Egy levélváltás a Hanna örökből

… Fojtsa inkább tollba a bánatát. Nem hiszem azt, hogy van olyan, amit ne lehetne helyrehozni, döntés, amit ne lehetne újra átgondolni és szavak, amiket nem lehetne jóvátenni. Az élet, bár kevés tapasztalatom van még e téren, bevallom, rövid, úgy hírlik, s mint ilyennek általában meg kell adni a módját, még pedig olyan dolgokkal, ami az embert élteti. Ha boldog akar lenni, legyen az, ne hagyja, hogy valamilyen buta érv vagy gondolat elvegye ezt magától. Ha pedig hagyja a boldogságot a karjaiba zuhanni, az ihlet is megjön. Én ezt szeretném már látni. Nemcsak magának vannak nehéz szívügyei, ha nem sértem meg persze ezzel a kijelentéssel. Elszalasztottam életem, nem nagy, hanem egyetlen szerelmét, egy buta félreértés miatt. Fiatalok voltunk mindketten és én rossz utat választottam. Úgy nehéz dönteni, utólag már ezt kell, hogy mondjam, hogy a felek nincsenek tisztában azzal, amire készülsz, sőt, magam sem tudok úgy dönteni, hogy mindent tudjak, mit teszek kockára. Lavina lett volna és megnyugvás is, ha arra az útra lépek, ahol az a lány várt rám. Meggondolatlan is lehettem volna olyannyira, amennyire gyávának tűnök neki talán utólag. De sohasem játszottam az érzéseivel, mert akkor a magaméval is játszottam volna. Sosem ígértem semmit neki és, nem bíztattam, mert bíztatni csak úgy lehet, ha te magad is teljesen hiszel benne. De megesküdtem neki és mindenre, ami szent, hogy nem bántom többé soha. Elmondok magának egy örök igazságot, jól jegyezze fel, ha akarja: a szívünk rossz, javíthatatlanul. Ami nincs az emberben, azt nem lehet előhozni. Ami előjön, az benne volt, azt nem a helyzet okozta, az csak előhívta azt, ami már ott volt. A szívünk diktálja a jót és a rosszat is, és mi akképp cselekszünk. Sokszor utóbbiként… Talán segítettem valamit, ha csak egy kicsit is. Amennyiben a válasza még mindig nem a további versekre, akkor kérem, keressen fel majd üres óráiban az egyik budapesti kórház pszichiátriáján.
Üdvözlettel:
Még mindig Beck Illár

Persze a válasz nem sokáig váratott magára.

Kedves Illár!
A sós vagy inkább a csípős levest szereti-e jobban, mert szívesen főzök magának és be is vinném a megadott kórházi címre. Továbbá jelentem, lassan nekiállok egy vastag zokni kötésének is, már meg is van hozzá a gombolyagom. Úgy sejtem, fázni fog a lába esetleg a gumiszobában. Szakmázzunk egy kicsit, ha már itt vagyunk. Nem vagyok igazán megelégedve a mai könyvek adta irodalommal, és nem gondolom, hogy a verseim olyan Ady szintű aranybevonatú karcok lennének, melyeket nem megírva, az utókor lesz szegényebb. Ilyen könyveket adnak az olvasók kezébe, amilyeneket sokszor a kirakatban látok? Akkor köszönöm, inkább elfelejtek olvasni. Hogy miért nem tudok írni? Az ok ugyanaz, amiért nem tudok szeretni sem, mert képtelen vagyok már szeretetet adni, sőt, kapni is. Érzések és élmények nélkül pedig az ember képtelen a papírt megtölteni szavakkal. Pedig mindig szerettem őt. Még akkor is, amikor bántottam, sőt, akkor szerettem a legjobban. Mert azt akartam, hogy fájjon neki, nagyon fájjon neki minden, ami én vagyok. Aki nem szeret mást, és már magát sem, az képtelen írni, mert még a keservét sem tudja szavakba fojtani. Ugyanis már nem tudom, hol kezdődik ő, s hol végződöm én, minden szavam az övé, a gondolataim azokból az álmokból intenek vissza nekem, amiket vele álmodtam még. Én már nem akarok sok mindent ettől a világtól, csak nyugalmat és békességet, túlélni a napokat újra és újra, amíg az örök kéz végleg le nem zárja a szememet. Nem keresem a boldogságot, az sem engem, és én már megtanultam a sors mozdulataira várni, mert a terveimet mindig elfújta a szél. Lesz, ami lesz, én a víz felett maradok. Ja és ha egy mód van rá, szeretnék a mennyországba jutni.

