2016. július 7., csütörtök

Nyáríró

Írni nyáron nagyon nehéz, legalábbis nekem. Eddig mindig úgy alakult, ha írtam, az őszre vagy tavaszra esett, amikor már hosszabbak voltak a nappalok, de még nem vágyott az ember annyira a szabadba, mint a legmelegebb hónapokban.
Idén valahogy mégis úgy alakult, hogy az írási láz nyáron kapott el, úgyhogy az elmúlt heteket, hónapokat hideg üdítővel vagy behűtött citromos sörrel vészeltem át a laptop mellett és ez még így is lesz egy darabig. Persze az átvészelni erős szó, mert az írás nem munka, ha igazán élvezi az ember és én minden percét élveztem.

Igen, még akkor is, amikor nem ment nagyon a sztori semerre,


vagy amikor nem jutott eszembe egy ötlet, ami ébredéskor még megvolt,


vagy amikor rájöttem, hogy az utolsó négy oldalon rossz igeidőt használtam.


És persze voltak nehéz órák, amikor semmi más nem számított csak egy kis koffein...


De hát nem is lennénk emberek, ha nem lenne szükségünk kávéra.Valljuk be szépen. :-)


De amikor összeér minden szál, a karaktered is azt csinálja, amit szeretnél és néha még egy-két spontán poén is belecsúszik, akkor nem marad más hátra:


Nekem ilyen az idei nyaram, hát nektek?
Remélem, mentek nyaralni, sokat vagytok a barátaitokkal és a családotokkal, szereztek rengeteg új élményt is, hiszen anélkül nem lenne mit megírni! :-)

2016. április 8., péntek

Dedikálás a Könyvfesztiválon

Ahogy minden tavasszal, idén áprilisban is dedikálok két kedves írótársammal, Fannival és Icával (a Könyvmolyképző szerzőit, Kemese Fannit és Helena Silence-t talán nem kell senkinek sem bemutatnom) a Könyvfesztiválon, a Millenárison.
Az idei időpontunk április 23., szombat: délután 13 és 14 óra között megtalálhattok minket a D1-es standnál. (Ez a D épület kinti bejárata mellett közvetlenül található, ahogy beléptek az épületbe, egyből szembe találjátok magatokat a Könyvmolyképző Kiadó standjával.) A helyszínen lehetőség van könyvvásárlásra, könyvjelző begyűjtésére, beszélgetésre és közös fotó készítésére.
Ne legyetek szégyenlősek kérdezni, faggatni minket, szívesen válaszolunk és találkozunk veletek!


A szemfülesebbek persze a nap bármely szakában is találkozhatnak velünk a park területén, hiszen nemcsak írók vagyunk, hanem olvasók is, úgyhogy egy-egy előadáson, dedikáláson és standnál biztosan felbukkanunk. :-)



2016. március 26., szombat

Ahol a szavak születnek

Mert mindenkinek kell egy hely. Ez így van. Régen nem számított annyira, hogy konstruktív, kényelmes és tetszetős írósarkom legyen, de aztán az idő előrehaladtával (így mondjuk szépen, hogy öregszünk), egyre inkább szükségét éreztem egynek.

De ne szaladjunk ennyire előre.

Adott egy lány, aki hatéves, iskolába készül és megkapja élete első íróasztalát. Ezt még a szüleim választották. Apukám kiemelten fontosnak tartotta, hogy dönthető legyen a lapja, ha majd műszaki rajzokat fogok csinálni (mi a fene?), akkor könnyű legyen rajta a vonalzót forgatni és ebbéli igyekezetéből jött az is, hogy egy íróasztal lámpát is beszerezzen nekem. (Na, meg egy hajpántot, mert szerinte mindig a szemembe lógott a hajam.) Az íróasztal szép fehér volt és a lapja nemcsak dönthető, de felhajtható is volt, mint az iskolai padomnak. Nagyon szerettem. Ha emlékeim nem csalnak, ekkor még az íróasztalnál tanultam, nem a lakás különböző pontjain.


A második íróasztalomat már én választottam, ez egy fenyő mintájú bútorlapból készült és jobb oldalon sok fiókja volt, ami remekül jött a rengeteg kacatomnak. Ja, tankönyv az nem igen volt benne. :-) Erre került a számítógép és a nyomtató is. Tanulni inkább a földön, a szőnyegen szoktam, mert kicsinek találtam az asztalt a tételeimhez. Vagy az ágyban. A konyhaasztalnál. Az erkélyen. Bárhol, kivéve az íróasztalt. Ez az asztal most is megvan, anyuéknál hagytam, amikor elköltöztem, ők pedig azóta is használják. Ez az íróasztal megérte az árát, nemcsak a középiskolás és főiskolás éveim alatt szolgált hűségesen, mint számítógépasztal, de ezen írtam a Szívritmuszavart is. Ekkor még asztali számítógép, hatalmas fekete bőr forgószék és az ölemben a billentyűzet: hát, így kezdődött.



A Hanna örök megírása már egy albérletben történt. Mivel ott nem volt íróasztalom, ezért a nappaliban található szekrénysor bárszekrény ajtaját lenyitva (alkohol az nem volt benne, csak szép poharak) használtam asztalnak, erre tettem a billentyűzetet, a monitort pedig a kristálypoharak helyére, a szekrénybe. Ekkor már nagyon vágytam egy laptopra, mert úgy gondoltam, hogy milyen menő már, Carrie Bradshaw is mindig kávézókban írógat egy hófehér laptopon.
A laptopot megvettem, de kávézóba sosem vittem. Valahogy nem ment. Az én szememben az írás egy magányos tevékenység, amit ha nem is lopva és sötétben, de mindenképpen egyedül, elvonultan kell végezni. Maradtam ezért otthon. Aztán új lakásba költöztem, a laptop jött velem, de íróasztalt nem vettem, ezért sokáig az ölemben ülve tartva a gépet dolgoztam. Ez pedig nemcsak azért rossz, mert egy idő után nagyon melege lesz a combomnak, hanem a rossz tartás miatt is. Hogy miről beszélek?

Aki ír, méghozzá sokat és sokáig, az tudja: az "írós fájdalmak" előbb-utóbb elviselhetetlenek lesznek és az emberi test csak egy bizonyos szintig tolerálja a kényelmetlen pozitúrákat. Először a hátfájdalom jön, aztán a vállak is elkezdenek sajogni, nekem leginkább a csuklóm és a kézfejem szokott, no meg az "internetező-egeres" ujjam, a mutató. :-) Különösen igaz ez azokra (én is ezen tábort képviselem), akiknek a fő foglalkozásuk is valamilyen számítógép előtt végezhető irodai munka.
Anyuéktól nem akartam elhozni a régi asztalt, valami másra vágytam. Eljött az idő, hogy kellett tehát egy asztal.

Milyen legyen? Sokat dilemmáztam rajta, hogy hol legyen a lakásban, mekkorára van szükségem, milyen tárolóhelyei legyen? Azt tudtam, hogy a széknek nagyon kényelmesnek, ergonomikusnak kell lennie, az asztalnak pedig világos színűnek és nagynak, ahol sok a tárolóhely és van egy kis mágneses táblája is, amin az éppen készülő kéziratom jegyzetei, szereplői láthatóak.

 
 
 
 

Ámor nyíla pedig az IKEA-ban sétálva talált el: azonnal tudtam, hogy minket egymásnak teremtett az ég! Szerelem volt első ülésre. Alig akartam elengedni a mintadarabot és elfogadni, hogy a földszinten vehetjük át dobozban a kis drágámat.
Bár nem vagyok híjján a családban férfiaknak, ráadásul apukám afféle karbantartó-McGyver, mégis úgy alakult, hogy egyedül kellett összeraknom. Nem mondom, hogy egyszerűen ment, de két óra fárasztás után már a mágneseket és az illatgyertyákat rendezgettem el rajta. Úgy éreztem magam, mint egy hegymászó, aki mászás előtt még összerakja magát a hegyet is. De ennek így kellett történnie, hiszen így még inkább a magaménak érzem és jobban fog rajta menni a munka is. A forgószék folyóírással díszített anyaggal történő bevonása pedig csak a hab volt a tortán. A végeredményt itt láthatjátok. A csajos kinézet nem véletlen: mindig is vágytam egy igazán nőies, de mégis letisztult, modern, ugyanakkor praktikus íróasztalra. Megkaptam. :-)



Most már csak írni kellene, ugye?

2016. január 31., vasárnap

Írok, tehát vagyok

  
 
Régen jelentkeztem új blogbejegyzéssel, úgyhogy ideje volt, hogy újra klaviatúrát ragadjak. Ez már csak azért is fontos volt, mert olyan gondolatok foglalkoztattak mostanában (sok más mellett is természetesen), amelyek talán az olvasókat is érdekelhetik: mit jelent írónak lenni a mai világban.
 
Ki az író?
 
Aki ír? Aki rendszeresen ír? Akinek könyve jelent meg? Akinek
 
évi három-négy könyve jelenik meg? Aki megél az írásból?
 
Aki történelmi regényt, aki romantikust, vagy aki sci-fit ír? Esetleg
 
 a szépirodalom?
 
Vagy csak a külsőségekről szól? Hogy milyen laptopon ír? Vagy
 
hogy hol ír?
 
 
A társadalmunkban nagyon sok mindent a szerepeink határoznak meg. Otthon feleségek vagyunk, vagy éppen gyerekek, háziasszonyok, élettársak. A munkahelyünkön munkaerők, kollégák vagy főnökök, a hozzánk betérőknek pedig eladó, ügyintéző vagy éppen vállalkozó. A világban nők és férfiak vagyunk, emberek és magyarok.
Ezenkívül vagyunk olvasók, vásárlók, könyvtárjeggyel rendelkezők, akadékoskodók az ügyfélszolgálatnál vagy éppen idegesen a kormányon doboló autóvezetők a dugóban.
 
Minden nap használjuk ezeket a szerepeinket és váltogatjuk is őket, nem is figyelünk fel rá. Írónak lenni is egy szerep, ami néha egészen váratlan pillanatokban jön elő. Például, amikor egy közeli ismerősünk kérdez róla, hogy mit és hogyan szoktunk írni? Vagy hogy milyen érzés dedikálni, találkozni az olvasókkal? De ilyen az is, amikor egy másik szerepünkben (például vásárlóként) szólít meg minket egy másik vevő, nem is tudva, hogy éppen a saját könyvünket ajánlja figyelmünkbe (ahogy történt velem nem is olyan régen). Ha sokáig nem vagyunk egy szerepbe, akkor az berozsdásodik vagy csak le kell porolni, mikor újra elővesszük.
Legalábbis azt hisszük, hogy nem vagyunk benne. Pedig ahhoz nem kell írnunk vagy éppen dedikálásra járnunk, hogy írok legyünk. És nem egy olyan szerep ez, ami valaha is berozsdásothat vagy porolásra szorulna.
 
 
De mit mond a többi író? Például az alkotás folyamatáról

 és a bennük levő szerepükről.
 
Verseim? ugyan.
- Versek, amelyeket épp
én írhatok le.

 
Fodor Ákos
 
Az írás érzéseinkre gyakorolt hatásáról:
 
Az igazi írás mindig, s ma is abból származik, hogy valaki, akinek valami roppant nagy
fájdalma van: ki akarja ezt kiáltani, hogy megkönnyebbüljön tőle...
Szépen megírni csak azt lehet, ami fáj.

 

Móricz Zsigmond

  

 
 
 

Az írás néha egy kicsit önző dolog is az író részéről:

 
Tudom, egy szál nyomorult kis romantikus történelmi regény nem váltja meg a világot.
De az csodás volna, ha pár embert olvasás közben olyan boldoggá tenne,
mint engem írás közben.

Meg Cabot
 
 
Néha pedig a legönzetlenebb dolog, akár egy viszonzásra nem váró
 
 ajándék:
 
 
Ha a költészet nem arra való, hogy felpezsdüljön a vérem, hogy
 
hirtelen ablakot nyisson arra, ami csupa titok, hogy segítsen
 
felfedezni a világot, hogy árva szívemnek társa legyen a
 
magányban és a szerelemben, az ünnepen és az elhagyatottságban,
 
 akkor mire való?
 
Gabriel García Marquez
 
 
Máskor pedig ösztönös és nem szabályozott a világ kósza
 
szabályai által:
 
 
Az írás öntudatlan és nőies folyamat. Olyan, mintha terhes lennék
 
 
a könyvvel.
 

Paulo Coelho
 
 
Persze az írók is emberek, akik ugyanúgy befolyásolhatók,


mint más emberek:
 
Minden látható eredmény mögött áll egy láthatatlan
 
 
személy, aki nélkül nincs életmű.
 
Szabó Magda
 
Azt se felejtsük el, hogy először leszünk olvasók, aztán
 
csak írók:
 
Az író mindig olvasó is, és ez az olvasó mindig nagyon
 
 
nagy hatással van az íróra.
 
Cserna-Szabó András
 
 
 
És végül két gondolat Szabó Magdától, egy döntésről, ami
 
megváltoztathatja az életünket,
 
ez lehet az íróvá válás felé vezető út első lépése, a másik pedig
 
 arról a pillanatról, amikor először
 
ragyog fel benned valami, ami utána nem fog soha kihunyni: az írás
 
 utáni vágyódás, a
 
történetmesélés íze, a szavak acélrabsága.
 
 
 
Egyszer azt mondtam neki, van az úgy, hogy az ember előtt
 
letérdel a fehér elefánt,  azaz eljön egy olyan pillanat, amikor
 
valaminek az elvetése vagy elfogadása évtizedekre, esetleg
 
örökre megszab az életünkben valamit,
 
ritkán térdel le a fehér elefánt, de akkor helyesen kell
 
dönteni, különben ég tudja,
 
meddig kell várni, míg ismét arra jár, ahol mi vagyunk.
 
Az örömtől sírtam, a szépség örömétől, a szavak értékének
 
felismerésétől, attól, hogy így lehet mondani valamit,
 
hogy könyvbe lehet zárni és kifejezni
 
a mondhatatlant is.
 
 
 
Én úgy gondolom, hogy író az, aki a réten ül. Körbeveszi milliónyi
 
 virág, de ő csak egyetlen egyet keres. Azt a bizonyosat. Mert
 
az írás egy pitypanghoz hasonlítható.
 
Az író elfújja, ami szerteszáll a széllel.
 
Van, amelyik nem lel jó helyet, de amelyik igen, az további
 
pitypangok sorát növeszti, amelyeket újra és újra el lehet fújni.
 
Így az a pitypang, amit először
 
elfújtak, soha nem szűnik meg létezni, hiába szálltak el a széllel
 
az aprócska kis esernyői.