Amikor a szerkesztőmmel átgyúrtuk a Hanna örököt, nemcsak az előbbi bejegyzésben található levél, hanem ez a rész is kimaradt a regény legelejéről. De miért ne olvashatnátok el azért, mert nem jelent meg a könyvben? :-)
Először talán öt évesen lehetett kórházban. Azért
nem volt biztos abban, hogy mikor, mert néhány egymást követő éven át hatalmas
hó volt a faluban, ahol lakott. Csak a mindent körülölelő fehérségre emlékezett,
ahogy a kis autóval törik benne az utat és ő nagyon fél attól, hogy a hegyekben
álló jeges csapadék, amely addig a jó barátja volt és kellemes társasága a
szánkózások idején, most ellene fordul. A szorongó érzés a szívében még jobban
felerősödött, ahogy a fertőtlenítő szag körbeölelte a kórház hideg folyosóján,
hiába volt a kicsi keze az apja hatalmasnak tűnő és meleg markában, az érzés
nem csillapodott. Persze, akkor még nem sejthette, hogy a szorongó érzést nem a
hó vagy a kórtermek ismeretlen szaga okozza, hanem a félelem, hogy sohasem
látja többet az anyját. A mindig mosolygós és vidám anya most egy csíkos
kórházi köpenyben feküdt a fehér, pecsétes ágyneműben. Mozdulatlanul, ahogy azt
gerincműtét után szokás. S ő nem értette a dolgot, de ahelyett, hogy kérdezett
volna, csak sírni tudott, mert azt hitte, aki kórházba kerül, és már nem tud
mozogni, azt csak egy lépés választja el a haláltól.
Az anyja mindig tevékeny volt, ez jó érzés volt ott
legbelül, hogy az anyák sosem alszanak, sosem fáradnak el, úgy gondolta, amíg ő
alszik, anyja végig ott ül az ágyánál. Hiszen mielőtt lehunyta volna a szemét
ott volt, és mikor reggel először kinyitotta, akkor is. Jó érzés volt úgy lefeküdni,
hogy nyugodtan alhat, mert van valaki, aki vigyáz a világra.
Kicsike eszével akkor nem tudta felfogni, hogy
foroghat éjjel is a Föld, ha anyukája nem forgatja, hogy lehet, hogy ma is
felkelt a Nap, hogy csiripelnek a madarak, ha ágyban fekszik, aki mindezt
elindítja? A sírást csak a nővérek nagy édesgetésének köszönhetően hagyta abba,
akkor is csak azért, mert már émelygett a gyomra a sok kedves szótól. Az anyját
nem akarta látni, kicsi fejében összekapcsolta már szülőjét a halál
gondolatával és a halottaktól, ezt minden valamire való kisgyerek tudja, félni
kell. Később, mikor már felépült a betegségből és hazaengedték szülőjét, sosem
lett már olyan kapcsolata a lányával, mint előtte. Nem tudta már visszaadni
ugyanazt a megnyugtató érzést, azt a biztonságot, amelyre lelke mélyén a
legjobban vágyott a lánya, s amit azt hitte, már sohasem talál meg. Egyszer
ugyan megtalálta, de öt nap után el is vesztette.
Arra viszont pontosan emlékezett, hogy mikor volt
utoljára kórházban. Öt éve volt, karácsony előtt két nappal. Munkából tartott
hazafelé, amikor megcsörrent a mobiltelefonja, hogy a nagyapja most készül
elhagyni a földi világot egy jobb és másik élet reményében, ezért itt az idő
búcsúzni. Nagy levegőt vett és kifújta a párát, amely kis felhőcskeként hagyta
el a száját a decemberi fagyban. A pszichiátria osztályra nem először ment már
akkor, évek óta ott ápolták, kisebb megszakításokkal a nagyapját. Az első
agyvérzése után még magához tért, megtanult újra járni, beszélni, a második
után a járás már nehezebben ment, botra vagy járókeretre támaszkodott, a
beszéddel nem volt gondja, bár már ritkán szólalt meg, az unokák nevét is rendre felcserélte. A
harmadik után már pelenkára és előkére volt szüksége, és nem ismert már meg
senkit sem maga körül.
A kórházba belépve megcsapta az ismerős szag, amit
annyira gyűlölt attól a naptól, hogy az anyját gyermekként meglátogatta.
Próbálta elnyomni magában az érzés, miközben kapaszkodott is belé, félve, hogy
most valami sokkal rosszabb vár rá. Végképp nem menti meg semmitől, hogy
találkozzon a halállal. Az osztály három emeletét is megjárta, mire a
földszinten a tárolók mellett egy eldugott kis szobában megtalálta az öreget.
Ide azokat rakják, akikért hamarosan eljön a halottas kocsi, így könnyebb, mint
az emeletről lehozni őket, jött a logikusnak tűnő válasz a portástól, aki
megszánta bolyongását és útbaigazította. Karácsony előtt két nappal járt az
idő, minden kórterem apró fenyőfával és piros-zöld girlandokkal volt
feldíszítve, s üvöltött a Jingle Rock. De nem hallotta a karácsonyi zenét, mert
a szívének átütemezett dobbanásai sokkal erősebbek voltak annál, először azt
hitte, a tűsarkú csizma kopog a frissen felmosott kövön, de rá kellett jönnie a
szívében kopog valami sokkal keményebb kőféle. Sosem gondolta volna, hogy a
halálnak szaga is lehet, de amikor belépett a kis szobába és megcsapta az a
semmihez sem fogható szag az orrát, kétsége sem volt felőle. A kis test a
takaró alatt, ami percenként újra és újra megvonaglott, nyomaiban ugyan emlékeztetett
nagyapjára, de mégsem találta meg benne a szeretett vonásokat. Ránézett a
csontos, kiduzzadt erű kézre, s nem tudta megérinteni. Úgy érezte, őt nem ez a
kéz tanította meg fát faragni és szájharmonikázni. A halk nyöszörgő hang sem
emlékeztetett arra a mesélőre, aki el tudta annak idején varázsolni. Mint aki
álmodik, s fut álmában, úgy járt nagyapjának keze-lába, úgy beszélt érhetetlen,
más világi nyelven, mint aki már valóban nem ezen a Földön jár. Úgy érezte a nő,
el kellett jönnie, hogy végre elengedje. De nem az emlékét, az vele marad
örökre, csak a lelkét. Ezért kinyitotta az ablakot, s halkan annyit mondott
csak: „Menj békével, jó utat.”
Két nappal később az egyedül fogyasztott karácsonyi
ebéd közben jött a telefon, hogy a nagyapja meghalt.
Azóta nem ment kórházba, talán attól félt volna,
hogy a halott lelke mégsem ment ki az ablakon, hanem még bolyong az épület
falai között? Szó sem volt erről. Csupán el akarta kerülni azt a szorító érzést
a szívében, hogy ezek között a falak között mindenki egyenlő, itt nem parancsol
senki, azazhogy valaki, de őt minden bizonnyal nem lehet sem látni, sem jobb
belátásra bírni. Nem szerette a kiszámíthatatlanságot, pedig tudta, a kórházban
nemcsak meghalnak, de születnek is az emberek, de ezt az érzést most mégis
elnyomta inkább magában. Kiszámíthatatlan, kiszolgáltatott és embertelenül
emberi. Gyűlölte ezt a helyzetet, de mégsem tudott vele mit kezdeni. Most ő
volt kórházban.
Idegesen fészkelődött a fehér ágyban. Ahogy
körbenézett, megnyugodva vette tudomásul, hogy saját szobát kapott.
Valószínűleg valaki elintézte neki, hogy ne zavarják mások. Jobb ez így,
gondolta magában, végre magára maradhat a gondolataival és a bánatával, igaz,
valaki azért mégiscsak hiányzott neki, nem is kicsit, hanem nagyon, de közben
arra az érzésre gondolt, amikor az anyját látta a kórházban. Ő nem akart másnak
ilyen érzést okozni, hogy gyengének és betegnek lássák. Pár nap és rendbe jön,
utána pedig minden folytatódhat a megszokott kerékvágásban, azaz hogy mégsem.
Ugyanolyan már sosem lesz az élete, hiszen… De ebbe most nem akart
belegondolni, mert az emlék egyszerre volt kedves és fájó, ezért elnyomta
magában arra az időre, amikor majd gondolkodhat rajta és lesz ideje foglalkozni
vele.
A szoba kellemes volt, ahhoz képest, hogy egy kórterem
volt, kinézve az ablakon már a nyár nyújtózkodott álmosan és frissen
felébredve, mint aki most veszi át a munkát a tavasztól, aki lassan, de búcsút
int. A szikrázó napsütésben az egész kórház olyan valótlannak és álomszerűnek
tűnt, s most jött rá, nem is tudja, hogyan került ide. Az ágy melletti széken
egy vajszínű estélyi ruha pihent, az ágy melletti szekrénykén pedig egy csokor
levendula volt vázában, de egyik sem tűnt ismerősnek. Az ágy végében a kórlap
pihent, megnézegette, de nem mondtak neki sokat az idegen latin szavak,
tachychardya, talán ez volt az egyetlen ismerős szó, szívritmuszavart jelent.
Ez nem volt újdonság, gyermekkorától kísérte, mint valami hűséges társ, s újra
és újra, életének legnagyobb fordulópontjain bukkant elő. Ahogy most is. A
kezét kinyújtva most látta meg először az infúziós csövet, s a vezetékeket,
amelyek a szívére voltak kötve, s most már meghallotta az ismerős csipogást,
amely egyre gyorsabban és gyorsabban jeleztek…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése