A könyv eredeti vége

Sziasztok!

 

Most is egy igazi érdekességet hoztam nektek. Aki már olvasta a könyvet, annak ajánlom a továbbolvasást, mivel erősen spoileres a dolog. Az eredeti Szívritmuszavarnak másik vége készült el, mint ami aztán nyomtatásban megjelent. De nem engedhetem meg, hogy az olvasóim ne ismerjék meg az eredeti véget is. Így íme, itt van az, amit először írtam. Remélem, tetszik nektek, de azt sem bánjátok, ha végülis, másikat írtam hozzá. Várom a véleményeket ezzel kapcsolatban? Nyitott vég vagy happy end? Ti melyiket szeretitek?

 

 

"Mélyen aludt el, nem álmodott semmit, napok óta nem aludt, és már ráfért, hogy kialudja magát. A szeretett nő közelsége megnyugtatta és elaltatta, mozdulatlanul feküdt az ágyon, csak a hasán lehetett látni, hogy lélegzik.

A nő csendben is fel tudott már öltözködni, rutinja volt ebben, sokszor osont már hasonlóan ki ismeretlen vagy alig ismert férfiak lakásából, ez most mégis más volt, csak a technika volt ugyanaz, az érzés nem. Félig felöltözve ült le a férfi mellé az ágyra és nézte, ahogy alszik, voltaképpen el tudta képzelni, hogy melléfekszik és ő is elalszik, de már Csöngén is hasonlóan történt, a férfi aludt, amíg ő elment hajat mosni, akkor se, és most se tudott aludni a történtek miatt.

Mert megtörtént, ezt kár lett volna tagadni, nem is akarta, örült neki, hiszen ezzel a feltett szándékkal jött ide, és ami azt illeti, pont ilyennek képzelte, ilyen emberinek. Mosolygott ezen a szón, tudta, hogy a férfi soha nem akart emberi lenni, nem akart azonosulni az emberiséggel, most mégis gyenge volt és esendő, bűnös, és ez tetszett a nőnek. Nem úgy gondolt magára, mint afféle kísértőre, akinek a célja, hogy a rosszba vigye a jókat, egyszerűen csak ember akart lenni, és ehhez egy emberre volt szüksége. De tudta, hogy aki mellette csendben és nyugalmasan fekszik minden, csak nem ember. Lassan felhúzta a szoknyáját és begombolta a blúzát, a cipőt majd csak odakinn veszi fel, nem akar zajt csapni idő előtt, inkább kivár. Még egyszer utoljára ránézett a férfira, eszébe jutott az is, hogy hány éjszakán át őrizte az álmát, amikor az beteg volt, tudta, hogy többé nem fogja már látni ezt a békésen nyugodt, alvó arcot. Jól az emlékezetébe véste, és elraktározta egy igen mély helyre a tudatában, ahova majd néha, ha majd nagyon egyedül lesz, nyúlni fog, és előveszi.

 

Még nem végzett mindennel. Elővett egy CD-t a táskájából, a kocsiban szokta hallgatni, régi számok voltak rajta, amiket még jó pár évvel ezelőtt vett fel, és nemrég talált meg a kesztyűtartó legmélyén. Betette a lejátszóba és beállította a 17-es számot: Koncz Zsuzsa-Zöldszemű srác. Tudta, ha felébred és meghallgatja, meg fogja érteni, hogy mit is akart üzenni, amit nem tudott lefirkantani egy cetlire a remegő kezeivel, de amit muszáj volt elmondania.

„Tudnod kell, mit érzek, hiszen köztünk mindig ott voltak a dalok, a dalaink.” Gondolta, de csendben maradt, nem mondta ki hangosan.

Nem fordult már meg, nem nézett hátra, képtelen volt rá, csak ment ki egyenesen a lakásból, le a hosszú lépcsőkön, mindig csak a szeme elé nézve, aztán be a kocsiba, és csak ment és ment, amíg a Lánchídhoz nem ért. Letette az autót a közelben, talán éppen tilosban, de már nem érdekelték a földi dolgok, és sétált tovább, nem is figyelt az autókra, akik dudáltak rá, amikor körbenézés nélkül gyalogolt át az úttesten, nem törődve sem lámpával, sem útra festett jelekkel. Lassan elérte a Lánchidat, megállt a szélén, és belenézett a fekete Dunába. Olyan fekete volt a víz, mint a férfi szeme, ó, hányszor látta ilyen feketének azokat a zöld szemeket, dühös lett, hogy még a vízben is őt látja.

Arra gondolt, hogy talán ha sikerült neki akkor, Csöngén öt nap alatt újjászületnie, akkor most pár óra után is sikerülhetett, egészen más embernek érezte magát, ahogy ott állt a hídon, és a hajába csapott a szél. Tudta, hogy a férfi szenvedni fog, tudta, és örült ennek, azt akarta, hogy ugyanúgy szenvedjen, mint ő, ne napokig vagy hetekig, hanem évekig, töprengjen, hogy mit jelenthet az a zeneszám, és éljen azzal a tudattal, hogy bár egy városban vannak, soha nem fognak találkozni, soha nem fognak együtt lenni, mert már elromlott minden. Ő már nem az a csillogó szemű kislány, aki bele tudott szeretni ártatlanul és naivan. Azóta már sok víz lefolyt a fekete Dunán, a szelek is minden irányból fújtak, ő már nem ugyanaz volt, aki akkor. Képtelen lett volna újra, és olyan tisztán és őszintén szeretni, ahogy akkor. Piszkos, ócska szerelmük lett volna most már, használt, kiüresedett és emberi, amit a férfi sem akart. Csak azért kapaszkodtak volna egymásba, mert már nem volt senkijük, már mindenkit elüldöztek maguk mellől az évek során. Két megkeseredett, álmoktól fosztott ember nem tudott volna boldogságot okozni egymásnak.

Belenézett a táskájába, ami már húzta a vállát. Benne volt a kedvenc Szabó Magdája, a Katalin utca, elővette és megnézte az aláhúzott sorokat, keresve bennük az akkori és mostani értelmet. „Mindenkinek jut egy ember, akinek a nevét elkiálthatja a halála pillanatában” elmosolyodott, és beledobta a Dunába. A nehéz lapokat gyorsan nyelte el a lassan fodrozódó hullám. Aztán elővette az Utas és holdvilágot, és szintén az utolsó oldalra lapozott: „Mert amíg él az ember, még mindig történhetik valami.” Igaznak érezte, de teljesen értelmetlennek, ráadásul a férfit jutatta az eszébe, amikor még együtt tanulták a főiskolán sok-sok éve. Ezt is a folyóba dobta. Végül pedig azt a képet, amit pár órája tőle kapott, amin még négyen mosolyogtak egy boldog jövőbe, nem is sejtve, hogy mi történi velük majd, hogy évek múlva is ugyanolyan boldogtalanok lesznek. Ránézett arra a boldog és fiatal lányarcra a képen, de nem tudta elképzelni, hogy azonos lehetett valaha is vele, idegennek érezte magától, és a fényképet is a Dunába dobta. Most már nem húzta a vállát semmilyen teher, könnyűnek és szabadnak érezte magát.

 

Átmászott a híd korlátján, egészen a széléig és csak az egyik kezével kapaszkodott, kiengedte magát egészen szélére, hagyta, hogy az őrült félelem elvegye az eszét. Nem, nem akarta eldobni az életét, ahhoz túlságosan is ragaszkodott hozzá, még ilyen reménytelen helyzetben is, egyszerűen csak érezni akarta azt a iszonyatos félelmet, azt a halálközeli élményt, amit a férfi is átélt. Érezni akarta, amit ő, arra gondolni, amire ő, hogy egy kicsit is megértse, hogy mi történt akkor vele. Tudta, hogy csak így tudja örökre elfelejteni és túllépni rajta, ha ő is át tud lendülni azon a holtponton, ahonnan már nincs visszaút, neki sikerült, nekem miért ne? – gondolta magában. A szél most még jobban érte, egészen közel süvített el az arca előtt, mintha hívogatta volna még ő is, le a fekete magányba. A szabad kezével belenyúlt a zsebébe, és sokáig kereste, amíg megtalálta. Elővette, és a víz fölött tartotta óvatosan, nehogy a szél fújja ki a kezei közül. Ő maga akarta beleejteni azt a kis gesztenyét, amit még tőle kapott, az egyetlen dolgot, ami még hozzá kötötte, és amit azóta magával hordott. Beleejtette a vízbe, és az apró kis gesztenye hatalmasat csobbant, legalábbis felülről úgy tűnt.

 

Magányosnak érezte magát egyedül, a gesztenye nélkül, és persze a férfi nélkül, de ezt sohasem vallotta volna be, erősen eluralkodott rajta az érzés, hogy utána vesse magát, annyira akarta, hogy ne legyen egyedül, hogy valaki átölelje. Arra gondolt, hogy nincs itt senki, aki megtehetné, ezért átölelhetné saját magát, de akkor mindkét kezével el kellene engednie a korlátot, és akkor belezuhanna oda, ahonnan már nem tudna soha visszajönni. De erre nem volt semmi szükség: egy határozott kar hátulról átölelte, és szorította, nem engedte el, és az erős szélben újra hallani kezdte a szíve dobbanását. "