Baráti (?) üdvözlettel:
Aki már nem vár a csodákra

Ui.: Érzet már valaha olyant, hogy egyszerre akar megölelni és megütni valakit? Ígérem, ha egyszer személyesen is találkozunk majd, azért visszafogom magam.

Hideg ujjak - novella

Nem tudom, miért kerültem eddig a novellát. Mindenesetre most itt van egy. Nem a megszokott stílusban, de tőlem :-)http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/zakaly-viktoria-hideg-ujjak-4977.html



Gondolathármas - karakterek

Ebben a nagy kánikulában újra eljött a Gondolathármas ideje. Ezúttal a karakterekről és a születési folyamataikról írunk nektek. Feltétlenül látogassatok el Fanni és Helena blogjára is!
http:/kemesefanni.blogspot.hu  /http://helenasilence.blogspot.hu/

A karakterek formálása az egyik legfontosabb a világ ábrázolása és a cselekmény vezetése mellett, ha szeretnénk olvasmányos és jó regényt írni. Én sokkal többet foglalkoztam korábban az érzelmek, a gondolatok megjelenítésével, különösen a főszereplő(k) esetében. A cselekmény és a háttér megszerkesztésére sokkal nehezebben vettem rá magam, mert úgy gondoltam, kevésbé fontos. Ha viszont a karakterek kitalálására gondolok, most már elsősorban eseményeket és színtereket látok.
Egy karaktert nem tudsz jobban jellemezni, mintha megmutatod. Nem kell elmondani, hogy Hanna hűséges volt, hanem írni kell egy olyan jelenetet, amiben a lány nemet mond egy másik férfinak. Ez viszont sokkal nehezebb, mint szimplán leírni a tényeket és betukmálni az olvasó szájába. Érzékeltetni azt, hogy valaki milyen, nagyon nehéz. De erre is vannak apró trükkjeim. Ha kitalálok egy új szereplőt, akkor van tíz-tizenöt kérdésem, amit felteszek vele kapcsolatban: mi lehet a hobbija, mi az, amin tudna sírni, ki a legjobb barátja, mit bánt meg életében, kinek nem tudna hazudni stb. Próbaképpen érdemes egy barátodon elvégezni ezt a játékot, akit nagyon jól ismersz. Ezek a karakterrajzok fontosak, ha alaposan ki akarok dolgozni egy szereplőt, különben ellentmondásosan viselkedhet.
Nagyon fontos, hogy mindenkinek akarnia kell valamit a regényben. Legyen egy dolog, ami mozgatja, motiválja a történet folyamán. Ezt viszonylag nehéz meghatározni, de meg kell próbálni, hiszen, ha nem értjük a szereplő indítatását, nehéz megírnunk őt.
Az egy-két-három főszereplő mellett még ki kell dolgozni a mellékszereplőket is, akiknek ugyan nem kell olyan részletes jellemrajzot készíteni, mint a főhős(ök)nek, de a történetbeli szerepük kapcsán néhány jellemvonásukat meg kell adni. Ilyenkor a legnehezebb szerintem, hogy ne essük a sablonok csapdájába. Például a taxisofőr csak nagyszájú és arrogáns lehet, a konyhás néni erős testalkatú és jókedélyű. Az olvasót nehéz, de nem lehetetlen meglepni: akár a főhősnek is adhatunk a regény közepén egy olyan tulajdonságot, ami teljesen ellentétbe áll az addigi jellemzésével. Mondjuk egy jó kislány egy húzásra megissza a kupica vodkát. Mert a karaktereink, ahogy mi, emberek sem vagyunk fekete-fehérek. Jó téma, ha például egy rossz fiúról, aki csak ártani tudott másoknak, hirtelen felemel egy kiscicát a földről és visszateszi az anyamacska mellé. Az ellentétekkel tudjuk a legjobban megmutatni egy karakter bonyolult jellemét. Az egyszerű karaktereket hamar kiismeri az olvasó, érdemes meglepetéssel készülni.
Ha nagyjából megvan a fejünkben a történet, tudjuk, mit szeretnék elmondani, akkor helyezzük korba, környezetbe, s csak mindezek után kezdjük el a karaktereket kitalálni. Ez az egyik utolsó, de talán legfontosabb pont. Hihetőnek kell tűnniük, mind a külsejüknek, mind a viselkedésüknek, mind a motivációjuknak.
A másik cseppet sem elhanyagolható kérdés, hogyan és mi alapján nevezzük el a szereplőinket. Én gyakran választok olyan nevet, ami nem köthető a közvetlen környezetemhez, mert akkor tudom, hogy arra a személyre fogok gondolni, akinek a nevét viseli a karakter. Persze, lehet ez is a cél, hiszen mintázhatjuk az egyik ismerősünkről, rokonunkról is, ekkor talán még segíthet is a névazonosság. Az amerikai nevek kapcsán nem tudok sokat mesélni, mert én nagyrészt magyar szereplőkkel dolgozok. Magyar nevek esetében sokat számít, hogy milyen hangulatot súg számomra a név. Fontos a jelentése is, bár szerintem ennek csak én tulajdonítok nagy jelentőséget :-) Hiszem, hogy a nevükben, ha csak részben is, de benne van a sorsunk.
Nem titok, hogy a Szívritmuszavar főhősnőjét magamról mintáztam. Sokat nem kellett gondolkodnom a jellemzőin és a külsőn, gondolhatnátok. De ez egyáltalán nincs is. Rengeteg olyan helyzet volt, hogy leírtam valamit és utána csak kérdezgettem magam: miért csináltam ezt, miért mondtam ezt? Miközben ugyanúgy feltettem a kérdéseket és a jellemrajzot készítettem, ahogy a többi szereplőnél. Sokkal nehezebb magadat jellemezni vagy megfogalmazni azt, hogy az adott helyzetben miért éppen úgy döntöttél, ahogy. Magadat megismerni a legnehezebb feladat, ez már nem az íráshoz tartozik egészen szorosan, inkább az önismerethez és a lelki egyensúlyunkhoz. Erről viszont majd legközelebb...

Újabb részlet a folytatásból

Mindhárom nap ugyanaz volt a programom: délelőtt a várost jártam, délután fürödtem a tengerben, este pedig sétáltam a tengerparton. Egyik városi sétám során a bazársoron nézegettem. A sok turista egyre-másra vette a kacatokat, én valami olyant kerestem, ami majd mindig eszembe juttatja ezeket a napokat. Az egyik árusnál kagylókat láttam, mindig is tetszettek, elvarázsoltak a kinézetükkel, kecses fehér kacskaringóikkal.

-Tessék – szólalt meg az árus magyarul, én már meg sem lepődtem, az arabok igen jól értettek a különböző nyelvek elsajátításához. Megfogtam egy kagylót és megkérdeztem mennyi
- Nem sok, nem sok, olcsó – s a kagylót odaszorította a fülemhez. – Hallgat, hallgat.

Nevettem, ahogy odaérintette a kagylót és imitálta, hogy csendben legyek és hallgassam. Becsuktam a szemem és hallgattam a morajlást. Megnyugtató volt, kellemesen bizsergetett. Végre hazavihetem a tengert emlékbe, még ha csak a hangját is.

- A tenger hangja – mondtam. De az öreg nemet intett a fejével.

- Nem, nem – szólt rám. Majd elmutogatta, hogy amit én hallottam a kagylóban és a tenger hangjának véltem, s az elérhetetlen utáni vágyódás dallamának, az valójában a saját szívverésem hangja, azazhogy a vér pulzálása az erekben a fülben, az visszhangzik, az erősödik fel a kagyló által. A szívem zúgását hallottam a tengeré helyett.

Mindig is azt hittem, ha elérem az álmaimat, megszűnik az örökös menekülésem, hogy boldog leszek. Ám amikor ott álltam a szakadék szélén és a köd eltűnt, hiába láttam meg a végtelen tengert, ha valójában nem annak a morajlása után kellett volna soha mennem. Hanem a szívem zúgása felé. A szívemet kutattam, a szívemet kerestem mindig is, pedig már réges-rég ott volt bennem, a részem volt.

Mit málló kőre nem bízol...

Nyaralni voltam külföldön és ez a versrészlet járt állandóan a fejemben. Ahogy hazaértem, rákerestem a teljes versre, szerintem gyönyörű, remélem, nektek is tetszik. A köveket a tengerparton szedtem, ahogy a kagylókat is, szerintem nagyon illenek a mondanivalóhoz.


Weöres Sándor: ÖRÖK PILLANAT

 Mit málló kőre nem bízol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és múltja sincs,
ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent --
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.

Ízelítő a folytatásból

Tudom, hogy már türelmetlenül várjátok a folytatást, ezért igyekszem az éhségeket csillapítani egy verssel, ami készülő könyvben kap majd helyet. Ezeknek a strófáknak nagyon komoly szerepe lesz a történetben, de hogy mi, az egyelőre legyen (még) titok...

Bolondok hajója

Hív, repít a bolondok hajója,

nem áll meg, bármibe ütközik.

Tatján őrült kapitány áll,

őrült és féktelen.

Hát nem élvezed az utazást?

Csak a szemem kékjébe nézz,

felejtsd el az óceán színét,

ölelj, mintha most ölelnél,

először és igazán.

Vitorla kapaszkodik,

lógunk egy hullámon,

árboc felhőkhöz súrlódik,

élem ezt vagy álmodom?

Csak az esőkabátod

alatt verhet a szívem,

miért nem szorítasz,

miért engedsz el?

Hajótörött sértetlen,

eltűntnek nyilvánítva,

talán többet sose látlak,

kopott, kósza matrózka.

Maradok, aki neked voltam,

én és a bolondok hajója.

Most válik el, hogy ki az ember

és ki a világ szemete.

Kopott, elhasznált lolita,

fáradt gondolatok angyal

hajamban.

Aki a napot keltette, most idegen

tájakon evez, más napját festi

minden reggel fényesre.

Aki a hajót vezette, most katapultált,

s egyedül vezetem sebes szerelmem

a végtelen vizeken, a csitult habokon,

amíg partot nem érek ott, ahol a

legnagyobb vár.

S az álmodozó már nem álmodik tovább,

légvárát lerombolták gyenge ólomkatonák.

S ami hajdan becsület, tiszta szó és csodálat

volt, az mára már üres, fájó és a kutyának

sem való.

Ezernyi gazdag árnyalata bódult szerelmem-

nek most kidobva, tétován leng a semmiben.

Gondolathármas: a címekről

Ahogy talán már megszokhattátok, újra jelentkezik Fanni, Ica és Viki, a Könyvmolyképző Kiadó három friss írója, közös rovatukkal, a Gondolathármassal. Fanni javaslatára ez alkalommal a címek választásáról, megtalálásáról írunk nektek. Ha az én bejegyzésemet elolvastátok, látogassatok el Helena Silence és Kemese Fanni blogjára is!
http://helenasilence.blogspot.com
http://kemesefanni.blogspot.com



Cím nélkül

A jó cím már pedig elengedhetetlen. (Ahogy a jó írói (ál)név és a borító sem hanyagolható el.) Ez a három dolog ugyanis, ami először megfogja az olvasót, az ajánlás, a fülszöveg, a tartalom és minden más csak ezután következhet. Ezért a borító és az írói nevünk mellett vagy még inkább előtt, a legfontosabb a cím megtalálása. Mert hogy megvan az, valahol biztosan, de nem a mi fejünkben. Keressük és kutatjuk, mert sok múlik ezen, hiszen ezt a nevet az elkövetkezendő hónapokban, években több ezerszer fogjuk kimondani, leírni. Nem jó választás például a Carl Siegfried, avagy a római birodalom tündöklése a huszadik század második felének függvényében a posztmodernitás szemével. Mire kimondjuk, pont lement a Nap… A címválasztásnál nagyon könnyű hibába esni, nem ez az egyetlen pont, ahol elvérezhetünk.

A szív, A szerelem, A csalódás sem a legjobb választás, túl semmitmondóak, ez szinte minden regényben megtalálható, nem tudunk meg semmit a történetről, nem csábít el minket. A közhelyeket is érdemes kerülni: Az élet sója, A szerelem diadala és a Csókok tengere. Lehet, hogy amúgy irodalmi Nobel-díjas történetet írtál, de a címmel agyonütöd az egész sztorit. Ha például Kertész Imre a Sorstalanság helyett a Egy zsidó fiú a lágerben címet adja, nem biztos, hogy ekkora sikert ér el a könyvével.

Szeretem az olyan címeket, amelyek nem utalnak a könyv történetére közvetlenül, inkább a hangulatára, ilyen például az Alkonyat vagy az Elfújta a szél. Vagy amikor egy jelképet ragadunk ki a történetből: Szabó Magda Az őz című regénye nem egy természetrajz az erdő vadjairól, hanem egy szeretetet mindenféleképpen nélkülöző nőről szól, akinek a boldogtalanságát és a szeretet utáni sóvárgását szimbolizálja az őz, amelyet mindig irigyelt az osztálytársától, annyira, hogy inkább ellopta és elpusztította, minthogy másé legyen.

Azokat a könyveket, amelyeknek egy név (személynév vagy helységnév) van a címében, mindig sokkal fontosabb a történeten túl a jelzett személy vagy a földrajzi hely. Mondjuk a Doktor Zsivágó vagy a Jane Eyre is egy jellemfejlődésről (többek között) szóló regény. Kemese Fanni regénye, A napszemű Pippa Kenn is ehhez a kategóriához tartozik, annyival megspékelve a dolgot, hogy a napszemű jelzőtől felkapja a fejét az olvasó: az meg milyen? Máris elértük, hogy belelapozzon a könyvbe. Helena Silence Enigmája arról a házról kapta a nevét, amiben Lena menedékre talál. Ez a ház és persze az ehhez kapcsolódó különleges erő a regény központi témája és problematikája is egyben. (Az egyik legjobb cím, amivel a Könyvmolyképző Kiadónál találkoztam, a Tizenhárom okom volt. Ezernyi kérdés merül fel bennem a hallatán.) Mindkettőt jó választásnak tartom, mert nemcsak frappánsak és egyediek, de felkeltik a kíváncsiságot. És itt el is jutottunk a lényeghez, hiszen ez a cím legfőbb szerepe: a figyelemfelkeltés.

Nem akarok irodalomelméleti vagy kreatív írás órát, inkább elmondom azt, én hogyan adok címet az írásaimnak. A Szívritmuszavar címe azonnal megvolt, kiugrott a fejemből, maradt is, mindig így beszéltem róla, furcsa lett volna, ha kérte volna a kiadó, nevezzem át. A cím egyébként egy jelenet alapján jutott eszembe, ahol a lány egy szívritmuszavarral magyarázza az őrült dobogást, ami majdnem felszakítja a mellkasát. A szívritmuszavar egy létező betegség, nekem is ilyenem van, szerencsére nem súlyos, teljesen együtt lehet élni vele, ha enyhe, gyógyszeres kezelést sem igényel. De a szívritmuszavar a valós élettani jelentésen túl egy szimbolika is egyben: a szív, mint a szerelem jelképe, hiszen a vágy érzésére hevesebben dobog vagy éppen úgy érezzük, kihagy. Maga  a ritmus a lány életére felel, hiszen eddig azonos ritmusban, kiszámíthatóan telt az élete, aztán jött a fiú. Na, igen, ő volt a zavar!

Szeretem, ha egy cím többet mond a szó egyszeri jelentésénél, ha van mögöttes tartalom, ami nem biztos, hogy az olvasó számára azonnal egyértelmű és megfejthető, van, hogy csak a könyv végén nyeri el új értelmét. Egyfajta rejtvény, vagy hogy maradjunk az irodalomnál, szinte már-már vers mögöttes tartalommal.  A Szívritmuszavar folytatásához is ilyen címet keresek, több jelölt is van, de a győztest még nem találtam meg… Továbbra is várom az ötleteket, talán akkor majd könnyebb lesz, ha kerülnek fel részletek a könyvből, de ez majd csak a szerkesztés után lesz.