2013. március 12., kedd

A régi prológus



Az eredeti kéziratban szerepelt egy prológus, amit később kivettünk, mert nem tartottuk sem indokoltnak, sem jó kezdésnek. Ám nem szeretném, ha nem olvashatnátok el, ezért közzéteszem. Jó olvasást! :-)


A mi kettőnk története pontosan azzal kezdődött, mint ez a könyv: a legerősebb emberi érzések egyikének a fejtegetésével. De hadd mondjam el, még kísérletet sem fogok tenni, hogy megfogalmazzam, mi a szerelem, nálam okosabbak és tapasztaltabbak is belebuktak már, felesleges lenne akár csak próbálkoznom is, hogy leírjam. Az az igazság, nem is akarom. Mert akkor számba kéne vennem mindenkit, mert egy törvényszerűség leírásánál az ember figyelembe veszi az általánost, de én nem tudom, hogy mit éreznek mások, és nem is akarom. Csak azt az egyet tudom, hogy nekem milyen volt, mikor szerettem, és csak azt az egyet akarom tudni, neki milyen volt.

Mindenkinek az életében eljön egy olyan pillanat – itt persze már muszáj általánosítanom  –, ami megváltoztatja az életét. De nem feltétlenül azért különleges az a perc, mert onnantól fogva boldogan él, amíg meg nem hal. Lehet egy apró pillanat is, egy futó pillantás a tömegben, meglátni majd elveszíteni azt, akit addig keresünk és azután is fogunk, és lehet hosszú, véget nem érő örök pillanat is vele, akit a szemünkkel őrzünk tovább. Tény, hogy olyan hatással lesz az emberre, amitől megszűnik annak lenni, aki addig volt. Nem, nem kell ahhoz boldogságot érezni, sem felszabadító vágyat, sem könnyedséget, hogy megtörténjen, mert ez az érzés nem erről szól. Néha kemény munka és sok lemondás, néha gyötrődés, néha fájdalom, izgalom és kíváncsiság, félelem és változás. Néha meg csak egy kattanó hang, ahogy leteszi a telefont…

Én öt napig születtem. Nem akkor, amikor anyám megszült, akkor csak testet kaptam. A lelkemet, az igazi kiforrott és már élni akaró énemet 23 évesen kaptam meg öt egész nap alatt. Aztán lassan rakodtak rám a terhek, kilóról kilóra, míg végül már olyan nehezek lettek, hogy menni nem, csak állni bírtam. Aztán mindent ledobtam magamról és ott álltam előtte teljesen meztelenül igazi emberi valómban, ő meg kinevetett. Szeretett valaha? És én szerettem őt?
Ha nem, akkor mégis mi történt velünk? Talán csak egy szívritmuszavar volt mindaz, ami történt: egyre gyorsuló dobbanások, melyek igazán csak akkor kezdenek el fájni, mikor hirtelen, egyik pillanatról a másikra, visszaállnak régi, megszokottan lassú ritmusukra. Olyan ez a ritmusváltás, mintha egy pillanatra megállna a szív. Fura érzés, ezt érezheti, akinek végleg leáll. Lehet, hogy öt napig születtem, de már vagy ezerszer haltam meg.

Van még egy ok, ami miatt hiába várja bárki is tőlem a szerelem legpontosabb megfogalmazását: ez pedig az, hogy teljesen feleslegesnek tartom. Azelőtt a bizonyos öt nap előtt nem tudtam, mi a szerelem, nem is voltam talán szerelmes soha. Hiába voltak elképzeléseim arról, mit is jelent ez a szó, ez az érzés. Gyakorlatban minden más lett, mint elméletben. S amikor az ember ott áll a fodrozódó és síró hullámok fölött úgy, hogy már csak egyik kezével szorítja a korlátot, nem az odaillő szavakon fog járni az esze. Hanem tudni fogja, most van itt az a bizonyos mindent megváltoztató pillanat, és igen, érezni fogja azt, amit addig csak rózsaszín, rongyosra olvasott  leányregényekben látott, s végre újra hallani kezdi majd a szíve fájdalmas, átütemezett dobbanásait.

2013. március 10., vasárnap

Dedikálás

Nehezen jött össze ez a tegnapi dedikálás. Nekem van egy kriminális időbeosztásom a munkám miatt, Veronkának, akivel beszélgettem, szintén, arról nem is beszélve, hogy ő a fővárosban él, emellett volt egy elképzelése a könyvesboltnak és leginkább az olvasókhoz szerettünk volna alkalmazkodni. Sikerült egy időpontot mégis kiválasztani, ami mindenkinek jó volt, hangosítást is szereztünk, ismerősök is bejelentkeztek, hogy jönnének, úgyhogy nyugodt szívvel indultunk el tegnap reggel.

Furcsa érzés valaki olyannal beszélgetni, aki egyrészt gyerekkorod óta ismer, a regényedet is elsők között olvasta, ráadásul maga is amatőr író és blogger és még barátnők is vagytok. Jó értelemben furcsa, hiszen ezekről a kérdésekről, mi már nagyon sokat beszélgettünk amúgy, négyszemközt, most pedig sok-sok kutató szempár előtt kellett elismételnünk. El kell mondanom, nem véletlenül őt kértem meg, tudtam, nagyon jól kérdez, és ez nemcsak az újságírós múltjából következik. Megbízható, jól reagáló és remek beszélgetőpartner, aki pontosan érezte, mikor lassítsunk, mikor váltsunk és hogyan fogalmazza meg a kérdéseit. Ezúton is nagyon köszönöm neki, hiszen az, hogy a tegnapi dedikálás ilyen jól sikerült (az én nyökögéseim ellenére), neki is köszönhető nem kis mértékben.
Köszönöm a barátaimnak, rokonaimnak, régi munkatársaimnak, hogy eljöttek és támogattak akár a jelenlétükkel, akár azzal, hogy vásároltak és dedikáltattak, vagy csak megszeppenve kérdeztek, mert ez nagyon sokat jelent(ett) nekem.
Köszönöm a kedves olvasóimnak, hogy eljöttek és meghallgattak, remélem, érdemes volt eljönni és csupa olyan kulisszatitkot tudhattak meg, amit eddig csak kevesen tudtak. Hiába, nem tudok titkot tartani, mindig eljár a szám :-)

Köszönöm a Simon István Könyvesház vezetőjének és minden dolgozójának a segítséget, nélkülük egy fejetlen káosz lett volna minden, remekül meghirdették és megszervezték a dedikálást, levéve ezt a terhet az én vállamról. Mindenkinek csak ajánlani tudom a boltot, én is itt szoktam vásárolni.
Nagyon különleges volt nekem a tegnapi nap, mert a szülővárosomban, Zalaegerszegen tarthattam dedikálást. Az első könyvbemutatóm, ami Pesten volt, is csodálatos érzés volt, de ez egy számomra idegen és távoli hely, olyan, mintha csak ott történt volna meg, aztán hazajöttünk a valóságba. Most viszont abban a könyvesboltban, ahol amúgy vásárolni szoktam, abban a városban, ahol élek a mai napig, az egész nemcsak tűnő álomnak tűnt csupán, hanem igazinak, kézzelfoghatónak. És ez leírhatatlan érzés...

Ahogy egykor Csöngén mondtuk: köszönöm, köszönöm, köszönöm mindenkinek!

2013. március 3., vasárnap

Egy kis játék a szívekkel...

Ahogy ígértem, íme a játék: rajzokat, festményeket, fényképeket, verseket, fotómontázsokat (... szárnyaljon a fantáziátok, nincsenek határok) várok tőletek, a téma pedig nem más, mint a könyv címéből eredően a szív. Kis szív, nagy szív, kettétört szív, fordított szív, bármi, ami a könyvhöz és a szívhez kapcsolódik. A beküldés határideje a húsvéti ünnep, akkor fogok eredményt hirdetni. A képeket a facebook oldalamra lehet feltölteni. Aztán kérni az ismerősöket, hogy lájkolják, mert a legtöbb lájkot kapott kép nagyobb eséllyel indul nálam is :-) Legyetek kreatívak! Tavasz van, ilyenkor a szív is jobban dobog! A nyeremény egy dedikált Szívritmuszavar.