A régi prológus

Az eredeti kéziratban szerepelt egy prológus, amit később kivettünk, mert nem tartottuk sem indokoltnak, sem jó kezdésnek. Ám nem szeretném, ha nem olvashatnátok el, ezért közzéteszem. Jó olvasást! :-)

A mi kettőnk története pontosan azzal kezdődött, mint ez a könyv: a legerősebb emberi érzések egyikének a fejtegetésével. De hadd mondjam el, még kísérletet sem fogok tenni, hogy megfogalmazzam, mi a szerelem, nálam okosabbak és tapasztaltabbak is belebuktak már, felesleges lenne akár csak próbálkoznom is, hogy leírjam. Az az igazság, nem is akarom. Mert akkor számba kéne vennem mindenkit, mert egy törvényszerűség leírásánál az ember figyelembe veszi az általánost, de én nem tudom, hogy mit éreznek mások, és nem is akarom. Csak azt az egyet tudom, hogy nekem milyen volt, mikor szerettem, és csak azt az egyet akarom tudni, neki milyen volt.

Mindenkinek az életében eljön egy olyan pillanat – itt persze már muszáj általánosítanom  –, ami megváltoztatja az életét. De nem feltétlenül azért különleges az a perc, mert onnantól fogva boldogan él, amíg meg nem hal. Lehet egy apró pillanat is, egy futó pillantás a tömegben, meglátni majd elveszíteni azt, akit addig keresünk és azután is fogunk, és lehet hosszú, véget nem érő örök pillanat is vele, akit a szemünkkel őrzünk tovább. Tény, hogy olyan hatással lesz az emberre, amitől megszűnik annak lenni, aki addig volt. Nem, nem kell ahhoz boldogságot érezni, sem felszabadító vágyat, sem könnyedséget, hogy megtörténjen, mert ez az érzés nem erről szól. Néha kemény munka és sok lemondás, néha gyötrődés, néha fájdalom, izgalom és kíváncsiság, félelem és változás. Néha meg csak egy kattanó hang, ahogy leteszi a telefont…

Én öt napig születtem. Nem akkor, amikor anyám megszült, akkor csak testet kaptam. A lelkemet, az igazi kiforrott és már élni akaró énemet 23 évesen kaptam meg öt egész nap alatt. Aztán lassan rakodtak rám a terhek, kilóról kilóra, míg végül már olyan nehezek lettek, hogy menni nem, csak állni bírtam. Aztán mindent ledobtam magamról és ott álltam előtte teljesen meztelenül igazi emberi valómban, ő meg kinevetett. Szeretett valaha? És én szerettem őt?

Ha nem, akkor mégis mi történt velünk? Talán csak egy szívritmuszavar volt mindaz, ami történt: egyre gyorsuló dobbanások, melyek igazán csak akkor kezdenek el fájni, mikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra, visszaállnak régi, megszokottan lassú ritmusukra. Olyan ez a ritmusváltás, mintha egy pillanatra megállna a szív. Fura érzés, ezt érezheti, akinek végleg leáll. Lehet, hogy öt napig születtem, de már vagy ezerszer haltam meg.

Van még egy ok, ami miatt hiába várja bárki is tőlem a szerelem legpontosabb megfogalmazását: ez pedig az, hogy teljesen feleslegesnek tartom. Azelőtt a bizonyos öt nap előtt nem tudtam, mi a szerelem, nem is voltam talán szerelmes soha. Hiába voltak elképzeléseim arról, mit is jelent ez a szó, ez az érzés. Gyakorlatban minden más lett, mint elméletben. S amikor az ember ott áll a fodrozódó és síró hullámok fölött úgy, hogy már csak egyik kezével szorítja a korlátot, nem az odaillő szavakon fog járni az esze. Hanem tudni fogja, most van itt az a bizonyos mindent megváltoztató pillanat, és igen, érezni fogja azt, amit addig csak rózsaszín, rongyosra olvasott  leányregényekben látott, s végre újra hallani kezdi majd a szíve fájdalmas, átütemezett dobbanásait.

Dedikálás

Nehezen jött össze ez a tegnapi dedikálás. Nekem van egy kriminális időbeosztásom a munkám miatt, Veronkának, akivel beszélgettem, szintén, arról nem is beszélve, hogy ő a fővárosban él, emellett volt egy elképzelése a könyvesboltnak és leginkább az olvasókhoz szerettünk volna alkalmazkodni. Sikerült egy időpontot mégis kiválasztani, ami mindenkinek jó volt, hangosítást is szereztünk, ismerősök is bejelentkeztek, hogy jönnének, úgyhogy nyugodt szívvel indultunk el tegnap reggel.

Furcsa érzés valaki olyannal beszélgetni, aki egyrészt gyerekkorod óta ismer, a regényedet is elsők között olvasta, ráadásul maga is amatőr író és blogger és még barátnők is vagytok. Jó értelemben furcsa, hiszen ezekről a kérdésekről, mi már nagyon sokat beszélgettünk amúgy, négyszemközt, most pedig sok-sok kutató szempár előtt kellett elismételnünk. El kell mondanom, nem véletlenül őt kértem meg, tudtam, nagyon jól kérdez, és ez nemcsak az újságírós múltjából következik. Megbízható, jól reagáló és remek beszélgetőpartner, aki pontosan érezte, mikor lassítsunk, mikor váltsunk és hogyan fogalmazza meg a kérdéseit. Ezúton is nagyon köszönöm neki, hiszen az, hogy a tegnapi dedikálás ilyen jól sikerült (az én nyökögéseim ellenére), neki is köszönhető nem kis mértékben.
Köszönöm a barátaimnak, rokonaimnak, régi munkatársaimnak, hogy eljöttek és támogattak akár a jelenlétükkel, akár azzal, hogy vásároltak és dedikáltattak, vagy csak megszeppenve kérdeztek, mert ez nagyon sokat jelent(ett) nekem.
Köszönöm a kedves olvasóimnak, hogy eljöttek és meghallgattak, remélem, érdemes volt eljönni és csupa olyan kulisszatitkot tudhattak meg, amit eddig csak kevesen tudtak. Hiába, nem tudok titkot tartani, mindig eljár a szám :-)

Köszönöm a Simon István Könyvesház vezetőjének és minden dolgozójának a segítséget, nélkülük egy fejetlen káosz lett volna minden, remekül meghirdették és megszervezték a dedikálást, levéve ezt a terhet az én vállamról. Mindenkinek csak ajánlani tudom a boltot, én is itt szoktam vásárolni.
Nagyon különleges volt nekem a tegnapi nap, mert a szülővárosomban, Zalaegerszegen tarthattam dedikálást. Az első könyvbemutatóm, ami Pesten volt, is csodálatos érzés volt, de ez egy számomra idegen és távoli hely, olyan, mintha csak ott történt volna meg, aztán hazajöttünk a valóságba. Most viszont abban a könyvesboltban, ahol amúgy vásárolni szoktam, abban a városban, ahol élek a mai napig, az egész nemcsak tűnő álomnak tűnt csupán, hanem igazinak, kézzelfoghatónak. És ez leírhatatlan érzés...

Ahogy egykor Csöngén mondtuk: köszönöm, köszönöm, köszönöm mindenkinek!

Egy kis játék a szívekkel...

Ahogy ígértem, íme a játék: rajzokat, festményeket, fényképeket, verseket, fotómontázsokat (... szárnyaljon a fantáziátok, nincsenek határok) várok tőletek, a téma pedig nem más, mint a könyv címéből eredően a szív. Kis szív, nagy szív, kettétört szív, fordított szív, bármi, ami a könyvhöz és a szívhez kapcsolódik. A beküldés határideje a húsvéti ünnep, akkor fogok eredményt hirdetni. A képeket a facebook oldalamra lehet feltölteni. Aztán kérni az ismerősöket, hogy lájkolják, mert a legtöbb lájkot kapott kép nagyobb eséllyel indul nálam is :-) Legyetek kreatívak! Tavasz van, ilyenkor a szív is jobban dobog! A nyeremény egy dedikált Szívritmuszavar.

Bogozdki,denagyon

Ez a Szívritmuszavar két része után következő kéziratom címe. Már alakul, nagyon alakul, finomítgatom, már álmodok is vele, ami jó jel, hiszen a tudatalattimban ott van ezek szerint. S hogy miért éppen Bogozdki? Egyrészt imádom a 30Y hasonló című számát, másrészt, mert ez tényleg egy kibogozni való történet lesz...

Anonymus levele

 

Tisztelt Zakály Viktória!

 

