A kulisszák mögött

Az egyik első dolog, ami miatt szerettem volna létrehozni a blogomat, az az volt, hogy szeretném, ha belelátnátok a kulisszatitkokba, hogyan is készült. Engem mindig érdekelt, hogyan találta ki a történetet a szerző, hogyan választott nevet a szereplőknek, milyen kritikák érték őt a mű kiadása után. Szeretném, ha az én könyvemmel kapcsolatban bátran kérdeznétek, ha ti is írásra adnátok a fejeteket, akkor azért, ha pedig egyszerűen csak tetszett a könyv, akkor azért.
Az egyik fejezetet teljesen át kellett írnom a megjelenés előtt. Hogy miért? Az egész regény a főhősnő vagy a Mindentudó narrátor (magyarszakosok előnyben) szemszögéből mutatja be a történetet, ám egy fejezetet hagytam a főszereplő fiúnak is, hogy egy kicsit megismerjük az ő indokait, az ő vágyait és érzéseit.
A szerkesztőmmel, Varga Beával, végülis arra a döntésre jutottunk, hogy nem lenne egységes a regény, megzavarná az olvasót a hirtelen szempontváltás, ráadásul indokolatlan is. Beletörődtem. De abba nem, hogy ne ismerjétek meg az eredetit. Kérlek, tekintsetek el a helyesírási, nyelvhelyességi és egyéb szerkesztési hibáktól, ez csak alapanyag, amit átgyúrtam a női szereplő szemszögére.

Íme az eredeti:

5.

Testem, mint kincsem,

eléd terítem,

míg a szerelem

bárgyú és szögletes

mozdulataival

be nem kebelezel.

 

Sors, ez lehetne a középső nevem. Miért is jut mindig eszembe ez a szó, ha rá gondolok? Maga a Sors vezette őt az életembe, nem lehetett másképp, nem is tudom, hogy miért lepődtem meg azon, ami Csöngén történt, hiszen annyira nyilvánvaló volt, hogy engem, akit már annyi nehéz választás elé sodort az élet, szemeljenek ki erre a feladatra is. Mert mi lehet annál nehezebb, mint ellenállni annak az arcnak, annak a finom női testnek? Annak, akire évek óta vágytam és vártam, és mikor végre az enyém lehetne, akkor megint a lelkiismeretem győz bennem, és képes vagyok nemet mondani.

Erős lennék? A csudát, én vagyok a legszerencsétlenebb férfi a világon, semmi más. Én csak az emberségem határait próbálva akarok talpon maradni, a szél ellen, ami folyamatosan ledönt, majd újra talpra állít. Nehéz ez nekem, de nem vagyok képes feladni, még nem.

Ami Csöngén történt… Még mindig érzem a bőrömön a finom érintését, a hosszú szempilláit az arcomon, a leheletét a nyakamon, ennyi idő eltelt, és még mindig nem tudom feledni egy percre se. Hogy szerelmes vagyok-e? Micsoda buta, elcsépelt közhely arra, amit iránta érzek. Mert szeretem, jobb szó híján ezt mondom, de sokkal több és másabb a mi kapcsolatunk ennél.

Ezért is kérdezgettem őt annyira a táborban, mert meg akartam ismerni, hogy ki ő, és mit gondol, egyszerűen beleőrültem a tudatba, hogy ott ül mellettem ez a lány, és nem tudom, hogy mire gondol! Mert a legtöbb lányt, akivel találkoztam, mivel hogy nem kevéssel volt már dolgom, pár perc alatt kiismertem, ugyanazok a buta, egyszerű gondolatok, amiket már unos-untalan hallottam. Voltak szépek, kevésbé szépek, feltűnőek és egyszerűek, magasak és aprók, kis és nagymellűek, de mind szőkék, nem is tudom, hogy ez tudatos volt-e vagy tudatalatti. Az ő fejében viszont minden egyes gondolat úgy vonzott, olyan dolgokat tudott mondani, amitől elállt a szavam, olyan szépen tudott beszélni, hogy elhallgattam volna bármeddig. Mindig is azt hittem, hogy egyedül fogok meghalni, de vele érdemes lett volna élni. Érte.

Egyszer csak jött ez a barna lány, akiért mindenki odavan, még ez a Márk is, aki úgy próbálta ledönteni azokról a farmer szoknyába bújtatott lábakról, ahogy nem szégyellte, és őt mégsem érdekelte senki más, csak én. Megláttam a magam szedett-vedett külsejét és fizimiskáját a csillogó szemeiben, amikről azt hazudtam neki, hogy semmi különleges nincs bennük, és nem tudtam neki elmondani, hogy tartsa magát távol tőlem.

Pedig próbáltam, néha egészen hideg tudtam lenni, és előadások alkalmával teljesen másra összpontosítani ahelyett, hogy azt bámultam volna, hogyan fújja a haját a szél. Másokkal beszélni, táncolni és aludni, miközben az álmait próbáltam meghallani a csendes éjszakában.
Aztán belefáradtam, hogy hadakozzak a Sors ellen, hogy küzdjek és próbáljak erősnek látszani. Azt hittem, hogy hideg és kemény lesz, ha megtudja a történetemet, sohasem gondoltam volna, hogy még jobban fog ölelni, és még jobban fog … Nos, azt hiszem, szeretni.
Minden normális lány felkelt volna az ágyról és azonnal otthagyott volna, mindenki a gazdag, jóképű, jó természetű férfiakat szereti, ő meg is kaphatná bármelyiket, de neki pont ennek az ellentéte kell. Szereti a kihívásokat? Vagy törlesztenie kell az előző életében elkövetett bűnökért?
Nem tudom, nem is érdekel, olyan jó volt elhinni abban a pár napban, hogy ő az enyém. Igazából az enyém lehetne, ha… ha léptem volna, akkor, amikor még lehetett volna, ha nem féltem volna tőle akkor, bár talán fogást sem találtam volna rajta.

Még egy fél óra és megérkezik a vonatom oda, ahol ő vár. Tegnap hívtam fel, hogy látnom kell, mert megbolondulok, és most itt vár az állomáson, együtt megyünk a városba, ahol főiskolások voltunk mindketten, ahol minden elkezdődött, és ahol lehetett volna bármi, de nem lett.

Fél órám van még, amíg meglátom, és elfelejtek mindent, amit eddig magamról tudtam, vagy amit valaha is éreztem. Fél órám még van elmesélni, hogy miért is különleges az a hely, ahova most tartok: neki is, és nekem is. Az utazás maga az élet? Ezt ő szokta mondani. Utáltam, ha igaza van.

 Már második éve jártam a főiskolára, amikor le kellett adnom a történelmet, mert nem lettek meg a vizsgáim, tudtam, hogy így nagy baj lesz, pedig szerettem a történelmet, igazán a magaménak éreztem, nagyon bántam, amikor aztán meg kellett válnom tőle. Szinte evidensnek tűnt, hogy felvegyem a földrajz mellett a magyart, ez volt a másik kedvenc tantárgyam még a gimnáziumban. Az akkori irodalomtanárom mindig azt mondta, hogy menjek újságírónak, mert jól tudok írni, sokáig gondolkodtam is rajta, hogy ez-e a nekem való munka, amiben még a mai napig sem vagyok biztos. Nem érzem egyik munkát sem a magaménak, képtelenségnek érzem, hogy valaha is dolgozni fogok. Apámhoz hasonlítok ebben, akit ha megszállt az ihlet, napokon át nem is láttuk, véres volt a keze a sebektől, amit a fafaragás során szerzett, mikor hazahozta a cifra kaput, nem tudtam tiszta érzésekkel ránézni, mert ilyenkor tudtam, hogy más volt, nem olyan, mint mi.

Kicsit elszaladtam a történettől… A magyart választottam, ezzel is rálépve arra az útra, amit már megírtak az életem könyvében, csak én nem tudtam róla. Sosem felejtem el az első irodalom előadásunkat, a D épületben volt, a földszinti egyes előadóban, nem is tudom, milyen óra volt, de Maros tanárnő tartotta, az egészen biztos. Nem túl magas, gömbölyű anyás alakkal megáldott édes nő volt, szőke, örökké kócos hajjal, ami mégis rendezettnek tűnt nekünk. Az orra végére csúsztatva az aranyszínű szemüveg, nyakában sál, hóna alatt legalább egy tucatnyi dosszié és mappa, amiből itt-ott cetlik lógtak ki. Mindig teljesen szétszórt volt és kapkodott, olyan volt, mint egy klasszikus színházi színésznő, s mivel beszédművelést tanított, elő is adta magát nekünk, amit mi nagyon élveztünk és nagyon szerettük őt. Nem volt nehéz a tanárainkat szeretni, hiszen annyira elhivatottak voltak a szakmájuk iránt, annyira lelkesen tudták kutatni és tanítani, hogy mi is érdeklődéssel tudtunk mindenféle téma iránt fordulni. Már ott ültem a teremben, mivel az előző órámat is ott tartották, szeptember volt, még egészen meleg idő, és figyeltem, ahogy a sok elsős csoporttársam beözönlik a terembe, méregetve egymást. Voltak, akiket már ismertem a kollégiumból, ők régi ismerősként üdvözöltek, hiszen a gólyatáborban megittuk a pertut, hogy úgy mondjam. Nem volt ekkor még barátnőm, és mivel földrajzon nem találkoztam egy csinosabb vagy érdekesebb arccal sem, most élénk érdeklődéssel fordultam a hölgyek felé, hátha valaki megragadja a szívemet. Ám semmi ilyen nem történt.

Az óra elkezdődött, a tanárnő bejött, és a táblához ment, hogy felírja a nevét. Ekkor kinyílt az ajtó, és mindenki odafigyelt, hogy ki az, aki már az első napon elkésik, de talán senki sem bánta meg, hogy elkésett az a hosszú, fekete hajú lány, aki olyan piros volt a zavartól, hogy lehetetlen volt haragudni rá, amiért megszakította az órát. Gyorsan leült a hátsó sorban, még erősebben elpirulva. Már megbántam, hogy az első sorba foglaltam helyet, mert az egész törzsemet ki kellett forgatnom, hogy láthassam pár másodpercig, amíg mindenkitől távol, egyedül leül. Vissza kellett fordulnom, de folyton ürügyet kerestem, hogy mégis hátra tudjak nézni, kérdezgettem a mögöttem ülőket, hogy mit is írtak fel, mert fénylik a tábla, nem látom. Ekkor még nem volt szemüvegem, nem is lódítottam. Ő pedig hatalmas szemekkel bámult a táblára, és folyamatosan jegyzetelt, nem tudtam elvenni a tekintetem róla.

Nem tudom megmondani, hogy pontosan mi tetszett benne, mert nem tűnt első látásra szebbnek vagy feltűnőbbnek, mint a többi lány, de mégis volt benne valami, amitől lehetetlen volt nem ránézni és elcsodálkozni. Finom vékony ujjai voltak, borzasztóan hosszúak, a haja is hosszú volt, dús és fekete, olyan volt, mint aki más világból jött azzal a sápadt arcával és hatalmas barna szemeivel. Akkor még fekete volt a haja, később lett csak barna.

Ekkor még nem mertem megszólítani, mit is lehet mondani egy ilyen lánynak, aki ennyire különbözik a többitől. Az első közös szemináriumi óránkon, már ott ült a teremben, amikor én bementem. Gergely tanár úr tartotta az órát, aki a dialektusokat és a tájnyelveket tanította. Magas, szikár idős férfi volt már akkor, erősen vasi kiejtéssel, amit szívesen parodizáltam olykor, amin ő talán néha meg is sértődött, pedig a tisztelet jele volt az, nem más. Ha most belegondolok, el sem hiszem, hogy milyen jó tanáraink voltak, mind megszállottai a munkájuknak és a tanításnak, úgy adtak át minket az életnek, mint legféltettebb kincseiket, vigyáztak ránk és csiszolgattak minket. Mivel kis főiskola volt, nem vesztünk el az egyetem több ezer arcának rengetegében, mindenki tudta a másik nevét és mindig volt egy kedves szavunk egymáshoz. Ahogy Gergely tanár úrnak is. A nevekkel gondban volt, többször is hangoztatta, de mindegyik tanítványáról tudta, melyik városból vagy faluból jött. Ezért gyakran, ha megszólította valamelyikünket a folyosón, az úgy hangzott, mint egy földrajzi atlasz: no, itt van a soproni kislány meg a horvátzsidányi kislány. Mi újság Molnáriban? Egyszer azt is elmesélte nekünk, hogy apró unokájával utazott vonaton elég hosszú távon, s hangosan fel kellett olvasnia minden egyes állomáson a helység nevét a kíváncsi gyereknek, ekkor jött rá, négy és fél órás út során, nem tudott olyan helyen megállni a mozdony, ahol neki ne lett volna a tanítással töltött évei alatt egy-egy tanítványa.

Kettővel mellette ültem le, mégse mellé, de így legalább elég közel ahhoz, hogy halljam a hangját, hogy mit mond, hogy ki ő, hogy hívják, és egyáltalán bármit. Az előttem lévővel beszélgettem, de végig őt próbáltam feltűnésmentesen figyelni, bár úgy láttam, hogy az is, akivel beszélgettem, így legalább ebben nem volt vita köztünk. Ő leginkább csöndben ült, másokat figyelt a fülével, de főleg csak rajzolgatott a füzetébe. A hosszú, göndör szempilláit lesütötte, enyhén piros volt az arca, és egy kis mosolyra húzódott a szája, bárcsak tudtam volna, hogy mire gondol akkor. Próbáltam feltűnően beszélni és mozdulni, hogy magamra hívjam a figyelmét, de csak párszor nézett rám, alig tudtam elkapni a pillantását.

