De ne szaladjunk ennyire előre.
Adott egy lány, aki hatéves, iskolába készül és megkapja élete első íróasztalát. Ezt még a szüleim választották. Apukám kiemelten fontosnak tartotta, hogy dönthető legyen a lapja, ha majd műszaki rajzokat fogok csinálni (mi a fene?), akkor könnyű legyen rajta a vonalzót forgatni és ebbéli igyekezetéből jött az is, hogy egy íróasztal lámpát is beszerezzen nekem. (Na, meg egy hajpántot, mert szerinte mindig a szemembe lógott a hajam.) Az íróasztal szép fehér volt és a lapja nemcsak dönthető, de felhajtható is volt, mint az iskolai padomnak. Nagyon szerettem. Ha emlékeim nem csalnak, ekkor még az íróasztalnál tanultam, nem a lakás különböző pontjain.
A második íróasztalomat már én választottam, ez egy fenyő mintájú bútorlapból készült és jobb oldalon sok fiókja volt, ami remekül jött a rengeteg kacatomnak. Ja, tankönyv az nem igen volt benne. :-) Erre került a számítógép és a nyomtató is. Tanulni inkább a földön, a szőnyegen szoktam, mert kicsinek találtam az asztalt a tételeimhez. Vagy az ágyban. A konyhaasztalnál. Az erkélyen. Bárhol, kivéve az íróasztalt. Ez az asztal most is megvan, anyuéknál hagytam, amikor elköltöztem, ők pedig azóta is használják. Ez az íróasztal megérte az árát, nemcsak a középiskolás és főiskolás éveim alatt szolgált hűségesen, mint számítógépasztal, de ezen írtam a Szívritmuszavart is. Ekkor még asztali számítógép, hatalmas fekete bőr forgószék és az ölemben a billentyűzet: hát, így kezdődött.
A Hanna örök megírása már egy albérletben történt. Mivel ott nem volt íróasztalom, ezért a nappaliban található szekrénysor bárszekrény ajtaját lenyitva (alkohol az nem volt benne, csak szép poharak) használtam asztalnak, erre tettem a billentyűzetet, a monitort pedig a kristálypoharak helyére, a szekrénybe. Ekkor már nagyon vágytam egy laptopra, mert úgy gondoltam, hogy milyen menő már, Carrie Bradshaw is mindig kávézókban írógat egy hófehér laptopon.
A laptopot megvettem, de kávézóba sosem vittem. Valahogy nem ment. Az én szememben az írás egy magányos tevékenység, amit ha nem is lopva és sötétben, de mindenképpen egyedül, elvonultan kell végezni. Maradtam ezért otthon. Aztán új lakásba költöztem, a laptop jött velem, de íróasztalt nem vettem, ezért sokáig az ölemben ülve tartva a gépet dolgoztam. Ez pedig nemcsak azért rossz, mert egy idő után nagyon melege lesz a combomnak, hanem a rossz tartás miatt is. Hogy miről beszélek?
Aki ír, méghozzá sokat és sokáig, az tudja: az "írós fájdalmak" előbb-utóbb elviselhetetlenek lesznek és az emberi test csak egy bizonyos szintig tolerálja a kényelmetlen pozitúrákat. Először a hátfájdalom jön, aztán a vállak is elkezdenek sajogni, nekem leginkább a csuklóm és a kézfejem szokott, no meg az "internetező-egeres" ujjam, a mutató. :-) Különösen igaz ez azokra (én is ezen tábort képviselem), akiknek a fő foglalkozásuk is valamilyen számítógép előtt végezhető irodai munka.
Anyuéktól nem akartam elhozni a régi asztalt, valami másra vágytam. Eljött az idő, hogy kellett tehát egy asztal.
Milyen legyen? Sokat dilemmáztam rajta, hogy hol legyen a lakásban, mekkorára van szükségem, milyen tárolóhelyei legyen? Azt tudtam, hogy a széknek nagyon kényelmesnek, ergonomikusnak kell lennie, az asztalnak pedig világos színűnek és nagynak, ahol sok a tárolóhely és van egy kis mágneses táblája is, amin az éppen készülő kéziratom jegyzetei, szereplői láthatóak.
Ámor nyíla pedig az IKEA-ban sétálva talált el: azonnal tudtam, hogy minket egymásnak teremtett az ég! Szerelem volt első ülésre. Alig akartam elengedni a mintadarabot és elfogadni, hogy a földszinten vehetjük át dobozban a kis drágámat.
Bár nem vagyok híjján a családban férfiaknak, ráadásul apukám afféle karbantartó-McGyver, mégis úgy alakult, hogy egyedül kellett összeraknom. Nem mondom, hogy egyszerűen ment, de két óra fárasztás után már a mágneseket és az illatgyertyákat rendezgettem el rajta. Úgy éreztem magam, mint egy hegymászó, aki mászás előtt még összerakja magát a hegyet is. De ennek így kellett történnie, hiszen így még inkább a magaménak érzem és jobban fog rajta menni a munka is. A forgószék folyóírással díszített anyaggal történő bevonása pedig csak a hab volt a tortán. A végeredményt itt láthatjátok. A csajos kinézet nem véletlen: mindig is vágytam egy igazán nőies, de mégis letisztult, modern, ugyanakkor praktikus íróasztalra. Megkaptam. :-)
Most már csak írni kellene, ugye?
