Ahogy ígértük, új témával jelentkezünk a Gondolathármas keretében, ezúttal egy olyan dologról írunk, ami mindannyiunkat szervesen érint: ez a kritika, azon belül is a negatív kritika. Miután elolvastátok az írásomat, feltétlenül látogassatok el Fanni és Helena blogjára is!
http://helenasilence.blogspot.hu
http://kemesefanni.blogspot.hu

Én viccesen mindig úgy szoktam hívni a könyvemet, hogy a
gyerekem. S valahol az is. Sokáig gondoltam rá, akkor is, amikor még
egy sor sem volt kész belőle. Heteken, hónapokon át dolgoztam rajta, érleltem és
égettem minden egyes sorát. Nehéz szülés volt, na. Amikor kész lett, büszkén
fogtam a kezembe és dédelgettem. Csak az enyém, én alkottam. És akkor
elengedtem egy kicsit a kezét, hagytam, hogy mások is megnézzék, alakítsanak
rajta. Rossz érzés, mint amikor elviszed iskola előtt a gyerekedet a nevelési
tanácsadóba, ahol elmondják neked a szigorú arcú pedagógusok, hogy bizony,
pösze, dadog és még kancsal is. Naná, hogy rosszul esik, persze, hogy bánt,
hiszen a gyerekét mindenki tökéletesnek akarja látni. Aztán fogják szegényt,
és még a haját is lenyírják kopaszra. Te meg állsz, mint valami hülye, hogy ezt
meg miért kellett. És ez még csak a szerkesztés, amit hozzáértő, olvasott és
nagy tapasztalattal rendelkező emberek végeznek. Ez az első igazi kritika, ami
éri az embert. Ehhez képest a szülés, a regény megírása, vattacukorevés május
elsején. De mégis szükséges és amikor a végén kezedbe fogod, tudod,
semmi sem volt hiába.
Amikor az első negatív kritikát olvastam a regényről a megjelenés
után, úgy éreztem, mintha hasba rúgtak volna. Nem, nem azért, mert valakinek
nem tetszhet a művem és ennyire beképzelt lennék. Egyszerűen fájt, hogy bántják a gyerekemet. Sajnáltam őt. A negatív kritikából sokat
tanulunk, az én regényem kapcsán is volt olyan hiba, amit sokan soroltak fel,
erre biztosan sokkal jobban fogok majd figyelni a későbbiekben. Tehát kell a
negatív kritika, szükségünk van rá: csak így tudunk fejlődni és tanulni. A
hangvétellel és a megfogalmazással azonban néha már gond van…
Azt szoktam mondani, ha a kacsa nem tud úszni, nem a víz
hülye. Ha valaki nem elég érett vagy felkészült még a regényre, ne a könyvet
vagy az írót hibáztassa. Mondja azt, neki nem jött be ez a stílus, nem tudta
beleélni magát a főhős helyzetébe, nem értette az utalásokat, unalmasnak
találta stb. Ezen nincs sértődés, hiszen nem tetszhet mindenkinek, volt és lesz
is, aki csalódni fog egy regényben. Én is csalódtam már sokszor, még olyanban
is, akitől addig csak jót olvastam. De ne írja senki azt, hogy egy nagy kalap
sz@r, mert azzal nem tudok mit kezdeni. Az csak őt minősíti. Aki nem tudja
értelmesen megfogalmazni a gondolatait, az inkább ne írjon semmit.
A könyv nincs lefóliázva, bele lehet lapozni, van fülszöveg
a hátulján. A borító is elég sokatmondó, a neten pedig rengeteg részlet, idézet
és bejegyzés van fenn, lehet előzetesen tájékozódni. Ennek ellenére persze még
érheti csalódás az olvasót, akár az utolsó oldalon is, az utolsó mondatban is.
Nehéz mindenkinek megfelelni, ezért nem is ez a célunk. Írunk, olyant, amit mi
is szívesen olvasnánk, amit mi is megvennénk a könyvesboltban. Ha kapunk
kritikát, fejlődünk, még jobbak leszünk, még jobb könyveket írunk.
Szerencsére a legtöbb visszajelzés, itt a két szerzőtársam nevében is beszélghtek, úgy gondolom, pozitív. Rengeteg kedves levelet és dicséretet kapunk, ami sok erőt ad nekünk a folytatáshoz. S talán csak minden száz levélre jut egy negatív, de az mégis úgy el tudja keseríteni az embert, hogy még azt is megfontolja, felemelje-e újra a tollat. Ilyenkor nagyon nehéz, de aki ír, annak a kritikát is viselnie kell és vastagabb bőrt növesztenie...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése