A
kezét, amit eddig a karomon tartott, most átvezeti a vállamra és ölel magához,
de csak olyan lazán, mégis sokkal intimebben, mint ahogy én lenni szoktam egy
alig néhány órája megismert fiúval. Ez valahol félúton van a kézfogás és a
zsebre dugott kézzel menés között. A lényeg, hogy nagyon közel vagyok hozzá és
ezt annyira látványosan élvezem, hogy ha nem lenne fülem, a mosolyom
körbeszaladna a fejemen.
–
A következő utcában lesz? – kérdezi és bólogatok. Fura, hogy tudja, melyik
moziról van szó, hiszen ez egy annyira eldugott kis művész mozi, hogy azt
hittem, rajtam és Zsófin kívül senki más nem tudja, hogy hol van.
–
Amíg megyünk, nem tudnál egy kicsit kevésbé szexi lenni? – kérdezem tőle
teljesen őszintén, mire lassít, rám néz és teljesen jogosan értetlenkedik.
–
Hogy mit csináljak?
–
Hát, hogy ne legyél ilyen szexi. Minden lány téged bámul, aki jön velünk
szembe, még az az idős néni is kacsintott. Az ott, a járókerettel – a fejét az
ég felé fordítja és hangosan nevet. – Engem meg úgy néznek, mint akit meg
tudnának fojtani egy kanál vízben. Nem kell most száz százalékot bele adnod,
elég, ha nyolcvanas leszel, jó?
–
Szerinted én száz százalékot nyújtok? – kérdez vissza meglepetten.
Na,
bumm! Máris elárultam magam.
–
Hát, jó, száz, de azt nem mondtam, mennyiből.
–
Az azért száz százalék, mert… Na, mindegy. Tudod, mit? A kedvedért megpróbálom
visszafogni magam. De nem tudom, hogyan lehetne, mert nem csinálok semmi
különöset – mutat végig magán és amúgy igaza van. – Nem kellettem magam a
lányoknak. Vagyis egynek igen.
Oké,
már úgyis régen voltam elpirulva, szóval pirulás újratöltve.
–
Hát, kezdetnek lehetnél egy kicsit púpos – azonnal meggörbíti a gerincét -,
aztán sántíthatnál egy kicsit – erre húzni kezdi az egyik lábát.
–
És ehhez mit szólsz? – becsukja az egyik szemét, a nyelvét pedig kidugja
jobbra. Úgy néz ki, mint valami félszemű értelmi sérült quasimodo, de a helyzet
az, hogy ettől még aranyosabb lesz. Sőt, most már nevetni is lehet rajta.
–
Jó, normulj meg – ütök egy kicsit a hátára, amitől újra kiegyenesedik, és most
már ő is elneveti magát. – Ez nem segített. Az a helyzet, hogy menthetetlenül
jól nézel ki. Tudom, hogy ezt most nehéz lehet hallanod, de valakinek muszáj
volt ezt elmondania és ez a valaki most én vagyok. Kérlek, ne haragudj rám
ezért – állunk meg egy percre és teszem a vállára a kezemet, mintha ez egy
fájdalmas hír lenne, amit nyugodt pillanatban szeretnék vele közölni. – Talán
ha majd egy kicsit idősebb leszel, akkor elkezdesz kopaszodni vagy ilyesmi, de
attól félek, hogy neked még az is jól fog állni.
Kész
vége, itt mind a ketten elnevetjük magunkat, és úgy érzem ebben a pillanatban,
hogy mindent el akarok neki mondani. Apát, Alízt, az újságírást, a szörnyű
főnökömet, az összes félelmemet, minden titkomat és azt akarom, hogy bárcsak
úgy ismerném őt, ahogy akarom, hogy ő ismerjen meg engem. De nem mondok semmit,
csak nagyot sóhajtok a nevetés végén, mire ő közelebb lép és megsimogatja a
hajamat. Adrián akkor szokott ilyent csinálni, mielőtt megcsókol. A francba!
Mit fogok csinálni? Most tényleg meg fog csókolni?
–
Minden más lánynak egyenes a haja. A tiéd miért göndör? – kérdezi úgy, a szája
az arcomtól alig néhány centire van, de nem lefelé néz, hanem a hajamat nézi.
Én itt csókra várok, mint a dalban, amit A kis hableányban Sebastian, a rák
énekel, ő meg a hajamat fixírozza. Fodrász vagy mi van?
–
Mert minden más lánynak egyenes.
Nem
látom vagy hallom, hogy nevet, mert csukva van a szemem, csak a bőrömön érzem,
hogy nyitva van a szája, a lehelete pedig az arcomba tódul. Most már nagyon
szeretném, ha megcsókolna.
–
Hamarosan bezár a mozi. Nem kellene gyorsan bemenned a táskádért? – kérdezi,
még mindig közel hajolva hozzám, én pedig nem tudom, melyik gondolat őrjít meg
jobban, hogy megcsókol vagy hogy nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése