De
ahova mentünk, ott nem is magasröptű gondolatokat kellett sziporkáztatnia. Az
ajtót kinyitó személy már nem volt szomjas, ezt azonnal megállapítottuk. A
kilincset úgy nyomta le, hogy voltaképpen ráesett. Valter megpróbált kezet
fogni vele, de jeleztem neki, hogy talán később kellene társalkodniuk az
időjárásról, mert a srácot elérte valamilyen légköri nyomás. Bementünk a
nappaliba, ahol a házigazda, Bandi, aki egyébként Valter csoporttársa volt,
szívélyesen üdvözölt minket. Hogy finoman fogalmazzak, nem tűnt matematikusnak,
igaz, legalább a szemei keresztbe álltak. Vagy pluszjelbe?
–
Kabátot a kisszobába, pia a konyhában, cigizni az erkélyen lehet, hányni meg a
WC-n, légyszi, ne keverjétek össze. – Ezzel nagyjából el is sorolta a legtöbb
házibulizó programját.
Bedobtuk Valterral a kabátunkat a kisszobába, és utána
úgy eltűnt a bátyám, hogy hiába néztem jobbra, balra, nem találtam. Igaz, egyre
többen voltak, és létszám már igencsak közelített a háromszobás lakás kapacitásának
határához. (...)
Ahogy
így álldogáltam, a gondolataimba mélyedve, hirtelen észrevettem, hogy nem vagyok
egyedül. Egy srác ugyanis kinézett magának. Máshogy ezt nem tudom megfogalmazni:
látszott a tekintetén, ahogy pásztázik, nézi a lányokat, talán még osztályozza
is őket, végül megállapodott a szeme rajtam, és mintha beszkennelt volna a
tekintetével. Én elkaptam az enyémet, és imádkoztam, nehogy odajöjjön hozzám,
de ezek a mormolások ilyenkor csak arra valók, hogy még jobban odavonzzuk a
bajt, ezért természetesen, mire feleszméltem, már mellettem állt.
–
Hozhatok valamit inni? – kérdezte, és olyan erős sörszagú lehelete volt, hogy
már attól berúgtam.
–
Nem, köszönöm, már elég bódult vagyok így is.
–
Mit mondtál? – kérdezett vissza, mert elég nagy volt a hangzavar, és a zene sem
a leghalkabban szűrődött ki a szomszéd szobából.
–
Hogy bódult vagyok! – kiabáltam a fülébe.
–
Én meg Robi, szia – és már nyújtotta is a kezét. Jobb híján megráztam egy
gyenge mosoly kíséretében, és már láttam, érdekes beszélgetésnek nézek elébe.
Közben forgattam a fejemet, hátha meglátom a bátyámat, és kiment innen. Eltűnt,
felszívódott. Ezért még kapni fog, az biztos. Igaz, én voltam a hülye, erre
azért számíthattam volna.
–
Gyakran jársz ide? – kérdezte üvöltve, én pedig nem tudtam visszafogni magam,
és úgy néztem rá, mint egy hülyére. Ez egy
házibuli. Akkor járok ebbe a lakásba, ha bulit tartanak.
–
Nem nagyon járok el otthonról – válaszoltam hidegen, miközben próbáltam a
fejemet elfordítani, hogy felfogja, nem szeretnék vele beszélgetni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése