2014. május 23., péntek

A régi kezdés


Amikor a szerkesztőmmel átgyúrtuk a Hanna örököt, nemcsak az előbbi bejegyzésben található levél, hanem ez a rész is kimaradt a regény legelejéről. De miért ne olvashatnátok el azért, mert nem jelent meg a könyvben? :-)
 
 
 
 
Először talán öt évesen lehetett kórházban. Azért nem volt biztos abban, hogy mikor, mert néhány egymást követő éven át hatalmas hó volt a faluban, ahol lakott. Csak a mindent körülölelő fehérségre emlékezett, ahogy a kis autóval törik benne az utat és ő nagyon fél attól, hogy a hegyekben álló jeges csapadék, amely addig a jó barátja volt és kellemes társasága a szánkózások idején, most ellene fordul. A szorongó érzés a szívében még jobban felerősödött, ahogy a fertőtlenítő szag körbeölelte a kórház hideg folyosóján, hiába volt a kicsi keze az apja hatalmasnak tűnő és meleg markában, az érzés nem csillapodott. Persze, akkor még nem sejthette, hogy a szorongó érzést nem a hó vagy a kórtermek ismeretlen szaga okozza, hanem a félelem, hogy sohasem látja többet az anyját. A mindig mosolygós és vidám anya most egy csíkos kórházi köpenyben feküdt a fehér, pecsétes ágyneműben. Mozdulatlanul, ahogy azt gerincműtét után szokás. S ő nem értette a dolgot, de ahelyett, hogy kérdezett volna, csak sírni tudott, mert azt hitte, aki kórházba kerül, és már nem tud mozogni, azt csak egy lépés választja el a haláltól.
Az anyja mindig tevékeny volt, ez jó érzés volt ott legbelül, hogy az anyák sosem alszanak, sosem fáradnak el, úgy gondolta, amíg ő alszik, anyja végig ott ül az ágyánál. Hiszen mielőtt lehunyta volna a szemét ott volt, és mikor reggel először kinyitotta, akkor is. Jó érzés volt úgy lefeküdni, hogy nyugodtan alhat, mert van valaki, aki vigyáz a világra.
Kicsike eszével akkor nem tudta felfogni, hogy foroghat éjjel is a Föld, ha anyukája nem forgatja, hogy lehet, hogy ma is felkelt a Nap, hogy csiripelnek a madarak, ha ágyban fekszik, aki mindezt elindítja? A sírást csak a nővérek nagy édesgetésének köszönhetően hagyta abba, akkor is csak azért, mert már émelygett a gyomra a sok kedves szótól. Az anyját nem akarta látni, kicsi fejében összekapcsolta már szülőjét a halál gondolatával és a halottaktól, ezt minden valamire való kisgyerek tudja, félni kell. Később, mikor már felépült a betegségből és hazaengedték szülőjét, sosem lett már olyan kapcsolata a lányával, mint előtte. Nem tudta már visszaadni ugyanazt a megnyugtató érzést, azt a biztonságot, amelyre lelke mélyén a legjobban vágyott a lánya, s amit azt hitte, már sohasem talál meg. Egyszer ugyan megtalálta, de öt nap után el is vesztette.
 
Arra viszont pontosan emlékezett, hogy mikor volt utoljára kórházban. Öt éve volt, karácsony előtt két nappal. Munkából tartott hazafelé, amikor megcsörrent a mobiltelefonja, hogy a nagyapja most készül elhagyni a földi világot egy jobb és másik élet reményében, ezért itt az idő búcsúzni. Nagy levegőt vett és kifújta a párát, amely kis felhőcskeként hagyta el a száját a decemberi fagyban. A pszichiátria osztályra nem először ment már akkor, évek óta ott ápolták, kisebb megszakításokkal a nagyapját. Az első agyvérzése után még magához tért, megtanult újra járni, beszélni, a második után a járás már nehezebben ment, botra vagy járókeretre támaszkodott, a beszéddel nem volt gondja, bár már ritkán szólalt meg,  az unokák nevét is rendre felcserélte. A harmadik után már pelenkára és előkére volt szüksége, és nem ismert már meg senkit sem maga körül.
A kórházba belépve megcsapta az ismerős szag, amit annyira gyűlölt attól a naptól, hogy az anyját gyermekként meglátogatta. Próbálta elnyomni magában az érzés, miközben kapaszkodott is belé, félve, hogy most valami sokkal rosszabb vár rá. Végképp nem menti meg semmitől, hogy találkozzon a halállal. Az osztály három emeletét is megjárta, mire a földszinten a tárolók mellett egy eldugott kis szobában megtalálta az öreget. Ide azokat rakják, akikért hamarosan eljön a halottas kocsi, így könnyebb, mint az emeletről lehozni őket, jött a logikusnak tűnő válasz a portástól, aki megszánta bolyongását és útbaigazította. Karácsony előtt két nappal járt az idő, minden kórterem apró fenyőfával és piros-zöld girlandokkal volt feldíszítve, s üvöltött a Jingle Rock. De nem hallotta a karácsonyi zenét, mert a szívének átütemezett dobbanásai sokkal erősebbek voltak annál, először azt hitte, a tűsarkú csizma kopog a frissen felmosott kövön, de rá kellett jönnie a szívében kopog valami sokkal keményebb kőféle. Sosem gondolta volna, hogy a halálnak szaga is lehet, de amikor belépett a kis szobába és megcsapta az a semmihez sem fogható szag az orrát, kétsége sem volt felőle. A kis test a takaró alatt, ami percenként újra és újra megvonaglott, nyomaiban ugyan emlékeztetett nagyapjára, de mégsem találta meg benne a szeretett vonásokat. Ránézett a csontos, kiduzzadt erű kézre, s nem tudta megérinteni. Úgy érezte, őt nem ez a kéz tanította meg fát faragni és szájharmonikázni. A halk nyöszörgő hang sem emlékeztetett arra a mesélőre, aki el tudta annak idején varázsolni. Mint aki álmodik, s fut álmában, úgy járt nagyapjának keze-lába, úgy beszélt érhetetlen, más világi nyelven, mint aki már valóban nem ezen a Földön jár. Úgy érezte a nő, el kellett jönnie, hogy végre elengedje. De nem az emlékét, az vele marad örökre, csak a lelkét. Ezért kinyitotta az ablakot, s halkan annyit mondott csak: „Menj békével, jó utat.”
 
Két nappal később az egyedül fogyasztott karácsonyi ebéd közben jött a telefon, hogy a nagyapja meghalt.
 
Azóta nem ment kórházba, talán attól félt volna, hogy a halott lelke mégsem ment ki az ablakon, hanem még bolyong az épület falai között? Szó sem volt erről. Csupán el akarta kerülni azt a szorító érzést a szívében, hogy ezek között a falak között mindenki egyenlő, itt nem parancsol senki, azazhogy valaki, de őt minden bizonnyal nem lehet sem látni, sem jobb belátásra bírni. Nem szerette a kiszámíthatatlanságot, pedig tudta, a kórházban nemcsak meghalnak, de születnek is az emberek, de ezt az érzést most mégis elnyomta inkább magában. Kiszámíthatatlan, kiszolgáltatott és embertelenül emberi. Gyűlölte ezt a helyzetet, de mégsem tudott vele mit kezdeni. Most ő volt kórházban.
 
Idegesen fészkelődött a fehér ágyban. Ahogy körbenézett, megnyugodva vette tudomásul, hogy saját szobát kapott. Valószínűleg valaki elintézte neki, hogy ne zavarják mások. Jobb ez így, gondolta magában, végre magára maradhat a gondolataival és a bánatával, igaz, valaki azért mégiscsak hiányzott neki, nem is kicsit, hanem nagyon, de közben arra az érzésre gondolt, amikor az anyját látta a kórházban. Ő nem akart másnak ilyen érzést okozni, hogy gyengének és betegnek lássák. Pár nap és rendbe jön, utána pedig minden folytatódhat a megszokott kerékvágásban, azaz hogy mégsem. Ugyanolyan már sosem lesz az élete, hiszen… De ebbe most nem akart belegondolni, mert az emlék egyszerre volt kedves és fájó, ezért elnyomta magában arra az időre, amikor majd gondolkodhat rajta és lesz ideje foglalkozni vele.
A szoba kellemes volt, ahhoz képest, hogy egy kórterem volt, kinézve az ablakon már a nyár nyújtózkodott álmosan és frissen felébredve, mint aki most veszi át a munkát a tavasztól, aki lassan, de búcsút int. A szikrázó napsütésben az egész kórház olyan valótlannak és álomszerűnek tűnt, s most jött rá, nem is tudja, hogyan került ide. Az ágy melletti széken egy vajszínű estélyi ruha pihent, az ágy melletti szekrénykén pedig egy csokor levendula volt vázában, de egyik sem tűnt ismerősnek. Az ágy végében a kórlap pihent, megnézegette, de nem mondtak neki sokat az idegen latin szavak, tachychardya, talán ez volt az egyetlen ismerős szó, szívritmuszavart jelent. Ez nem volt újdonság, gyermekkorától kísérte, mint valami hűséges társ, s újra és újra, életének legnagyobb fordulópontjain bukkant elő. Ahogy most is. A kezét kinyújtva most látta meg először az infúziós csövet, s a vezetékeket, amelyek a szívére voltak kötve, s most már meghallotta az ismerős csipogást, amely egyre gyorsabban és gyorsabban jeleztek…

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése