Negyedik részlet az Egyszeregyből

– Figyelj, szeretnélek megismerni. Jobban. Minél jobban – nyomatékosítom, amennyire csak lehet. – Ezért jó lenne, ha ma este nem lenne köztünk még semmi testi dolog.

Ez sokkal jobban hangzott a fejemben, mint így kimondva. A francba!

– Oké.

Várjunk csak. Túl egyszerűen belement. Lehet, hogy ő nem is gondolt arra, hogy esetleg ma este lesz az az este? Vagy mi a bökkenő?

– Tényleg nem baj?

– Nem, nem baj – rántja meg a vállát, én pedig próbálom kiolvasni a szeméből a valódi véleményét, de látszólag az ugyanaz, mint amit kimondott.

– De akkor… Hogyan mész vissza a kocsidhoz? Legalább egy órát sétáltunk ide.

– Megoldom, ne aggódj.

Nézem az arcát, de még mindig nem tudok kiolvasni belőle semmi jelet arra vonatkozólag, hogy csalódott lenne. És egyáltalán nem akart feljönni hozzám, csak hazakísért. Mindenféle hátsó szándék nélkül. Ezt most tényleg nem értem.

– Feljössz előtte egy kicsit megmelegedni?

Némán bólint úgy, hogy a szájával a kabátja cipzárját rágja. Látom, hogy átfagyott ő is, sokat mentünk gyalog és kettőnk közül csak engem fűtött az alkohol, ő talán csak egy pohárral tudott inni. Odaérünk az ajtóhoz, bedugom a kulcsot, de annyira remeg a kezem, hogy ráteszi a kezét a jéghideg ujjaimra és segít beletalálni a zárba. Kiváló. Eddig is zavarban voltam, de ezek után.

– Ezt bízd rám – suttogja a fülembe, én pedig elfelejtek mindent, amit az előbb mondtam magamban az este alakulásáról.

Megáll a lépcső előtt és rám mosolyog.

– Deja vum van – mondja és eszembe jut a múlt heti találkozásunk, hogy mennyire akartam akkor őt. És ez igazából egy szemernyit sem változott azóta.

Hirtelen, minden bejelentés nélkül az ölébe kap, és így megy fel velem a lépcsőn, viccelődik vele, hogy ezek a mézeshetek és én most menyasszony vagyok.

– Isten hozta a fiatal párt a mesés Garázs Szállodában. A kiszolgálás pazar, az a másfél csillag azért már jelent valamit – viccelődik, és úgy mutat körbe, mintha lenne nézőközönségünk.

Az egyik kezével elenged, most a csípőjén egyensúlyozza az egész súlyomat, én pedig a nyakába kapaszkodok. Lazán, könnyedén fog, csak egy kézzel, a másikkal az ajtót nyitja, mintha súlytalan lennék vagy legalábbis valamilyen egészen apró dolog, mert nem erőlködik. Meglepődök rajta, milyen erős. Persze tudom, hogy izmos, a pólóból azért kivillant a találkozásaink alatt a feszes karja, a nyakánál pedig láttam, amikor lehajolt, hogy mellizma finoman domborodik a feszes hasa felett és hogy a mellkasa kissé szőrös. Ha már ezek az apró, elkapott villantások is hatással voltak rám, akik sejthettem, hogy milyen lesz, ha leveszi magáról a ruhát. A lábammal átkulcsolom a derekát, ő a lábával lazán berúgja maga mögött az ajtót és lassan elsétál velem az ágyig. Lopva pillant csak rám, a mosolya magabiztos, ő már pontosan tudja, mi fog történni hamarosan. Én azért mosolygok, mert nem tudom, de már alig várom. Feszült pillanat, mindketten ugyanarra gondolunk.

– Elmenjek? – suttogja nekem és tudom, ha kérném, megtenné.

– Még ne.

Harmadik részlet az Egyszeregyből

– Visszaviszlek, mert anyudék aggódni fognak – indul az ajtó felé, de megállítom.

– Miért nem próbálod meg újra? Nem voltam felkészülve – szólal meg egy hang és kénytelen vagyok elismerni, hogy az enyém. Egy kéz fogja Barni karját, ami az enyém. Mi történik itt? Ez már krónikus eset, de tényleg.

– Nem, Liza, ez most nem az a helyzet. Éppen csak kijöttél a kórházból, azt mondta az orvos is, hogy ne izgasd magad és én…

– Ne törődj az orvossal, az számít, amit én mondok. Próbáld meg még egyszer.

Ránézek szépen, amennyire csak tőlem telik vagy amennyire romantikus helyzetet lehet teremteni egy lelakott padlásszobában rögtön azután, hogy kiengedtek minket a zártosztályról. Akarom mondani, kórházból.

– De nem lehet. Én nem akarom kihasználni a helyzetet és érts meg engem…

– Öt, négy, három, ket… - az utolsó betűket már nem tudom kimondani, mert a visszaszámlálásnak hála, Barni átölel és megcsókol, de úgy, hogy egy pillanatra még a lábam is elgyengül. A fenébe! Én egy béna, aranyos kis puszira gondoltam, de ehelyett úgy lekapott, hogy még a térdem is megremegett. Tehetetlenül lóg a karom a testem mellett, úgy le vagyok forrázva, mint aki még soha nem csinált ilyet korábban és most tanítják meg neki, hogy mi az igazi csók. Ilyet egyedül csak vele éreztem korábban, de ő már nincs és persze nem is szabad rágondolnom, akármennyire is látom most magam előtt az arcát, ki kell hessentenem a fejemből, mert őrült nagy csalódás lesz nem őt meglátni aztán. Barni persze átölel, és úgy szorít magához, hogy duplán nem kapok levegőt. Ugyan mindez egy pillanat, de éveknek tűnik mégis, mire elenged.

Meredten bámulok magam elé, ő pedig figyel, várja, mit szólok hozzá.

– Utálom, ha sürgetsz – jegyzi meg. – Ilyet soha többet ne csinálj.

Mondja, majd a kulcsot illeszti a zárba, mintha mi sem történt volna. Még mindig nem tudok megszólalni, csak nézek ki a fejemből és próbálok szavakat formálni a számmal, de nem igazán jön össze.

– Más lánnyal könnyebben megy? – kérdezem, mikor újra megtalálom a hangomat.

– Más lány nem számít.

Nagyot nyel, aztán újra megszólal.

– Amúgy, milyen volt? Ilyenre számítottál? – látom, hogy egy kicsit liheg, már pedig egészen biztos, hogy nem a lépcsőzéstől, a fél kezével az ajtófélfát támasztja nagyon lazán, mintha ez olyan mindennapos lenne. Haha, talán neki az. Hát, mi tagadás, én is kiizzadtam. Elmosolyodok. Ő is.

– Kezdetnek nem rossz – mondom és elsétálok mellette vigyorogva, mire ő csak kapkodja a fejét, de nem tudja mire vélni a mondandómat.

– Kezdetnek? És mi az, hogy nem rossz? Liza! Állj már meg! – kiáltja utánam a folyosón, amíg bezárja a lakás ajtaját.

Második részlet az Egyszeregyből

Na, ebben a percben állt meg az ütő bennem. Amúgy mindig kíváncsi lettem volna, hogy miért mondják így, amikor semmiféle ütős hangszer nincsen feltűntetve a belső szerveim között. Bár jobban belegondolva, a szívet billentyűk mozgatják, szóval, olyan, mint egy zongora, tehát… Á, a fene vigye el azt a zongorát! A fene vigye el a blogot! És legfőképpen Barnit!

Mint valami eszelős jövök ki az archívumból és futok végig a folyosón. A folyosón levő kávéautomata mellett meglátom Barnit, ő is felfigyel rám, nem csoda, úgy jövök, mint aki cseppet sem akar megállni. Megragadom a kezét, hiába magasabb legalább két fejjel nálam és bár nem úgy terveztem, az átlagos hangszínemnél jóval hangosabban szólok rá.

– Mit csináltál?

– Szívesen. De tényleg – mondja és elégedett mosoly suhan át az arcán, majd elnéz a távolba (valójában csak a négy méterrel arrébb levő falig tud, amin egy 1992-es naptár látható), mint Superman egy jól sikerült nap végén, miközben a 47-es edzőcipős lábát átveti a másikon szuper lazán. Ezzel tökéletesen egy pillanatban halljuk Ildikó üvöltését, amitől mindketten összerezzenünk, de valószínűleg a szejzmológusok is érzékelték. Nekem végem!

– Barnabás! Mi ez a mocsok gépemen? Azonnal takarítsd le! – kiabálja az irodájának az ajtajából cseppet sem türelmes hangon. Barni halálos nyugalom sétál felé, a kezében még mindig ott a műanyagpoharas kávé, néha hörpöl belőle. Én nem akarom látni Barni hamarosan bekövetkező halálát, ezért becsukom a szememet.

– Mi ez a mocsok a gépemen? – ismétli meg Ildikó, valószínűleg azért, mert az éppen neki ügyet intéző Zsani nincs a közelben és mindannyiunk fülét bántja már a visszhang hiánya.

– Az nem mocsok, hanem egy blog, egy nagyon érdekes blog – Barni farkasszemet néz Ildikóval, én pedig biztosra veszem, hogy hamarosan kiég a retinája vagy kővé dermed, mint azoknak, akik Medúzára néztek. – Amúgy a szerző éppen itt áll a hátam mögött, szívesen mesél is róla, ugye, Liza?

Ha eddig még nem lettem volna elég nyomatékosan kifejező, most elmondanám, hogy ha Barni nem hal meg Ildikó pillantásától, akkor rövid időn belül én fogom megölni! Előbújok a széles vállai mögül és roppant bátor módon integetek Ildikó felé, mint egy óvodás. Ájulás visszatartása – teljesítve.

– Te írtad azt a blogot? Elizabet, ugye? Mars mindketten az irodámba!

Szó nélkül bekullogunk, Barni még mindig nyugodt, a géphez ül és kattintgat rajta, számomra rejtélyes varázslatot végez. Ildikó mögötte áll és közben nézi. Körbenézek. Kell lennie itt egy csapóajtónak, ami a vártömlöcbe vezet, ahol felfalnak az éhes aligátorok.

– Szóval városi legendák, ugye? – kérdezi nem kis iróniával a hangjában, én pedig érzem, hogy alig tudok nyelni az izgalomtól. Közben észreveszem, hogy ma pisztoly alakú fülbevalót visel. Sárga ruhával. Úristen. Nekem lőttek.

Kiveszi Barni kezéből az egeret, kattint ő is néhányat, majd felolvassa néhány bejegyzésem címét. Ég a fejem, mert a hangjából azt veszem le, hogy egyáltalán nem az elismerés szól belőle, sokkal inkább valamilyen megalázás vagy lenézés. Csendben és viszonylag nyugodtan tűröm, hogy egy-egy címnél még fel is nevessen. Legalább jókedve lett tőle. Aztán elengedi az egeret, Barninak int, hogy folytassa, végül újra rám néz. Karba teszi a kezét. Ez nem jó, nagyon nem jó! Na, mindegy, jöjjenek az aligátorok.

 

Az első részlet az Egyszeregyből

A kezét, amit eddig a karomon tartott, most átvezeti a vállamra és ölel magához, de csak olyan lazán, mégis sokkal intimebben, mint ahogy én lenni szoktam egy alig néhány órája megismert fiúval. Ez valahol félúton van a kézfogás és a zsebre dugott kézzel menés között. A lényeg, hogy nagyon közel vagyok hozzá és ezt annyira látványosan élvezem, hogy ha nem lenne fülem, a mosolyom körbeszaladna a fejemen.

– A következő utcában lesz? – kérdezi és bólogatok. Fura, hogy tudja, melyik moziról van szó, hiszen ez egy annyira eldugott kis művész mozi, hogy azt hittem, rajtam és Zsófin kívül senki más nem tudja, hogy hol van.

– Amíg megyünk, nem tudnál egy kicsit kevésbé szexi lenni? – kérdezem tőle teljesen őszintén, mire lassít, rám néz és teljesen jogosan értetlenkedik.

– Hogy mit csináljak?

– Hát, hogy ne legyél ilyen szexi. Minden lány téged bámul, aki jön velünk szembe, még az az idős néni is kacsintott. Az ott, a járókerettel – a fejét az ég felé fordítja és hangosan nevet. – Engem meg úgy néznek, mint akit meg tudnának fojtani egy kanál vízben. Nem kell most száz százalékot bele adnod, elég, ha nyolcvanas leszel, jó?

– Szerinted én száz százalékot nyújtok? – kérdez vissza meglepetten.

Na, bumm! Máris elárultam magam.

– Hát, jó, száz, de azt nem mondtam, mennyiből.

– Az azért száz százalék, mert… Na, mindegy. Tudod, mit? A kedvedért megpróbálom visszafogni magam. De nem tudom, hogyan lehetne, mert nem csinálok semmi különöset – mutat végig magán és amúgy igaza van. – Nem kellettem magam a lányoknak. Vagyis egynek igen.

Oké, már úgyis régen voltam elpirulva, szóval pirulás újratöltve.

– Hát, kezdetnek lehetnél egy kicsit púpos – azonnal meggörbíti a gerincét -, aztán sántíthatnál egy kicsit – erre húzni kezdi az egyik lábát.

– És ehhez mit szólsz? – becsukja az egyik szemét, a nyelvét pedig kidugja jobbra. Úgy néz ki, mint valami félszemű értelmi sérült quasimodo, de a helyzet az, hogy ettől még aranyosabb lesz. Sőt, most már nevetni is lehet rajta.

– Jó, normulj meg – ütök egy kicsit a hátára, amitől újra kiegyenesedik, és most már ő is elneveti magát. – Ez nem segített. Az a helyzet, hogy menthetetlenül jól nézel ki. Tudom, hogy ezt most nehéz lehet hallanod, de valakinek muszáj volt ezt elmondania és ez a valaki most én vagyok. Kérlek, ne haragudj rám ezért – állunk meg egy percre és teszem a vállára a kezemet, mintha ez egy fájdalmas hír lenne, amit nyugodt pillanatban szeretnék vele közölni. – Talán ha majd egy kicsit idősebb leszel, akkor elkezdesz kopaszodni vagy ilyesmi, de attól félek, hogy neked még az is jól fog állni.

Kész vége, itt mind a ketten elnevetjük magunkat, és úgy érzem ebben a pillanatban, hogy mindent el akarok neki mondani. Apát, Alízt, az újságírást, a szörnyű főnökömet, az összes félelmemet, minden titkomat és azt akarom, hogy bárcsak úgy ismerném őt, ahogy akarom, hogy ő ismerjen meg engem. De nem mondok semmit, csak nagyot sóhajtok a nevetés végén, mire ő közelebb lép és megsimogatja a hajamat. Adrián akkor szokott ilyent csinálni, mielőtt megcsókol. A francba! Mit fogok csinálni? Most tényleg meg fog csókolni?

– Minden más lánynak egyenes a haja. A tiéd miért göndör? – kérdezi úgy, a szája az arcomtól alig néhány centire van, de nem lefelé néz, hanem a hajamat nézi. Én itt csókra várok, mint a dalban, amit A kis hableányban Sebastian, a rák énekel, ő meg a hajamat fixírozza. Fodrász vagy mi van?

– Mert minden más lánynak egyenes.

Nem látom vagy hallom, hogy nevet, mert csukva van a szemem, csak a bőrömön érzem, hogy nyitva van a szája, a lehelete pedig az arcomba tódul. Most már nagyon szeretném, ha megcsókolna.

– Hamarosan bezár a mozi. Nem kellene gyorsan bemenned a táskádért? – kérdezi, még mindig közel hajolva hozzám, én pedig nem tudom, melyik gondolat őrjít meg jobban, hogy megcsókol vagy hogy nem.

Az a bizonyos nagy NEM - utána lehet IGEN?

Az írói lét egyik elkerülhetetlen velejárója az elutasítás. Biztos vagyok benne, hogy nem született még olyan írással próbálkozó vagy a későbbiekben befutó szerző, akinek legalább egy elutasítása ne lett volna a pályája során. Érdemes körülnézni a bestseller szerzők között, hogy hány és milyen elutasításokat kaptak, mielőtt befutottak volna.

Az egyik kedves regényem, Vladimir Nabokov Lolitája. Az író nagyon sok kiadónál házalt a kézirattal, de rendre elutasításokat kapott vagy olyan hajmeresztő átírási javaslatokat, hogy Lolitát írja át fiúra és Humbert Humbert egy pajtában erőszakoskodjon vele. Egyértelmű, hogy nem értették meg a regény mondanivalóját, úgyhogy talán jobb is, ha nem adták ki... Később persze sikerült az írónak megértő fülekre találnia egy francia kiadónál, később pedig az Egyesült Államokban is megjelenhetett a huszadik század egyik legnagyobb hatású regénye.

Margarette Mitchell hiába írta tíz éven át az Elfújta a szél-t, ha utána 38 (!) kiadótól kapott elutasító levelet. Manapság nehéz elhinni, de az egyik oka az elutasításoknak az is lehetett, hogy akkoriban még nem számított elfogadottnak, ha nők írtak és különösen nem történelmi szálat is felvonultató regényt. Milyen remekművel lett volna szegényem a könyv- és a filmipar is, ha legalább egy igen nincs a sok nem között, nem nehéz belegondolni, azt hiszem.

Ha egy kicsit körülnézünk a huszadik század végi írói sikerek között, akkor is találhatunk érdekes példákat. J.K. Rowling, a Harry Potter-sorozat szerzőjét, nem kell bemutatni senkinek. Ma a világ egyik leggazdagabb nője és bár erről nem olvastam összehasonlítást még, de gondolom, a világirodalom nagyjai között is előkelő helyet foglal el, ami a fogyásszámot vagy az ezzel elért vagyont illeti. Mindenesetre sokáig csak a gyermekeinek írta a varázslótanonc történeteit és sokszori elutasítás után sikerült nyomtatásban is látnia a híres sorozatot. Igaz, hogy a kultikus sorozat első részét csupán ezer példányban merték kinyomni a sikertelenségtől való félelem miatt, ma már ez a könyv a második legnagyobb példányszámban eladott könyv közvetlenül a Biblia után. Legendás sztori az is, hogy az egyik visszautasító levelet az írónő azóta is megőrizte, ez az, ami inspirálja, amikor úgy érzi, hogy nem sikerül semmi sem.

Stephen King, aki rengeteg sikerregény szerzője és bátran mondhatjuk, műfajának egyik legnagyobb klasszikusa, bizony tizenkét kiadótól is elutasítást kapott, mire a Carrie-re lecsaptak volna. A visszautasítások sokszínűek voltak, volt, aki blődségnek nevezte, más negatívnak és a műfajba nem illőnek nevezte a csodálatos, ám mégis rettenetes képességekkel megáldott lány történetét. Szerencsénkre, az író nem adta fel és milyen jól tette: már az első évben egymillió példányban fogyott el a könyv, és ma már ötven felett jár a megjelent címeinek a száma.

Persze, nemcsak külföldön, itthon sem ritkaság, hogy a kiadók később megbánják az elutasítást. Ott van például Fábián Janka írónő, aki első regényét egy kisebb kiadónál, magánkiadásban jelentette meg. Bízott annyira a regényében, illetve családi, baráti támogatás is megerősítette abban, hogy helye van íróként a magyar irodalom palettáján. És milyen jól tette, tegyük hozzá.

Persze én is kaptam már nemet a pályám során, de nem az első megjelenésem előtt, hanem később. Azt gondolom, hogy sokkal nehezebb már publikált szerzőként fogadni a nemet és újraírni, újragondolni vagy éppen újratervezni, mint akkor, amikor még minden előtt állunk. Kezdő íróként még ritkán vannak kialakult szokásaink, módszereink, kisebb a nyomás is az emberen, hiszen az olvasók még nem követelik az újabb köteteket, úgyhogy higgyétek el, ha a szerzőt a pályája elején elutasítják, az még mindig szerencsésebb, mintha később. A túl könnyen jött sikert egyébként sem értékeli mindig az ember, nekem ez a tapasztalatom. Másrészt pedig Dragomán György író is megmondta: első könyve csak egy lehet az embernek. Ez az a dolog, amit tényleg nem szabad elkapkodni semmilyen értelemben.

Az elutasítás, ahogy az előbbi példákból is láthatjuk, lehet akár inspiráló vagy konstruktív is. Nem adták fel a legnagyobb írók sem az első (vagy a sokadik) nemnél, hanem tovább vitték, máshova, esetleg átírták vagy tanultak kreatív írást. Tehát az elutasítás mindig az, aminek felfogjuk. Leggyakrabban nem jelenti az írói pálya végét, csupán egy véleményt, egy kritikát. Ha úgy tekintünk rá, akkor megfogadhatjuk a tanácsokat, amiket az elutasításban kapunk (a tapasztalat az, hogy ez ritkán történik meg, sajnos), különösen akkor, ha több helyről érkezik hasonló vélemény. A nem nem jelent mindig örökre nemet, hanem inkább egy most nemet. Az elutasítás hozzátartozik a játékhoz, de a játékszabályokat nem árt azért ismerni.

Új könyv novemberben - Egyszeregy

Mostanában kicsit eltűntem a blogról és az egyéb internetes közösségi portálokról is, ám ennek oka volt: gőzerővel dolgoztam a legújabb kéziratomon, ami hamarosan már nyomtatásban is megjelenik és a kezetekbe vehettek. (Persze azok a szemfülesek, akik követnek instagramon, láthatták már a kézirathoz készült jegyzeteimet és az új íróasztalomat is, amin írtam. :-P) De addig is, néhány dolgot már most elárulhatok, a november eleji megjelenésig pedig nagyon sok részletet, háttérinfót és egyéb érdekességeket tudhattok meg innen és a Fb oldalamról is.

Megújul egy kicsit a blog, egy kicsit a Fb profilom is, ahogy új a regény és új a kiadó is, ezentúl a LIBRI kiadó vadiúj albrandjében, az Insomniában találkozhattok a regényeimmel. Ahogy a nevében is benne van, ezek a történetek egész éjszaka ébren fognak tartani minden olvasót...



A valóságban ennél sokkal nagyobb rendetlenségben születnek a kézirataim. Fotó: Pap-Milávecz Petra

Kezdjük talán a történettel, ugye? A fülszövegnél jobban én sem tudnám összefoglalni.
Íme:

Van egy srác, akit bármikor felhívhatsz. Egy srác, akinek sok lány tudja a számát, aki egyetlen éjszakára a Tiéd lehet, és egyszeriben megváltozik az életed. Tudja, ki vagy, mit szeretsz, hová tartasz. Szigorú szabályokat kell betartanod, ha vele akarsz lenni. Soha többé nem találkozhattok, nem hív, nem válaszol, egyszerűen eltűnik az életedből. Egyetlenegyszer lesz csak a Tiéd. De teljesen soha nem kaphatod meg.   

Liza, egy női magazin újságíró gyakornokaként próbál boldogulni, de a vérmes főszerkesztőasszony mindent megtesz, hogy megkeserítse a napjait. Egyedül segítőkész kollégájára, Barnira számíthat, akinek mindig kisírhatja magát. A sármos ex, Adrián újra feltűnik a lány életében, de csak szerelmi pótléknak tartja Lizát, aki így sem tud ellenállni neki…

Amikor a lány egy riport kapcsán felhívja azt a bizonyos számot, és találkozik a titokzatos Gábriellel, tudja, hogy nagyobb a tét, mint holmi újságírói babér. Mindketten súlyos titkot őriznek, mindketten kaptak már halálos sebet, és mindkettőjüknek szüksége van arra, amit a másik adhat… csak egy a gond, az éjszaka véget ér, és soha többé nem találkozhatnak. Vagy mégis? 

Zakály Viktória a nagy sikerű Szívritmuszavar és Hanna örök fiatal írónője legújabb regényében egy izgalmas városi legenda nyomába ered: vajon tényleg megválthatja az életedet valaki, akivel csak egyetlenegyszer találkozol? És lehet belőle örök szerelem?

 

Annyit elárulhatok, hogy a stílusa, nyelvezete merőben különbözik az előző két regényemétől, de mindenképpen nagyon zakályvikis, úgyhogy aki szerette az eddig megjelent könyveimet, az ebben sem fog csalódni. Van itt is egy erős, szerelmi szál, sok-sok romantikus jelenettel, de a humor és a meglepő fordulatok sem hiányoznak belőle, illetve helyet kapott benne egy nagyon pikáns jelenet is, ami például az eddigi írásaimból kimaradt. Gábriel egy olyan titokzatos valaki, akire minden lány és nő vágyik (titkon vagy nagyon is nyíltan), akivel talán, ha szerencsénk van, találkozhatunk egyszer, egyetlenegyszer az életben, de jobb, ha biztosra megyünk és inkább elolvassuk a könyvet. :-)

 

Ha még nem találkoztatok volna a gyönyörű borítóval, akkor itt megnézhetitek:

 

 

A könyv november kilencedikétől elérhető a könyvesboltokban. Ha máris szeretnétek előrendelni és kedvezményes áron megvenni, akkor a Libri Kiadó oldalán ezt meg is tehetitek.

 

Hamarosan jelentkezem újabb friss infókkal!

Nyáríró

Írni nyáron nagyon nehéz, legalábbis nekem. Eddig mindig úgy alakult, ha írtam, az őszre vagy tavaszra esett, amikor már hosszabbak voltak a nappalok, de még nem vágyott az ember annyira a szabadba, mint a legmelegebb hónapokban.
Idén valahogy mégis úgy alakult, hogy az írási láz nyáron kapott el, úgyhogy az elmúlt heteket, hónapokat hideg üdítővel vagy behűtött citromos sörrel vészeltem át a laptop mellett és ez még így is lesz egy darabig. Persze az átvészelni erős szó, mert az írás nem munka, ha igazán élvezi az ember és én minden percét élveztem.

Igen, még akkor is, amikor nem ment nagyon a sztori semerre,

vagy amikor nem jutott eszembe egy ötlet, ami ébredéskor még megvolt,

vagy amikor rájöttem, hogy az utolsó négy oldalon rossz igeidőt használtam.

És persze voltak nehéz órák, amikor semmi más nem számított csak egy kis koffein...

De hát nem is lennénk emberek, ha nem lenne szükségünk kávéra.Valljuk be szépen. :-)

De amikor összeér minden szál, a karaktered is azt csinálja, amit szeretnél és néha még egy-két spontán poén is belecsúszik, akkor nem marad más hátra:

Nekem ilyen az idei nyaram, hát nektek?
Remélem, mentek nyaralni, sokat vagytok a barátaitokkal és a családotokkal, szereztek rengeteg új élményt is, hiszen anélkül nem lenne mit megírni! :-)