Nemrég Helena Silence írónővel váltottam levelet az Enigmával kapcsolatban. Meg van osztva, ott lehet olvasni, hogy miért is szégyellem magam egyre jobban. Nem olvasok magyar könyveket. Bár ez így nem teljesen igaz, mert végülis olvasok, de nem magamtól. Sosem kezdtem el úgy egy magyar író által írt könyvet, hogy én döntöttem úgy. Vagy kötelező olvasmány volt, vagy egy irodalmi versenyhez volt szükséges. Ez így volt egészen az Enigmáig. Az a könyv elindított a Te könyved felé, mert azt elolvasva éreztem, hogy elképesztő hibát követtem el. Nem olvasni magyar író által írt könyvet? Normális vagyok én? Az Enigmát elolvasva azonnal rendeltem a könyved. Egyszerűen képtelen voltam várni vele, bár tudtam, hogy a közeledő vizsgám miatt, nem tudom azonnal elolvasni, de ettől függetlenül vártam. Vártam, hogy megtapinthassam, vártam, hogy nézhessem, vártam, hogy azt az izgalmat érezzem, amit az Enigma előtt, hogy gyomorremegés közepette olvassak, és büszke legyek arra, hogy magyar író által alkotta csodálatos könyvet fogok a kezemben. Nem csalódtam. Nem csalódtam, mert tényleg remegett a gyomrom, és remegett a kezem is vele. Remegett a hangom, könnyezett a szemem. Én fiatal vagyok. Fogalmam sincs arról, hogy milyen szerelemből szeretni valakit, vagy milyen az, ha szerelemből szeretnek. Nem tudom milyen igazit csalódni, igazán a padlóra kerülni. De mégis mindegy egyes betűjét, minden szavát, minden mondatát éreztem a könyvednek. Ereje volt. Ha keze lenne a kötetnek, akkor kinyúlt volna, és az elején megragadja szívemet. A közepén megcsavarja. És a végén összezúzza. Olvasás közben éreztem a gesztenyét a zsebemben, hallottam a hangokat, láttam az embereket. És láttam Csöngét. Az ágyat. A gesztenyefát. A templomot. Mindent. Elképzeltem a fájdalmat, amit átéltél, már amennyire ez lehetséges. Életemben nem olvastam még ehhez hasonló könyvet. Sírtam, pedig nem szokásom. Sírtam, mert végül rájöttem, hogy nem tudok belegondolni, hogy milyenek lehettek azok az évek. És minden tiszteletem a tiéd. Először is azért, mert padlóra küldött az élet. És te felálltál. Nehezen felálltál, majd előreléptél, először kicsit, utána nagyot. Egymás után. És tudod, azért nagy szó ez, mert az embereknek a fele sem ennyire erős. Az emberek fele a padlón maradt volna, nem erőlködött volna. Vagy bár feláll, de egy helyben toporog. Te nem ezt csináltad. Mentél. Éltél. És a második ok, amiért tisztellek téged. Nem elég, hogy ezt átélted. Le is írtad. Megosztottad velünk a történetet. Fogadd őszinte gratulációmat. Helenának is ezt írtam, és most ismétlem magam. Csodálatos könyvet írtál. Egyszerűen csodálatosat. Gratulálok hozzá! Várom a folytatást!:)

Üdvözlettel: Anonymus

UI.: Szívritmuszavarom van.

Szeplők

2008 nyara, a csöngei táborban Melindával. Mindig kijönnek nyáron a szeplőim.

Gondolathármas: a kezdőmondatról

Helena Silence-szel és Kemese Fannival valami újba vágtuk a fejszénket és egy hármas ugrással lepünk meg titeket: mindhármunk blogján azonos időben azonos témában, ám de három különböző szemszögből olvashattok egy bejegyzést. Időről időre jelentkezni fogunk újabb és újabb témákkal, amikben egy közös pont biztosan lesz, ez pedig nem más, mint az írás, egészen pontosan az, ahogyan mi írunk. Elsőként a kezdőmondatokról írunk nektek. Tehát keressétek mindhármunk blogján a Gondolathármas bejegyzést és olvassatok!
http://kemesefanni.blogspot.hu/
http://helenasilence.blogspot.hu/

 

 

Egy mondat mind felett

Egy mondat mind felett, egy mondat kegyetlen… Ha nem is ennyire sarkosan fogalmazva, de valóban így van: az első sor, az első néhány mondat döntő jelentőségű egy regény vagy bármilyen történet szempontjából. Ezt mondhatjuk mind az író, mind az olvasó szemszögéből is. Nézzük meg mindkettőt.

Én nem az első sor alapján választok könyvet olvasásra, ez igaz, de el tudja venni a kedvemet vagy éppen meg tudja hozni. Ha leveszek a boltban egy kötetet a polcról, elolvasom a hátulján a fülszöveget, megnézem a borítót, találomra belelapozok. Ha egy ismerőstől kapok könyvet, akkor pedig megkérem, mesélje el, miről szól tőmondatokban, hogy felkelti-e az érdeklődésemet. Amikor viszont leülök egy forró, gőzölgő teával a kedvenc fotelomba egy lusta, vasárnap délután, hogy akkor most egy jóízűt olvasok és az első mondat agyonüti a kedvemet, akkor képes vagyok letenni és többet fel sem venni azt a könyvet. Így vagyok a filmekkel is, adok húsz percet, ha nem fog meg a történet, lekapcsolom a tévét.

Az író szempontjából nagyon fontos az első néhány mondat vagy gondolat. Megadja az egész alapmű hangulatát. Ha ügyesen csináljuk, úgy megragadjuk az olvasót, mintha egy hurokkal rátekerednénk a nyakára, majd berántanánk a mi kis teremtett világunkba, hogy ha már akarna, se tudna kimászni onnan. Ez a mi munkánk, ez a célunk. Nehéz megírni ezeket a mondatokat, legalábbis nekem, mert én borzasztóan türelmetlen vagyok, és egyből mesélném már a lényeget, a történet magvát, a konfliktust, de ugye kell ez a felvezető szöveg, a hangulatteremtés, ahogyan a szeretkezés előtt az előjáték. Anélkül nem az igazi, valljuk be.

Egyszer interjút készítettem egy mai magyar íróval, ő azt mondta, úgy ír, hogyha tudja azt, hogy mi lesz a következő néhány mondat után is, tehát előbbre látja a történetet egy vagy két leírt oldalnál is, akkor abbahagyja az írást és másnap folytatja. Ezt nem értettem, ezért kértem, fejtse ki. Szerinte az a jó történet írás, amikor a sztori úgy vezeti az írót az orránál fogva, hogy még maga sem tudja, hova fog a végén kilyukadni. Én ebben nem hiszek. Ha írok, már tudom a történet magvát, a szereplők konfliktusát, az azt feloldó megoldást vagy csattanót. Ismerem a szereplőket is, tudom a nevüket és hogy mi a céljuk, vagy hogy mit tennének egy adott pillanatban, hogyan reagálnának bizonyos helyzetekben. De a többi az útközben, azaz írás közben derül ki. Jön egy új tulajdonság, egy új gondolat vagy éppen kiszólás. Ám az első mondattal ezt nem teheti meg az ember.

Mert az ember lánya, valahogy úgy, mint Chevy Chase a Fura farmban, neki készül az írásnak, leül a csodaszép dolgozószobájában, süt a nap, kortyolgatja a teáját, de az ihlet nem jön. Az a fránya első mondat nehezebben születik meg, mint egy hét kilós baba. De azért csak toljuk. Nézzük a laptopot (korábban üres lapot), kezünk lazán a billentyűzeten (korábban pennán) és keressük a szavakat (dettó). Nehéz. Mert a regény közepén már csak fel kell venni a fonalat, amit előző nap letettük, de itt ki kell választanunk, hogy milyen fonallal szeretnénk dolgozni. És ez nagyon fontos.

Sokat olvasok, amióta pedig írok, egyre jobban figyelem azt is, hogyan oldják meg ezt a nagy írók. Hiszen, van kitől tanulni, miért ne tennénk? Azt figyeltem meg, hogy alapvetően néhány fajta regénykezdés van, ami könnyen megragadható egy-két mondatban. Ezekből szemezgetek most nektek néhányat. Lehet in medias res kezdés, egyből a közepébe, a lehető legizgalmasabb részbe belevágni, ami biztosan megragadja az olvasó figyelmét. Ez középiskolás emlékeimből idézve, főleg az eposzoknál volt ismert, de az Alkonyat is így kezdődik például. Lehet a történet végével is kezdeni egy regényt, például Szabó Magda Mondjátok meg Zsófikának című regényébe a mű megoldása az első oldal a regényben, ennek ellenére nem zavarja össze az olvasót és nem téríti el attól, hogy tovább olvasson, sőt! Lehet tájleírással vagy jellemleírással is kezdeni, mint Az aranyemberben, ahol egy egész teljes fejezeten át a Duna holtágairól és hajózhatóságáról kapunk egy földrajzi betekintést, aminek egyébként szerintem nincs túl sok köze az amúgy zseniális cselekményhez. Lehet kiszólni az olvasóhoz, ahogy azt a Lolitában tette a szerző, így még jobban megragadni a figyelmet. Biztos vagyok benne, ezeken kívül is van még nagyon sok, én most csak néhányat szerettem volna megmutatni.

S hogy én melyiket kedvelem? Az in medias res nagyon szimpatikus, például Helena Silence Enigmája is úgy kezdődik, hogy egy lány rosszul lesz a repülőtér mosdójában, az olvasó meg csak pislog, hogy micsoda? Egy érintéstől? De tetszik a véget előrevetítő kiszólás is, például: ha tudtam volna, hogy ez lesz az utolsó hét az életemből, talán máshogy döntök bizonyos dolgokban. Tehát én mindenképpen amellett vagyok, hogy az első néhány mondattal ragadjuk meg az olvasót. Ennek ellenére én a Szívritmuszavart nem így kezdtem, hanem leírással (előjátékkal, ha jobban tetszik), de nem bántam meg, ide ez illett a legjobban. Viszont biztos, hogy ezek közül az első mondatok közül, még biztosan kipróbálok néhányat, és hogy milyen eredményre jutok majd, azt természetesen megírom nektek később…