Az első részlet

– Nyugodjon meg, nem akarom bántani – kiáltottam neki angolul, és közben becsuktam a szememet, hátha mégis lefúj. Még sosem volt szerencsém paprikaspray-hez, de gondoltam, hogy nem lehet kellemes. – Ismerjük egymást – bizonyítékul kinyitottam a szememet, hátha úgy felismer.

Az ápolónő talán nem teljesen értette, amit mondtam, de amikor meglátta az arcomat és leginkább a hátam aljáig érő barna hajamat, azonnal megismert. Hiába, a hajam a védjegyemmé vált.

Elmondtam neki angolul, hogy azt a fiút keresem, aki miatt a múltkor is érdeklődtem. Sokáig kellett körülírnom a dolgokat, mire megértette, mit akarok mondani. Ekkor eszembe jutott valami. Megérintettem a telefonom kijelzőjét, és láthatóvá vált a háttérkép, amin Tamás és én mosolyogtunk. Megmutattam neki. Láttam, hogy felismeri rajta Tamást. Mutatta a kezével, hogy nagyon jóképű fiú, és hogy szerencsés vagyok. Bólintottam, majd megmutattam a kezemben levő kartont, és elmagyaráztam neki, már amennyire tudtam, mert tényleg csak pár szót értett angolul, hogy Tamásnak volt tetoválása, de a karton szerint nem volt. Erre összeráncolta a szemöldökét. Mintha gondolkozott volna. Elmutogatta nekem, amire gondolt. Azt mutatta, hogy Tamásnak súlyosan megsérült a keze, szétroncsolódott, de nem volt rajta égési sérülés, amikor ő látta a 103-asban. Hacsak a kórházban nem gyulladt meg a bőre, akkor ez a karton nem Tamásé, hiszen nyilvánvalóan látnia kellett volna rajta, hogy a testének nyolcvan százaléka megégett. Kicsit gondolkozott, rám nézett, aztán újra a kartonba. Jobbra és balra biccentette a fejét, mintha nem is hinné el, amire gondolt, de addig kérleltem, amíg újra meg nem szólalt félig olaszul, félig angolul. Azt mondta, hogy Tamás nem is éghetett volna meg, mivel a busz gyulladt ki, és ugyan a tűz átterjedt az étteremre, de mire a kávézóhoz értek volna a lángok, már megfékezték a tűzoltók. Ha szenvedett is füstmérgezést, megégni nem tudott a bőre.

Ekkor kezdtem érezni, hogy szédülök, le kellett ülnöm egy lépcsőre a szűk kis utcában. Mellettünk járókelők mentek, a nővér pedig a hátamat simogatta és kérdezte, hogy felemeljük-e a lábamat, érzem-e, hogy el fogok ájulni. Nem tudtam felelni, csak a fejemet ráztam, mert nem tudtam elhinni, hogy amit eddig csak sejtettem, az igaz: nem Tamás kartonja volt a kezemben.