2015. július 18., szombat

Hirtelen harminc (II. rész)

Azért így kimondva, valljuk be, elég soknak tűnik. Például (fagylalt vagy szilvás) gombócból garantált hascsikarás, de napból is sok, mert az már egy hónapot ad ki. De mondjuk cipőből simán el tudok képzelni harmincat, ahogy harminc szál virág sem tűnik soknak egy csokorban. Harminc évesnek lenni eléggé kettős érzés. El is mondom nektek, miért. :-)



Az ember gyakran lép új szakaszba az életébe, mert új munkahelye lesz, mert elköltözik vagy éppen férjhez megy, de az életkor ritkán esik ilyen vízválasztó időszakra. Azzal, hogy az ember harminc évesként először felkel, nem változik semmi (bármennyire is riogattak vele, a derekam nem fáj :-)). Én abban hiszek, hogy változni majd az fog, amit én eldöntök, hogy megváltoztatok. Viszont az is igaz, hogy a huszas éveim elmúltával van, amit örökre hátrahagyok és ami már nem jön vissza. De ezt könnyedén kiküszöbölhetjük, ha az új felé tekintünk és nem hátra a régi irányába.

Ha baráti beszélgetésnél szóba jött, mindig azt mondtam, hogy, ha választhatnék egyetlen egy kort, akkor én 16 éves szeretnék lenni egész életemben. Az egy elég mozgalmas időszak volt :-) Valójában viszont nem választanék kort, mert mindegyiknek megvan a maga varázsa és bája. Sok mindenem megvan most, amiről tizenhat évesen még csak álmodni sem mertem, míg néhányat pedig elvesztettem, amik még tizenéves koromban megvoltak. Bánni felesleges bármit is.

Amikor megírtam a Szívritmuszavart és kitaláltam hozzá a kerettörténetet, amiben a már harminc éves Hanna elmegy a verses kötetének a bemutatójára és ott találkozik újra, hét év után Ádámmal, úgy gondoltam, hogy az egy elég távoli időpont lesz mindkettejüknek a kéziratban, hogy sokat változzanak, de az érzéseik mégse halványodjanak el. Amikor írtam a regényt, még nem voltam huszonnégy, most viszont már harminc vagyok. Sokat változtam és nagyon sok mindenben még mindig ugyanolyan vagyok, mint régen. Jó érzés harminc évesnek lenni és jó érzés továbbra is nektek írni. :-)

Akkor, 2008-ban, ilyen volt:

 
 

Csöngei történetem hét éve játszódott. Örömmel látom, hogy azóta sem állt meg az élet sem a faluban, se a főiskolán (bocsánat, most már egyetemen). Remélem, hogy még mindig ugyanolyan csípősek a nyári hajnalok ott, ugyanolyan jól lehet ülni a puha fűben és a Nap még mindig pirosra harapja az ember bőrét.

Azzal, hogy eljöttünk mi onnan, semmi sem változik. Mert mindig lesz majd egy lány, akinek a szíve ritmuszavarosan dobban és mindig lesz majd egy fiú is, aki meghallja ezt a dobbanást.


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése