A második részlet

– Maradhatok ma estére? – megfordult és rám nézett. De olyan szépen, ahogy még soha azelőtt. Tudtam, hogy nem csak szállást szeretne ma estére. De nem kellett kimondania, mert én is ugyanarra gondoltam, és ugyanúgy szerettem volna, mint ő. 

A két kezébe fogta az arcomat, és megcsókolt. A keze vizes volt, a haja pedig belelógott az arcomba, ahogy felém hajolt, folyt le róla nagy cseppekben az esővíz. Az arcának édes illata volt, és az arcszőrzet ellenére is puha tapintása. A fülemhez érintette a száját, de nem mondott semmit, csak megsimította a fülkagylómat az ajkával. A pupillája kitágult, és a fátyolos tekinteten át láttam azt a pillantást, amit úgy szerettem. Ahogy csak rám tudott nézni. Mint a ragadozó a prédára. A különbség csak az volt, hogy én nem akartam menekülni.

Tudtam, hogy csak egy mozdulatot kell tennem, és akkor már nem lesz visszaút. De egy percig sem haboztam. Átkaroltam a derekát. Először megfeszült a hasfala, kicsit talán meg is ijedt az érintésemtől, aztán elsimultak az izmok és hagyta, hogy tovább öleljem.

Annyira sutának éreztem minden mozdulatomat, féltem, hogy ki fog nevetni. De nem nevetett, csak mosolygott folyamatosan.

– Min mosolyogsz? – kérdeztem, de nem szólt semmit, csak folytatta. – Most min nevetsz, tényleg?

Erre abbahagyta a nyakam csókolgatását, és a két kezét hátraengedte a lapockájához, úgy húzta le magáról a vizes felsőjét pólóval együtt. Be akartam csukni a szememet, de képtelen voltam, mert amikor megláttam a felsőtestét, csak arra tudtam gondolni, hogy meg kell érintenem.

– Csak boldog vagyok, ennyi – mondta, és most az én felsőmet húzta le. Magamban hálát adtam, hogy egy fehér csipkés trikóban és egy pizsama rövidnadrágban aludtam, nem valamelyik észvesztő Disney-s hálóingemben, amiket apától szoktam kapni minden névnapra és születésnapra, mert egyszer tíz éve megjegyeztem, hogy milyen aranyos.

Amikor lehúzta a felsőmet, nagyon figyeltem a tekintetét, hogy csalódást látok-e benne, de nem: beleharapott a szájába, és elégedetten mosolygott. Annyi mindent akartam kérdezni és mondani neki, de nem jöttek a szavak a számra, csak hagytam, hogy vezessen, mint egy amatőrt a versenytáncos. A fenekem alá nyúlt és felkapott, mint egy pihét, aztán megfordult és az ágyra fektetett még finomabban, aztán pedig rám feküdt. Kisimított néhány elszabadult tincset az arcomból.

– Te remegsz – szólaltam meg, mert nem tudtam nem észrevenni.

– Látod, kettőnk közül én izgulok jobban – mosolygott, és a nyakamba temette az arcát.

– Azt kétlem – jegyeztem meg rezignáltan.

– Semmi olyat nem tudsz csinálni, ami ne tetszene – mondta nyugodt hangon, és elhittem neki.

---