Keveset tudtam meg róla abban a pár évben, amíg egy évfolyamra jártunk, hiszen nem találkoztam vele buliban, nem voltak közös barátaink, hiába kerestem őt, soha nem találtam, csak órán láttam, ahogy figyelmesen jegyzetel, vagy nagyon maximalistán előad, imádtam őt hallgatni és nézni. De a legjobban az utolsó félévben szerettem magyar szakos lenni, egy szemináriumra jártunk ugyanis, a XX. Század magyar irodalmára, ahol imádtam vele vitatkozni. A legtöbb csoporttársunk már rég az ebédre gondolt, vagy nyálbuborékokat fújt unalmában, mi ketten viszont Szerb Antal Utas és holdvilágán civakodtunk a gyermekkori szerelemről, ami egy életen át tarthat. Ő azt mondta, hogy bibliai utalásokat talál benne, én erre reagálva már soroltam is a történelmi megfeleléseket, tökéletesen kiegészítettük egymást, és remekül passzoltunk. Együtt nagyon jók voltunk. Milyen jó ezt így most utólag kimondani.

Aztán a szakdolgozatvédésen egészen közel ült le mellém, láttam, ahogy bevágta a lábát, és megpróbálta elfojtani a sziszegését, annyira aranyos volt, hogy próbált mindig ilyen tökéletesnek látszódni, holott annyira esendő volt, pont azért, mert nem akart annak tűnni.
Mikor megláttam a nevét a Csöngére jelentkezők között, tudtam, hogy nekem is el kell mennem, lehetetlen volt kihagyni azt a pár napot, amit vele tölthetek. Ekkor még remélni sem mertem persze, hogy ilyen közel kerülhetek hozzá, a karjaimban tarthatom, beszívva a hajának édes illatát, érezve a teste súlyát, az összes őrült és fájdalmasan gyors szívdobbanását. Miattam vert olyan gyorsan, miattam fájt neki, miattam zsibbadt el a karja. Olyan fájdalmasan gyönyörű volt mellettem.

 Persze már akkor tudtam, hogy lehetetlen, képtelenség, hogy hátat fordítsak annak a nőnek, aki kitartott mellettem a legnehezebb időkben, és a családnak, aki befogadott, még akkor is, ha másba lettem szerelmes. Az elveimhez hű akarok maradni, úgy is, ha tudom, hogy ezzel tönkreteszem őt is, magamat is, mert nekem már csak ez maradt. Becsület. Megpróbálom nem képen röhögni magam.

 

Féltem attól, hogy belém fog szeretni, mennyivel egyszerűbb lett volna, ha csak játéknak tekint, és rám se hederít! Megkönnyítette volna, hogy kiszeressek belőle, de ott, a diplomaosztón, amikor megtalált a szemével, tudtam, hogy ez nem múlik el. Hiába akartuk mindketten, hiába próbáltam hátat fordítani neki, és minden figyelmem a páromra összpontosítani, a szavai üvöltöttek a fejemben, újra és újra, a szeme lyukat égetett az ingemen, és dörzsölte egész hazaúton dörzsölte a mellkasomat. Odatettem a kezem, és melegebb volt a bőr, mint bárhol, olyan forró, mint ő, akkor éjjel.

 Azt hittem, hogy többet nem látom, és elfelejthetem, de minél jobban próbáltam nappal kiűzni az arcát a fejemből, éjjel annál jobban vissza-visszatért. Mindig más alakban és mindig máshogy, de láttam a jellegzetes mozdulatait, vagy ahogy a beszédét olvassa, ahogy a fő téren ugrálva lépked egyik kőről a másikra, ahogy átölel a konyhában, ahogy elmagyarázza, hogy mi a szerelem, ahogy leül mellém szemináriumon, és azt, ahogy először megláttam, kipirult arccal, befutva a terembe.

Minden arcát, mozdulatát, hangját és mimikáját őriztem, fogtam és görcsösen kapaszkodtam belé a tudatalattim legmélyével, képtelen voltam őt elengedni éjszakáról éjszakára, nehogy akár egy hajszálát is elveszítsem annak a képnek, ami bennem élt róla. Mélyen volt bennem ez a kép, egyre mélyebbre kellett temetnem, egészen mélyre, valahova a szüleim képe mellé, ahol minden fájt és égetett. Elkezdett ő is égetni, a gondolata is, hogy minden éjjel vele fogok álmodni a halálom napjáig. Ez olyan természetes volt, mint a levegővétel, amit ezentúl már csak ösztönszerűen, szükségből végeztem. Tudtam, hogy meg vannak számlálva a napjaim, nem akartam sokáig élni, nélküle talán nem is lett volna értelme.

Ahogy képtelen voltam vele lenni, úgy képtelen voltam nélküle is. Örök dilemma ez, az az egy dolog éltetet még, számlálva már a napokat, hogy neki esélye lett nélkülem egy igazi jövőre, ahol férjhez mehet, léckerítéses háza és kisbabája lehet. Tudtam, hogy ő ezeket megérdemli, mindenkinél jobban, és tudtam azt is, hogy ezeket én soha nem fogom tudni neki megadni.
Meghalni a szerelemért? Nem nagy dolog, könnyű feladni, és a könnyebb utat választani, de élni a szerelemért, vagy anélkül, ez az igazi küzdelem, ez éltet engem. Legalábbis még egy ideig.
Eldöntöttem magamban, hogy bármi is történjen, bárhogy is folytatódjon az életünk, jár nekünk még egy nap! Nem tudok tovább így élni, hogy még egyszer ne lássam, hogy ne halljam a hangját, hogy ne érintsem meg utoljára azt, akit soha nem mondhatok az enyémnek, és mégis örökre az enyém lesz, senki másé. Napokig forgolódtam ezzel a tudattal az ágyamban, újra és újra átgondolva a dolog jó és rossz részét, azóta, hogy felhívott és elrebegte halkan, hogy neki nem kell más, csak én, csak mi, hogy ő velem akar élni.

Órákig ízlelgettem a számban az édes szavakat, és hagytam magamat elringatni a gondolattal, nekifeküdni a boldogságnak, tömjénillatban, és mannával a nyelvemen, ő a karjaimban, pár percig igazán és végre felhőtlenül boldognak érezni magam.

Egy másik világban, egy tökéletes világban, ahol a szüleim még élnek, apám egészséges, az elméjével minden rendben, már a második kiállítását rendezik a fővárosban, anyám, aki támogatja, boldogok együtt, és elköltözünk abból az istenverte városból, ahol megállt az idő és az élet. Befejezni az iskolát, és íróként az első könyvemet megjelentetni, ahol ő áll az oldalamon, mosolyogva és büszkén, de nem annyira, mint én, aki tudja, hogy milyen kincset tart a karjaiban. Egy kis ház, ahol – amíg én írom a regényeimet –, a kutya a kandalló tüze előtt fekszik, ő pedig hintáztatja a gyerekeinket az udvaron.
Aztán látom, ahogy a kutya megdöglik, a tűz elterjed az egész házban, sikítanak a gyerekek, a hinta már üresen leng tovább, ő pedig kapaszkodik belém, de én nem tudom átölelni, mert a kezemmel a kötelet próbálom lefeszíteni a nyakamról!
Pár percig tart mindig csak az időm a boldogság mezején, aztán rájövök, hogy genetikailag képtelen vagyok rá, hogy örömöt kapjak vagy szerezzek másnak, kudarcra és szerencsétlenségre vagyok ítélve, Isten átkozza meg azt, aki rajtam segíteni próbál, vagy élni akar velem, mert örök kárhozat lesz a jutalma.
Tudtam, hogy nem élet, amit élek, hanem csak vegetálás, még annak is túlzás, nem kell már sok, és beteljesítem a jóslatot, amit már ötévesen a fejemhez vágtak az utcában, ahol kiskölyökként az ablakokat dobáltuk be kővel: „te is kötélen végzed majd, mint apád.” Ekkor még nem tudtam, hogy pár év múlva milyen igazat adok nekik.
Miután eldöntöttem magamban, hogy újra látni fogom, visszafogottabbak lettek az álmok, kevesebb volt és rövidebb, minden második éjszaka ébredtem csak veríték között, a nevét kiabálva a párnába.
Sokat várattam a kérdésével, nem tudtam eldönteni, hogyan tudnánk találkozni, hogy senki más ne tudja meg, és neki se lehessen belőle baja. Aztán mire eldöntöttem este, reggelre meggondoltam magam az ő érdekében, hogy így még nehezebb lesz elfelejtenie engem, ezzel csak újra és újra feltépem a sebeket. Még sem voltam elég erős ahhoz, hogy távol maradjak tőle, nem akartam emberi lenni, és hagyni, hogy az érzéseim irányítsanak egyenesen a vesztembe, de nem tudtam mit tenni. Hagytam hát, hadd sodorjon az ár. Jó volt hagyni, égetett, de jó volt égni. Érte. Vele.

 

Felhívtam telefonon, és elmondtam neki, hogy szeretném látni, találkozzunk szerdán. Meglepődött, de próbálta palástolni, pedig úgy remegett a hangja, hogy a kezemből majdnem kicsúszott a telefon. Boszorkányos hangja volt, olyan, mintha énekszót hallana az ember, mindig is ilyennek képzeltem, nem kellett csalódnom ebben, legalább ebben nem. Hallottam, ahogy járkál közben a szobában, és elképzeltem, ahogy lábujjhegyen illegeti magát, majd lehuppan az ágyra, és a lábával a levegőben kalimpál, az ujjai idegességében a hajába túrnak, miközben a száját harapdálja. Annyira ismertem minden mozdulatát, hiszen már négy éve figyeltem megrögzötten: még azt is tudtam, hogyan mosolyogja el magát a vizsgák előtt, hiszen ha ideges volt, mindig ezt csinálta, meg összezárta szorosan a lábát, és himbálta előre, hátra. Mennyi kellemes percet szerzett ezzel nekem! Vagy a kérdő tekintete, amikor hatalmasra nyíltak tiszta őzikeszemei, és úgy fénylettek, mintha tudták volna a választ a még fel sem tett kérdésre is.

Tudtam, hogyan lehetne úgy találkozni, hogy a legjobban süljön el a dolog, már ha beszélhetünk erről ebben a szerencsétlen esetben. De nem féltem, már nem, akartam őt, és ez számított csak. Persze igent mondott, és tudtam, hogy nagyon ki fog tenni magáért, még a szokottnál is csinosabb lesz, nem mintha máskor nem dobogtatta volna meg a kővé dermedt szívemet, bármilyen ruhában, és nem mintha ez egy kicsit is számított volna.
Mikor reggel kimentem a vasútállomásra, felnéztem a még sötét égboltra, és Istent kerestem, vagy legalábbis valami jelét annak, hogy ő ott van, és hogy létezik. Mert ha létezik, akkor most lát engem, tudja, hogy milyen nehéz döntés vár rám, hogy miért kell mégis megtennem ezt. És ha létezik odafönt, akkor hagyja, hogy ez a nap csak a miénk legyen, bűntelen és boldog, egyszeri mennyország a karjaiban, örök pokol utána. Ha létezik, akkor most elbújik egy felhő mögé, vagy becsukja a szemét, és nem figyel oda, amíg mi pár óráig szeretjük egymást. Úgy gondolom, hogy nem kértem sokat, azok után, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, hogy mi vár rám, vállaltam is a sorsom, de ennyi engedményt, ezt a kicsi dolgot igazán nem tagadhatja meg tőlem az élet. Minthogy én sem tagadom meg a sorsom.

 Hamarosan megérkezek oda, ahol ő vár, hoztam egy könyvet, de már órák óta tétlenül, kinyitva hever az ölemben, nem tudtam olvasni, nem akartam másra gondolni, mint arra a kellemes izgalomra, ami átjárta a testem és lelkem, ahogy rá gondoltam. Nem akartam egy percet sem elszalasztani ebből az izgalomból, akartam minden pillanatát, mohón faltam volna, ha tudtam volna, hogy magamévá tegyem minden cseppjét bárminek, aminek egy kis köze is volt hozzá. Elképzeltem, ahogy vár már rám az állomáson, a haját fújja a szél, rám gondol, és libabőrös lesz a keze, az idegességtől mosolyog, és a hajába túr… Meg kellett dörzsölnöm az arcomat a kezemmel, hogy magamhoz térjek, és az álomvilág helyett a való világban éljek, hiszen hamarosan nem kell a képzeletemre hagyatkoznom.

És valóban, láttam az ablakból, ahogy lassított a vonat, hogy ott áll a peronon, nézegeti az ablakokat, keres engem, a száját harapdálja, miközben a napszemüvegét felcsúsztatja a hajába, hátratolva ezzel a szélkuszált tincseket. Szebb, mint amire emlékeztem, vagy amit valaha is a homályos képzeletem alkothatott volna róla, évek múlva. Nem értettem, hogy miért nem bámulja őt mindenki, miért nem áll meg a világ egy percre, miért nem süt oda a nap, ahol ő áll, miért nem hallok pacsirtaszót, miért ilyen természetes, hogy ő létezik? Órákig el tudtam volna nézni, de tudtam azt is, hogy hamarosan indulunk, és szólnom kell neki, hogy hol vagyok, különben nem talál meg.

 Kiléptem a fülkéből, és kinyitottam az ajtót, megpillantott és azt hiszem, hogy ezért a pillantásért volt érdemes élnem, és egyszer majd meghalnom, mert ahogy felismert, ha ez ugyan lehetséges, egészen megváltozott az arca, még szebb lett, még inkább nekem tetsző. Mert rám nézett. Nem tudtam megszólalni, csak a kezemet nyújtottam, hogy felsegítsem a lépcsőn, hatalmasakat kellett volna lépnie, de én a kezemmel felhúztam, meg sem érezve a súlyát, mintha egy pihét kaptam volna el, amit már nem engedek ki a markomból, nehogy a szél elfújja. Mivel még mindig nem tudtam megszólalni, a vállát megfogtam és a kabin felé tereltem. A válla meztelen volt, mivel csak egy pánt nélküli felső volt rajta, ami a kulcscsontját és a tarkóját is szabadon hagyta, mert a haja át volt vetve az egyik vállára. Láttam a fülét, és a füle mögött azt a göndör tincset, ami sosem tudott egyenes lenni, mindig begöndörödött. Ezt a tincset csak én ismertem és szerettem ennyire. Ez a tincs volt nekem minden, amit ő jelképezett a számomra.

Eredetileg göndör haja volt, szabálytalan csigákban omlott alá hosszú, tömött koronája, úgy nézett ki, mintha fátylat viselt volna, nehéz és súlyos fátylat, amivel az egész felsőtestét is betakarhatta volna. De ő jobban szerette egyenesen viselni, így rendezettebbnek tűnt szerinte, ezért hosszú órákon át szárította egyenesre, de az a kis tincs ott a bal füle mögött, az a kis tincs mindig göndör maradt. Elárulta az igazi énjét, mivel csak úgy, ahogy a haj formái, neki is két különböző formája, énje volt.
Próbálta elnyomni az igazi, bohó, művészi énjét, a szertelen és rendetlen nőét, aki éli az életét, és nem törődik a holnappal, aki nem gondolkodik, csak érez és belevág bármibe, amit a szíve súg neki. Ehelyett ragaszkodott az erős, tiszta, egyenes jelleméhez, aki töretlenül kitart amellett, amit véghezvitt, amit kitalált magának, azt a lányt, aki nem inog meg, nem törik meg. Hát most ez a lány állt előttem.
A hátát figyeltem, ahogy megfeszült az érintésemre, noha próbálta magát lazának, könnyednek mutatni, de én tudtam, hogy valójában úgy dörömböl a szíve, hogy azon kívül mást nem is hall. Tudtam, és szerettem ezt benne, hogy ilyen hatással vagyok rá.
Ha lett volna szívem és nem egy kő lett volna a helyén, akkor az enyém is szétszakadt volna, ha tudtam volna sírni, akkor zokogtam volna, ha képes lettem volna érzéseket adni, akkor átöleltem volna.
De nem tudtam semmit sem adni neki, csak mindenestül magamat, üres és kietlen lelkemet, hideg és fagyos testemet, nyomorúságos múltamat, és szaggató jövőmet. De ezt is csak egy napra, utána még ezeket is elveszem tőle, de addig az övé minden, minden, amiből állok, és amivé valaha is válhatok, és addig még ő is az enyém, a mosolyától kezdve a kulcscsontján át a göndör tincséig.
És ez így van jól, hagyd kérlek, Istenem, és csukd be a szemed!

 Leült velem szemben a kabinban. Néztem és ő is nézett, még mindig nem tudtunk megszólalni, csak próbáltam felfogni a látványt és a pillanatot, ami soha nem jön többé el. Akkor éreztem meg igazán, először életem során, hogy mit jelent szenvedni.

A fekete pántnélküli top alatt egy farmer miniszoknya volt és egy magas talpú papucs, amitől olyan magasnak és vékonynak tűnt, hogy már-már idegennek éreztem. Sokat fogyott, amióta nem láttam, egészen vékony lett az arca és az alakja is, szinte légiesen könnyű volt. A haja nőtt a szemeim szerint pár centit, legalábbis úgy láttam, szinte a derekáig ért már. Egyenes volt és sima, kivéve a kis göndör fürtöt.
Elővett egy újságot, amit otthonról hozott, hogy van állás nem messze onnan, ahol lakik, magyartanári, tudna szólni az érdekemben, milyen jó lenne, ha… nem tudta folytatni és jobbnak láttam, hogy nem mondd semmit. Nem akartam neki megmondani az igazat, nem akartam, hogy tudja, nem akartam, hogy ma ne lássam többet mosolyogni. Jó volt így, hogy nem tudta, ma lát engem utoljára.
Aztán persze rákérdezett a könyvre az ölemben, én már el is felejtettem, hogy automatikusan odatettem, elkezdett kérdezgetni róla, válaszoltam neki, de alig jöttek ki a hangok a torkomon, annyira be akartam szívni minden mozdulatát és pillantását. Végre itt ült előttem, és nem érinthetem meg, itt van egy karnyújtásnyira, csak fel kellene emelnem a kezem, és már ő is emelné az övét, annyira akartam, hogy csak egy percre, egy pillanatra megfoghassam, de nem tehettem, nem akartam még nagyobb szenvedést okozni. Csak ültem, és a körmeimet az ülésbe mélyesztettem.
Tudtam, hogy a vonaton még nem akar beszélni komoly dolgokról, és mivel jó egy óra volt a végállomásig, csacsogott mindenféléről. Hogy eddig mit csinált, mi van Lindával, meg hogy hallottam-e, hogy Pati milyen állást kapott, és csak mondta... Imádtam nézni, ahogy beszél, az arca életre kelt, a mimikája mintha táncot járt volna, emelte a szemöldökét, aztán a száját csücsörítette, ráncolta a homlokát, felhúzta az orrát, és végül mosolygott. A kezei is folyamatosan jártak, erősen gesztikulált, bár ezt csak most vettem észre, vagy az is lehet, hogy ez a játék nekem szólt, mert ideges volt, mert tudta, talán érezte legbelül, hogy minden most dől el. Pedig már régen eldőlt. Én döntöttem el.
A lábait is hintáztatta, majd egyiket a másikra rakta, aztán újra vissza, mindig gondosan ügyelve arra, hogy a szoknya alatt minden rejtve maradjon. Nagyon finoman cserélte meg a lábait, de mégis, ahogy a lábaira gondoltam, egészen más jutott eszembe, mint az idegessége, bár ez is egy felfokozott érzelem volt, az biztos.
„Szeretem a vonatot”mondta hirtelen.

„Igen? Pedig azt hittem, hogy te mindig busszal jártál iskolába.”

„Igen, így volt. Pont azért, mert sosem szerettem buszozni, és hajnalban bejárni sem, mindennap, így legalább nem rontottam a vonatozással kapcsolatos szép élményeimet, amik megmaradnak különlegesnek, mivel csak ritkán ülök vonaton.”
Teljesen logikus érvelésnek tűnt.

„Akkor örülsz, hogy vonattal megyünk.”

„Másképp nem is alakulhatott volna – mosolygott – tudod, a vonatozás olyan, mint az élet. Egy utazás: felszállsz, és rajtad múlik, hogy érzed magad, amíg megérkezel. Bosszankodhatsz sok minden miatt, de ha élvezed a kilátást, és új ismeretségeket kötsz, akkor később nem a cél fog számítani, hanem az út. Az igazán fontos dolgok mindig egy vonatúttal kezdődnek és fejeződnek be.”

Nem kérdezte, vagy felvetette ezeket az elméleteket, hanem tisztán állította, és lehetetlen volt nem hinni neki, annyira biztosan mondta, és ő maga is hitt benne a végtelenségig.

„Tehát akkor ez most a kezdet, mivel még nem ültünk együtt vonaton.” Mondtam szárazan, tudva, hogy hazudok.

„Remélem.”

Gyorsan másra tereltem a témát, hogy ne kelljen a szemébe néznem most.

„Na és milyen elméleteid vannak még? Hadd halljam.”

„Ki fogsz nevetni.”

„Dehogy foglak, érdekel, azt már tudom, hogy mit gondolsz a szerelemről és arról, hogy a férfi vagy a nő szeresse-e jobban a másikat. Tudni akarom, hogy mit gondolsz. Mindenről.”

Rám mosolygott, akárhányszor ezt tette, egy kis részem meghalt, miközben egy másik részem új életet kapott. Nem tudtam kivonni magam a hatása alól.

„Nos..” kezdte „van egy elméletem, az a neve, hogy a 80 százalékos pasi elmélet”

Ez már ígéretesen hangzott, felkeltette a figyelmemet azzal, hogy mindig másként látott mindent, mint a hasonló korú lányok. Talán csak testben volt egykorú velük, és lelke már több száz éves volt. Eltöprengtem ezen a gondolaton, hogy azért ő mégiscsak valamiféle angyal lehet, amire először gondoltam, mikor megláttam. Egy angyal, aki már régóta velem van, hogy vigyázzon rám, és még a gondolatra is nevethetnékem támadt, mert ha tényleg ez a feladata, akkor nem végezte túl jól a munkáját, visszagondolva eddigi életemre.

„A szerelem sosem lehet százszázalékos. Mert mindig találunk a másikban valami olyat, amit nem szeretünk vagy nem értünk és ezért nehezen fogadunk el. Ezért ha a boldogságunkat mérni lehetne, csak 70 vagy 80 százalékban lennénk azok. De a legtöbben ezzel megelégszenek, mert azért mégiscsak boldognak érzik magukat. Nem mernek mást keresni, mert félnek, hogy nem találnak olyat, akivel 90 vagy 95 százalékban boldogok lesznek. Az emberek alapvetően képtelenek elhinni, hogy képesek a boldogságra.
Értettem, mire gondol.

„A kérdés mindig az, elégedjek meg azzal, amim van, és ne keressem a tökéletest, vagy vágyjak az igazi boldogságra, mert elérhető és nem csak a filmekben.” Mondta, és én éreztem a szavai igazságát, és utalását is egy kicsit ránk, sejtettem, hogy mit akar ezzel mondani, miközben biztos voltam benne, hogy nem ezzel akar meggyőzni. Nem bírtam belenézni a szemébe, tudtam, hogy rá fog jönni, hogy képtelen vagyok hazudni az életben.

„Mondj egy másikat”

„Háromféle szót használok a hímnemű egyedekre” egy édes mosoly „fasziknak azokat mondom, akiket nem méltók a női nem megbecsültségére semmilyen tekintetben sem. A fiúk azok a barátok, akikre nem tudunk úgy tekinteni, mint az ellenkező nem egyik példányára, ők mindig semleges neműek maradnak a szemünkben. A férfiak pedig… nos igen, a férfiak azok, akiket azért mégiscsak megpróbálnánk eltűrni. Nagy nehezen” további mosolyok.

Nevettem azon, amit mondott, noha megígértem neki, hogy nem teszem. De nem is kinevettem, hanem inkább elcsodálkoztam azon, hogy ilyen egyszerűen le tudja fordítani a maga nyelvére a másik nem képviselőinek fajtáit. Hihetetlen, hogy neki még erre is külön szava van!

Megállt a vonat, észre sem vettük, hogy már meg is érkeztünk. Lassan felvettem a hátizsákomat, és a karomat a vállán tartva előre engedtem, nehogy fellökjék, vagy elveszítsük egymást a sok ember között, de az igazság persze az volt, hogy érezni akartam a bőrét, azt akartam, hogy égesse a kezemet addig, amíg a bőrének lenyomata bele nem ég a tenyerembe, és a vonalak a kezemen bele nem nyomódnak a lapockájába és vállába.
Megint itt voltunk, újra itt, ahol hat évemet töltöttem, a városban, ahol annyi emléket átéltem, ahol annyi boldog pillanatot szereztem. Ahol mindig el tudtam felejteni, hogy mennyire igazságtalan és nehéz nekem az élet, hogy mennyire gyűlölök élni és felkelni. Itt még a Nap is máshogy járt, mindig nyár volt, még télen is, hiába fújt a szél folyton, ami egy igen erős jellegzetessége volt a városnak: de nekem nem csípte, hanem simította az arcomat.

Ha nem éltem volna itt fiatalságom legszebb éveit, talán minden hiába lett volna, akkor őt sem ismertem volna meg, aki most itt sétál mellettem, és tudom, hogy ő is hasonlót gondol most a fejében, ahova soha nem tudtam belelátni, csak éreztem a pillantásán, hogy egy kicsit most ő is hazajött.

Négy évet pazaroltunk el azzal, hogy amikor bejött az első előadásra sietve, kicsit elkésve, nem szólítottam meg, és nem hívtam el egy kávéra vagy bármire, vagy hazakísérhettem volna, talán akkor egyszer elcsattant volna az első csókunk egy kapualjban, ahova az eső miatt húzódtunk, és nem egy tévészobában lopva, csalva, rejtegetve.

Mi történne akkor, ha most a Fő téren szembetalálkoznánk önmagunkkal? Méghozzá egyszerre több önmagunkkal. Ahogy ülünk a padon, mert meglógtunk a többiek elől, vagy ahogy megy itt haza, mert a régi albérlete a Fő tér végén volt, én meg utána, lassan, követem hazáig, hogy nehogy baja essen, lesem minden léptét, miért is maradt ilyen sokáig abban a moziban? Minden férfi az utcán csak az ő cipőkopogását hallgatja, még jó, hogy észrevettem, és haza tudom így kísérni, biztos nem lesz baja, mert ha meglátom, hogy valaki akárcsak közeledik is felé, azt széttépem. 
Ha látnám magunkat, akkor odamennék hozzájuk, és megmondanám nekik, hogy ritka bolondok, hogy nem néznek soha egymás szemébe, és nem mondják el, hogy mit gondolnak, mert elveszítik az időt, az időt, ami nem jön vissza, ha egyszer elmúlik. Semmi sem jön vissza. Az Idő az igazi úr, cinkostársa a kíméletlen Sorsnak.
Persze most is az idő szabja meg a terveinket, hiszen már csak pár óránk van, aztán megy tovább a vonatom oda, ahol egy másik család és egy másik lány vár, nem tudom, hogyan fogok a szemébe nézni, nem tudom, hogyan fogok megint hazudni neki, de még nem gondolok erre, majd a vonaton, most ki akarom élvezni az összes percet.
Mivel kellett valami ürügy is, amit aztán később mondhatok, hogy mit csinálok ebben a városban, ezért elmentem egy állásinterjúra, ami egy nevelőtanári állás volt egy fiúkollégiumban. Persze ő is elkísért, körbenézett addig, amíg én az igazgatóval beszéltem, és úgy méregette a helyet, mintha azt nézné, hogy vajon elég jó lesz-e nekem.
„Ugye tudod, hogy ha itt lesz munkád és itt fogsz lakni, akkor lényegesen közelebb leszel hozzám, mint…” Nem mondta ki a nevét, sosem mondta ki a nevét, mintha azzal, hogy nem mondja ki, egyszersmind nem is létezőnek nyilvánítja, olyanná, aki megszüntethető, valótlan szereplője ennek a történetnek.
„Igen, tudom.” Még a gondolatra is megborzongtam, hogy ilyen közel éljek hozzá, amikor tudom, érzem, muszáj, hogy semmi ne legyen kettőnk között. Ha hazamegyek, egyből felhívom az igazgatót, és visszamondom a jelentkezésemet. Nem, azt nem bírnám, hogy bármikor elérhető közelségben legyen, azt hiszem, hogy igazi purgatóriummá válna ez a kollégium, és az életem. Ránéztem erre a törékeny lányra, aki annyira akart engem, minden idegszálával kapaszkodott az érzésbe, a tudatba, hogy mi összetartozunk, amit tudtam én is, ő is. De vannak olyan evidens dolgok a világon, amiket nem mi alkotunk, egyszerűen csak olyanok, amilyenek, és mégis tudom, hogy a nap végén, amikor felszállok a vonatra, és magam mögött hagyom ezt a várost, és ezt az arcot, akkor egy egészen új ember fog majd leszállni az állomáson. Annak az embernek nem lesznek érzései, annak az embernek nem lesznek szép gondolatai, boldog pillanatai, az az ember csak élni fog, már ha ez a jó szó rá, addig, amíg el nem jön végre a végzete, amit már úgy várt. Az, ami már gyerekkora óta, mint egy kaszás, lengeti a fényes acélt a bölcsője felett.

Hát ettől akartam én őt mindennél jobban megkímélni.

Mondhatja rám bárki, hogy önző és gyáva vagyok, hogy feláldozom a boldogságunkat egy olyan képzelt jövő miatt, ami talán el sem jön, hogy bántom őt, hogy szenved miattam. Ez talán mind igaz is, de azt senki sem mondhatja, hogy mindezek ellenére nem szerettem őt úgy, hogy még elhagyni is képes voltam ezért.

A kollégiumból kijövet elkezdtünk azon gondolkozni, hogy hova is mehetnénk beszélgetni, amíg jön a vonatom, vágytam rá én is, és ő is, hogy magány vegyen minket körül, csend és béke. De mégsem volt jó hely ehhez egy cukrászda vagy kávézó, ahol a félrelépők szoktak találkozni, egy tér, ahol járnak az emberek, és beleleshetnek a pillanatainkban, amit csak egymásnak tartogattunk, és egymásnak akartunk mindörökre megőrizni.
Jó döntés volt a Csónakázótó, kinn van a város szélén, de mégis elérhető távolságban, hogy gyalog elinduljunk. Meleg délután van, a nap magasan jár, vannak az utcán emberek, de csak kevesen, a tó mellett csak egy-két horgász, néhány futó, itt igazán magunk lehetünk, nem kell attól félnünk, hogy a víz fodrain kívül bárki is meghallja a szavainkat.
Leültem mellé egy padra, nem tudtam, hogy hogyan mondjam el neki, amit érzek, s amiben magam sem vagyok biztos. Pedig mindennél fontosabb nekem. Ma még elmondhatnám, ma még belesúghatnám a fülébe minden vágyott, forró érzésemet, ma még hazudhatnék magamnak és neki, hogy van holnap nekünk, szép és fényes nap, hogy mindent meg tudunk oldani, mert…
Igen, együtt fogunk élni, a feleségem leszel, én a férjed, lesz egy kertes házunk, és a kezünket majd egy kisgyermek két kis keze köti össze, ha Isten is úgy akarja. De nem akarja, kedves.

„Mi lesz velünk?” Tudtam, hogy meg fogja kérdezni azt, amit én tőle még a táncos estén a tévészobában, amikor elgyengültem az édes illatától és forró bőrétől. Nem tudtam kitépni magam a karjai közül, nem akartam otthagyni és engedni, hogy felszálljon a buszra, hogy aztán egyedül maradjak a fáradt gondolataimmal. Tudtam, hogy ha holnap visszamegyek az otthonomba, amit most annak hívhatok, ahol várnak már engem, akkor többet nem gyengülök így el.

„Semmi” Most nekem kellett volna kimondani a hatalmas barna szemeibe az igazságot, de ehelyett ennyit mondtam neki:

„Nem tudom, nem tudom” Képtelen voltam megmondani az igazat.

„Nehéz most nekem. Sosem voltam még ilyen helyzetben, igazából nem is tudtam, hogy kerülhet valaki ilyen helyzetbe, de most megtudtam, hogy tartogat még az élet számomra is meglepetést, pedig azt hittem, hogy ez nem lehetséges.” Száraz volt a hangom, mert nem hazudtam, mégis égette a torkomat az igazság, keserű volt, mint a méreg.

„Ez a család engem befogadott, mint a fiukat. Ott lakom, etetnek, itatnak, még az utazásomat is fizették, hogy haza tudjak menni, és utánanézni a régi házunk ügyeinek. Tartozom nekik, nem hagyhatom csak úgy ott őket. Nem lehetek becstelen, te megérted ezt.”

Nem mondott semmit, vártam a megvető és lenéző arcát, de ahogy végre fel tudtam emelni a fejem, csak a szép arcát láttam, amin egy kedves mosoly ült.

„Ha becstelen lennél, nem tudnálak szeretni, tudod, így viszont még jobban szeretlek. Ha nem úgy tennél, ahogy várom tőled, akkor egész Csönge nem ért még egy sóhajtást sem.”

„Nincs semmim, amivel akárhogy is, de nehéz boldogulni. Nem tudok neked semmilyen egzisztenciát nyújtani, se pénzem, se állásom, összesen ötezer forint van a zsebemben.” Csak mentegettem magam, tudtam, hogy nincs mentség arra, amit tenni fogok vele.

„Ezért reménytelen?”

„Nem reménytelen, csak értelmetlen, ahogy az élet.” Kemények voltak a szavaim, de még soha nem fájt ennyire, hogy ilyen szerencsétlenül alakult az életem. Mindig megbékéltem a sorsommal, de most, hogy tudtam, hogy azt veszítem el, amit egész életemben kerestem, és végre megtaláltam, fájt a létezés minden pillanata.

„Tudod, hogy pont úgy nézel ki, mint anyám? Ugyanilyen barna szeme és barna haja volt, de te sokkal szebb vagy. Olyan deja vum van! Nem érzed, hogy mintha ez egyszer már megtörtént volna velünk? Mintha már ültünk volna itt, mintha már láttam volna ezeket a fényeket a hajadban, ezt a mosolyt az arcodon. Talán már megéltem egyszer ezt az életet, és most csak álmodom, hogy élek.” Csak mondtam, ami eszembe jutott, nem akartam a csöndet, féltem tőle, tudtam, hogy akkor kifakadok, és megmondom neki, hogy fogja meg a kezem, és öljük bele magunkat ebbe a tóba, hogy örökre együtt lehessünk. Abból, ahogy rám nézett, tudom, hogy megfogta volna a kezem, még csak erőltetnie sem kellett volna, hiszen nem tudott úszni. De azt hiszem, amilyen gyáva vagyok, a végén úgyis kimentettem volna őt. Nem bírtam volna el a tudatot, hogy a teste ott fog elrohadni a tó mélyén. Nem bírtam!

„Egyszer azt kérdezted tőlem, hogy szerintem mi a szerelem, emlékszel? Felejtsd el, amit mondtam, hogy nincs szerelem, tévedtem. Tévedtem.” Egészen közeljött hozzám, a tenyerébe fogta az arcomat, és az arcát hozzásimította. Olyan finom és meleg volt a bőre, olyan igaz volt, amit mondott, nem bírtam megszakítani a pillanatot.

„Nem mondtad meg, hogy én pasi vagyok vagy fiú vagy férfi.”

„Szerinted?” Édesen kérdő volt a tekintete, megfogta a kezemet, felfelé fordította a tenyeremet és belecsókolt. Ott tartotta az ajkát és én nem tudtam gondolkodni, csak figyeltem, ahogy dobog a szívem.

„Mi ez a seb?” kérdezte, amikor végre kinyitotta a szemét.

„Fát vágtam még pár éve, és nem figyeltem, belevágtam a baltát, nem varrták össze, ezért ilyen furán forrt össze.”

Megborzongott, mintha neki is deja vuje lett volna. Megérintettem a haját, hogy megnyugtassam, nem vagyok álom. Még nem.

„Atomok véletlenszerű összekapcsolódása?” Cinkos mosolyt villantottam rá, ennek nevezte még régen magát, tiszta biológia ez, nem szépség szerinte, egyszerűen a fizika törvénye a vonzódás. Nézve őt, ahogy rásütött a fény és szikrázott a szeme, nem tudtam elhinni, hogy ez képletekkel és törvényekkel leírható lenne. Ahhoz túl bonyolult.

„Igen, talán, vagy csak káprázat.” Csak a fél száját húzta mosolyra, szerettem, ha így mosolyog, ettől olyan félszegnek és visszafogottnak tűnt, mint egy szűzlány, aki még a férfitestre sem mer nézni, nemhogy megérinteni. Belém vágott a felismerés, hogy tényleg tönkreteszem, még ebben a percben is, annyira vár rám, annyira szeret, én meg becsapom. Láttam, amint szarvam és patáim nőnek, és igazából tetszett a kép, így kellett volna mindig is gondolnom magamra, míg rá mindig is angyalként gondoltam.

„A jó emberekkel jó dolgok történnek.” Neki máson járhatott az esze, ha ezt mondta. Tudtam, hogy mit akar ezzel mondani, tudtam, hogy nem akar választ, most nem. Bízott bennem, hogy meg fogom oldani a helyzetet, úgy, ahogy tudom. Nem fogok hazudni és csalni, de ha tudom, akkor elhagyom azt a másik lányt egy igaz szerelemért. Tudta, ha mégsem tudom megtenni, akkor a becsület az, ami visszatartott, az, amit ő a legjobban becsült bennem. Soha nem fog haragudni rám, sőt talán még jobban fog szeretni, mert nem voltam képes megbántani azt a másik lányt. Míg őt igen.

Olyan kevés rossz dologgal találkozott az életben, olyan szépen teltek a napjai, évei boldogságban és szeretetben, annyira tiszta volt a szíve, mentes mindenféle rosszindulattól és pesszimizmustól, hogy el sem tudta képzelni az állításának az ellentétét. Pedig én voltam a megtestesítője ennek, mert a jó emberekkel igenis történnek rossz dolgok, nagyon rosszak, és néha csak tűrni kell, amikor az ember már nem bír harcolni, szólni se, csak hagyja, hogy vigye az ár. De nem mondtam meg neki az igazat, azt akartam, hogy higgye továbbra is ezt, hogy boldogan nézzen a jövőbe. És hogy felejtsen el örökre.
Lassan kibontakoztam az ölelő és forró karjaiból, pedig már szinte hagytam átengedni a testemnek a jóleső és kellemes érzést, hogy birtoklom a bőrét, az érintését, és a testének minden apró kincsét. Eljátszottam a gondolattal, hogy ledöntöm a földre, letépek róla minden ruhát, és itt a puha földön a magamévá teszem, felrúgva mindent, amit valaha is gondoltam a világról, mindent, amiből valaha is álltam. A pár percnyi gyönyörért, testének az öleléséért, és a képzelt halk sikolyaiért megérte volna, még a pokolra is mentem volna érte. Megfogtam a csuklóját. Egy roppantással össze tudtam volna törni a vékony kis bőr alatti apró csontokat, annyira akartam bántani, mint amennyire megvédeni. Úgy éreztem, hogy teljesen megőrültem. Megőrjített.
Arrébb hajtottam a fejem, hogy ne érezzem az édes illatát, és ne égesse a bőrömet a forró lehelete, messze akartam tőle kerülni, hogy ember maradhassak, ha már csak ez maradt nekem az életben. De a képeket a fejemben nem tudtam elhessegetni, ahogy láttam meztelen hátának vonalát, amint megfeszül, majd ráomlik hosszú, dús haja, a kezem végigsiklik a mellém, le egészen az ágyékáig és ő a hajával betakar minket, eggyé válunk az aljnövényzettel és eltűnünk.
Lassan indulni kellett, mert a vonat várt rám. Várt, hogy elvigyen egy másik lányhoz, akinek sejtelme sincs róla, hogy milyen rongy ember vagyok, és aki ha tudná, hogy mit tettem, még úgy is visszafogadna, annyira görcsösen és féltékenyen ragaszkodik hozzám. De még nem akartam erre gondolni, kellett még pár perc a boldogság apró szigetén.
Ahogy sétáltunk visszafelé és a keze minduntalan a derekamra tévedt, amit én próbáltam óvatosan lefejteni magamról, nem állhattam meg, hogy ne tegyem fel a kérdést.

„Ha most arra kérnélek, hogy… hogy is fogalmazzak, legyél a szeretőm, megtennéd? Titokban találkozhatnánk, nem mondanánk el senkinek, a testünk végre megkapná, amit már követel.”

Vártam, hogy megdöbben, de olyan természetességgel szólalt meg, hogy tudtam, ezen már ő is gondolkozott.

„ Hogy második legyek? Hogy mint nő lealacsonyodjak a lehető legmélyebbre és eláruljak egy másik nőt, aki mit sem sejt, miközben neked csak a testem kellene, amit kihasználnál, majd ha megunnál, eldobnál, és új ágyast keresnél? Ezt akarod, hogy ez legyen belőlem? Érzelmek nélküli test? Tudod… igen, igen, azt hiszem, hogy megtenném, ha így nem veszíthetnélek el még egy kis ideig.” Tudtam, hogy igazat mond, szemernyi kétségem se volt afelől, hogy ha kérném, tönkretenné magát a kedvemért. Ezt már végképp nem bírtam tovább, hogy hagyja, hogy kitiporjam belőle azt a gyönyörű szikrát, amit úgy szerettem benne. Hogy egy olcsó nőt csináljak belőle, akit használnak és eldobnak, mint a gyufát, ha kialudt.

Elbúcsúztam tőle a buszállomáson, azzal ment inkább haza, nem vonattal, kísértve a sorsot, hogy vége lehet valaminek, és én nem csókolhattam meg, pedig annyira vágytam rá.

„Ugye nem most látlak utoljára?” kérdezte.

„Hát persze, hogy nem.” Hazudtam és elmentem a vonat felé, nem néztem hátra egyszer sem, tudtam, ha megfordulok, soha többé nem leszek képes elindulni.

Amikor hazaértem, küldtem neki egy levelet, amiben ez volt:

Tudod, ami velünk történt, visszaadja a reményt, hogy az igazi, a szó nemes értelmemben vett emberiesség mégis létezik, ha ezt utólag elrontom, minden hiába volt.

Nekem is hiányoztál és jó volt veled együtt, még így is. De ez még magamnak is titok, ne haragudj érte.

Írt egy levelet, benne azt, hogy miután hazament, nem bírta tovább és szakított a párjával. Nem tudott tovább hazudni neki. Én tudtam neki mégis.