Amikor lelkes amatőr írókkal beszélgetek, mindig kiderül: máshogyan képzelik el, mint amilyen valójában. Ezzel persze nincs is gond, én sem gondoltam korábban másmilyennek, mint ők. Ülni egy kényelmes székben, gőzölgő forró tea az írógép mellett, egy szép kézírással ellátott jegyzettömböt forgatni, doromboló macska a kanapén és az ablakból kilátás a lenyűgöző tájra. Na, persze. Ez minden csak nem valós és nem is termékeny munkakörnyezet. :-)
Ahányan vagyunk, annyiféleképpen írunk, de az biztos, szükséges a megtörés és a katarzis is a jó munkához. A nagy AHA pillanatok nélkül nem is értékelnénk a végzett munkát, vér és verejték nélkül nem is lenne igazi a büszkeségünk, amikor a friss, nyomdaillatú, még ropogós könyvet a kezünkbe vesszük.
Az írás nemcsak az irodalomról szól, nemcsak az értelmező és helyesírási szótárról vagy a kutatásokról. Az írás a küzdésről is szól, hogy az ember fejlődik és mindig legyőzi újra és újra saját magát. A küzdés pedig maga az élet :-)
Ahogy elképzeljük az írást:
Amilyen általában az év nagy részében:
Leadási határidő előtt:
Amikor nem jön az ihlet:
Amikor betelt a pohár (közel a feladáshoz, valójában pedig a tetőpont előtt):
Nagy megvilágosodás (aztán mégsem jó az ötlet):
