dobbanások, melyek igazán csak akkor kezdenek el fájni, mikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra, visszaállnak régi, megszokottan lassú ritmusukra. Olyan ez a ritmusváltás, mintha egy pillanatra megállna a szív. Fura érzés, ezt érezheti, akinek végleg leáll. Lehet, hogy öt napig születtem, de már vagy ezerszer haltam meg.

Van még egy ok, ami miatt hiába várja bárki is tőlem a szerelem legpontosabb megfogalmazását: ez pedig az, hogy teljesen feleslegesnek tartom. Azelőtt a bizonyos öt nap előtt nem tudtam, mi a szerelem, nem is voltam talán szerelmes soha. Hiába voltak elképzeléseim arról, mit is jelent ez a szó, ez az érzés. Gyakorlatban minden más lett, mint elméletben. S amikor az ember ott áll a fodrozódó és síró hullámok fölött úgy, hogy már csak egyik kezével szorítja a korlátot, nem az odaillő szavakon fog járni az esze. Hanem tudni fogja, most van itt az a bizonyos mindent megváltoztató pillanat, és igen, érezni fogja azt, amit addig csak rózsaszín, rongyosra olvasott  leányregényekben látott, s végre újra hallani kezdi majd a szíve fájdalmas, átütemezett dobbanásait.

Dedikálás

Nehezen jött össze ez a tegnapi dedikálás. Nekem van egy kriminális időbeosztásom a munkám miatt, Veronkának, akivel beszélgettem, szintén, arról nem is beszélve, hogy ő a fővárosban él, emellett volt egy elképzelése a könyvesboltnak és leginkább az olvasókhoz szerettünk volna alkalmazkodni. Sikerült egy időpontot mégis kiválasztani, ami mindenkinek jó volt, hangosítást is szereztünk, ismerősök is bejelentkeztek, hogy jönnének, úgyhogy nyugodt szívvel indultunk el tegnap reggel.

Furcsa érzés valaki olyannal beszélgetni, aki egyrészt gyerekkorod óta ismer, a regényedet is elsők között olvasta, ráadásul maga is amatőr író és blogger és még barátnők is vagytok. Jó értelemben furcsa, hiszen ezekről a kérdésekről, mi már nagyon sokat beszélgettünk amúgy, négyszemközt, most pedig sok-sok kutató szempár előtt kellett elismételnünk. El kell mondanom, nem véletlenül őt kértem meg, tudtam, nagyon jól kérdez, és ez nemcsak az újságírós múltjából következik. Megbízható, jól reagáló és remek beszélgetőpartner, aki pontosan érezte, mikor lassítsunk, mikor váltsunk és hogyan fogalmazza meg a kérdéseit. Ezúton is nagyon köszönöm neki, hiszen az, hogy a tegnapi dedikálás ilyen jól sikerült (az én nyökögéseim ellenére), neki is köszönhető nem kis mértékben.
Köszönöm a barátaimnak, rokonaimnak, régi munkatársaimnak, hogy eljöttek és támogattak akár a jelenlétükkel, akár azzal, hogy vásároltak és dedikáltattak, vagy csak megszeppenve kérdeztek, mert ez nagyon sokat jelent(ett) nekem.
Köszönöm a kedves olvasóimnak, hogy eljöttek és meghallgattak, remélem, érdemes volt eljönni és csupa olyan kulisszatitkot tudhattak meg, amit eddig csak kevesen tudtak. Hiába, nem tudok titkot tartani, mindig eljár a szám :-)

Köszönöm a Simon István Könyvesház vezetőjének és minden dolgozójának a segítséget, nélkülük egy fejetlen káosz lett volna minden, remekül meghirdették és megszervezték a dedikálást, levéve ezt a terhet az én vállamról. Mindenkinek csak ajánlani tudom a boltot, én is itt szoktam vásárolni.
Nagyon különleges volt nekem a tegnapi nap, mert a szülővárosomban, Zalaegerszegen tarthattam dedikálást. Az első könyvbemutatóm, ami Pesten volt, is csodálatos érzés volt, de ez egy számomra idegen és távoli hely, olyan, mintha csak ott történt volna meg, aztán hazajöttünk a valóságba. Most viszont abban a könyvesboltban, ahol amúgy vásárolni szoktam, abban a városban, ahol élek a mai napig, az egész nemcsak tűnő álomnak tűnt csupán, hanem igazinak, kézzelfoghatónak. És ez leírhatatlan érzés...

Ahogy egykor Csöngén mondtuk: köszönöm, köszönöm, köszönöm mindenkinek!

Egy kis játék a szívekkel...

Ahogy ígértem, íme a játék: rajzokat, festményeket, fényképeket, verseket, fotómontázsokat (... szárnyaljon a fantáziátok, nincsenek határok) várok tőletek, a téma pedig nem más, mint a könyv címéből eredően a szív. Kis szív, nagy szív, kettétört szív, fordított szív, bármi, ami a könyvhöz és a szívhez kapcsolódik. A beküldés határideje a húsvéti ünnep, akkor fogok eredményt hirdetni. A képeket a facebook oldalamra lehet feltölteni. Aztán kérni az ismerősöket, hogy lájkolják, mert a legtöbb lájkot kapott kép nagyobb eséllyel indul nálam is :-) Legyetek kreatívak! Tavasz van, ilyenkor a szív is jobban dobog! A nyeremény egy dedikált Szívritmuszavar.

Bogozdki,denagyon

Ez a Szívritmuszavar két része után következő kéziratom címe. Már alakul, nagyon alakul, finomítgatom, már álmodok is vele, ami jó jel, hiszen a tudatalattimban ott van ezek szerint. S hogy miért éppen Bogozdki? Egyrészt imádom a 30Y hasonló című számát, másrészt, mert ez tényleg egy kibogozni való történet lesz...

Anonymus levele

 

Tisztelt Zakály Viktória!

 

Nemrég Helena Silence írónővel váltottam levelet az Enigmával kapcsolatban. Meg van osztva, ott lehet olvasni, hogy miért is szégyellem magam egyre jobban. Nem olvasok magyar könyveket. Bár ez így nem teljesen igaz, mert végülis olvasok, de nem magamtól. Sosem kezdtem el úgy egy magyar író által írt könyvet, hogy én döntöttem úgy. Vagy kötelező olvasmány volt, vagy egy irodalmi versenyhez volt szükséges. Ez így volt egészen az Enigmáig. Az a könyv elindított a Te könyved felé, mert azt elolvasva éreztem, hogy elképesztő hibát követtem el. Nem olvasni magyar író által írt könyvet? Normális vagyok én? Az Enigmát elolvasva azonnal rendeltem a könyved. Egyszerűen képtelen voltam várni vele, bár tudtam, hogy a közeledő vizsgám miatt, nem tudom azonnal elolvasni, de ettől függetlenül vártam. Vártam, hogy megtapinthassam, vártam, hogy nézhessem, vártam, hogy azt az izgalmat érezzem, amit az Enigma előtt, hogy gyomorremegés közepette olvassak, és büszke legyek arra, hogy magyar író által alkotta csodálatos könyvet fogok a kezemben. Nem csalódtam. Nem csalódtam, mert tényleg remegett a gyomrom, és remegett a kezem is vele. Remegett a hangom, könnyezett a szemem. Én fiatal vagyok. Fogalmam sincs arról, hogy milyen szerelemből szeretni valakit, vagy milyen az, ha szerelemből szeretnek. Nem tudom milyen igazit csalódni, igazán a padlóra kerülni. De mégis mindegy egyes betűjét, minden szavát, minden mondatát éreztem a könyvednek. Ereje volt. Ha keze lenne a kötetnek, akkor kinyúlt volna, és az elején megragadja szívemet. A közepén megcsavarja. És a végén összezúzza. Olvasás közben éreztem a gesztenyét a zsebemben, hallottam a hangokat, láttam az embereket. És láttam Csöngét. Az ágyat. A gesztenyefát. A templomot. Mindent. Elképzeltem a fájdalmat, amit átéltél, már amennyire ez lehetséges. Életemben nem olvastam még ehhez hasonló könyvet. Sírtam, pedig nem szokásom. Sírtam, mert végül rájöttem, hogy nem tudok belegondolni, hogy milyenek lehettek azok az évek. És minden tiszteletem a tiéd. Először is azért, mert padlóra küldött az élet. És te felálltál. Nehezen felálltál, majd előreléptél, először kicsit, utána nagyot. Egymás után. És tudod, azért nagy szó ez, mert az embereknek a fele sem ennyire erős. Az emberek fele a padlón maradt volna, nem erőlködött volna. Vagy bár feláll, de egy helyben toporog. Te nem ezt csináltad. Mentél. Éltél. És a második ok, amiért tisztellek téged. Nem elég, hogy ezt átélted. Le is írtad. Megosztottad velünk a történetet. Fogadd őszinte gratulációmat. Helenának is ezt írtam, és most ismétlem magam. Csodálatos könyvet írtál. Egyszerűen csodálatosat. Gratulálok hozzá! Várom a folytatást!:)

Üdvözlettel: Anonymus

UI.: Szívritmuszavarom van.