2013. február 21., csütörtök

Anonymus levele

 
Tisztelt Zakály Viktória!
 
Nemrég Helena Silence írónővel váltottam levelet az Enigmával kapcsolatban. Meg van osztva, ott lehet olvasni, hogy miért is szégyellem magam egyre jobban. Nem olvasok magyar könyveket. Bár ez így nem teljesen igaz, mert végülis olvasok, de nem magamtól. Sosem kezdtem el úgy egy magyar író által írt könyvet, hogy én döntöttem úgy. Vagy kötelező olvasmány volt, vagy egy irodalmi versenyhez volt szükséges. Ez így volt egészen az Enigmáig. Az a könyv elindított a Te könyved felé, mert azt elolvasva éreztem, hogy elképesztő hibát követtem el. Nem olvasni magyar író által írt könyvet? Normális vagyok én? Az Enigmát elolvasva azonnal rendeltem a könyved. Egyszerűen képtelen voltam várni vele, bár tudtam, hogy a közeledő vizsgám miatt, nem tudom azonnal elolvasni, de ettől függetlenül vártam. Vártam, hogy megtapinthassam, vártam, hogy nézhessem, vártam, hogy azt az izgalmat érezzem, amit az Enigma előtt, hogy gyomorremegés közepette olvassak, és büszke legyek arra, hogy magyar író által alkotta csodálatos könyvet fogok a kezemben. Nem csalódtam. Nem csalódtam, mert tényleg remegett a gyomrom, és remegett a kezem is vele. Remegett a hangom, könnyezett a szemem. Én fiatal vagyok. Fogalmam sincs arról, hogy milyen szerelemből szeretni valakit, vagy milyen az, ha szerelemből szeretnek. Nem tudom milyen igazit csalódni, igazán a padlóra kerülni. De mégis mindegy egyes betűjét, minden szavát, minden mondatát éreztem a könyvednek. Ereje volt. Ha keze lenne a kötetnek, akkor kinyúlt volna, és az elején megragadja szívemet. A közepén megcsavarja. És a végén összezúzza. Olvasás közben éreztem a gesztenyét a zsebemben, hallottam a hangokat, láttam az embereket. És láttam Csöngét. Az ágyat. A gesztenyefát. A templomot. Mindent. Elképzeltem a fájdalmat, amit átéltél, már amennyire ez lehetséges. Életemben nem olvastam még ehhez hasonló könyvet. Sírtam, pedig nem szokásom. Sírtam, mert végül rájöttem, hogy nem tudok belegondolni, hogy milyenek lehettek azok az évek. És minden tiszteletem a tiéd. Először is azért, mert padlóra küldött az élet. És te felálltál. Nehezen felálltál, majd előreléptél, először kicsit, utána nagyot. Egymás után. És tudod, azért nagy szó ez, mert az embereknek a fele sem ennyire erős. Az emberek fele a padlón maradt volna, nem erőlködött volna. Vagy bár feláll, de egy helyben toporog. Te nem ezt csináltad. Mentél. Éltél. És a második ok, amiért tisztellek téged. Nem elég, hogy ezt átélted. Le is írtad. Megosztottad velünk a történetet. Fogadd őszinte gratulációmat. Helenának is ezt írtam, és most ismétlem magam. Csodálatos könyvet írtál. Egyszerűen csodálatosat. Gratulálok hozzá! Várom a folytatást!:)

Üdvözlettel: Anonymus

UI.: Szívritmuszavarom van.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése