Nem titok, hogy a magyar szakosként végeztem a főiskolán és (nemcsak) emiatt nagyon szeretem a verseket. Bár elsősorban prózaírónak tartom magam, ez áll közelebb hozzám, ha tollat ragadok, de a regényemben olvashattok a saját verseimből néhány részletet. Ám most olyan versekről írnék nektek, amiket nálam (sokkal-sokkal) nagyobb költők írtak.
Az a tapasztalatom, nemcsak a tanítási gyakorlatomból, hanem az ismerősi körömből kiindulva is, hogy sajnos a fiatalok (tisztelet a kivételnek) nem szívesen olvasnak, különösen nem verseket. Nem szeretik, nem értik azt, amit magyar órán tanítanak nekik. Hogy ez most a rossz tanítás vagy a rossz tanulási módszer következménye, ne menjünk bele, talán majd egyszer erre is kitérek egy bejegyzésben, de a könyvemmel nem titkolt célom volt az is, hogy megszerettessem a fiatalokkal a versolvasást és közelebbivé, érthetőbbé tegyem őket.
Amit József Attila vagy Szabó Lőrinc írt nem egészen száz éve, ma is ugyanolyan aktuális, csupán a kulcsot kell megtalálnunk, amelyet a költő a versben nyújt át nekünk és ami a mi életünk ajtaját is nyitja... Néhány verset gyűjtöttem össze nektek a teljesség igénye nélkül, amiket szeretek és mindig szívesen olvasok. Kinn most már napok óta esik a hó, nincs kedvem kimozdulni. Bevackolom magam a kedvenc kagylófotelembe, iszom a langyos angol teámat és közben verseket olvasok hol hangosan, hol magamban. Nincs ennél jobb kikapcsolódás :-)
Weöres Sándor: Valse triste
Hűvös és az öreg este.
Remeg a venyige teste.
Elhull a szüreti ének.
Kuckóba bújnak a vének.
Ködben a templom dombja,
villog a torony gombja,
gyors záporok sötéten
szaladnak át a réten.
Elhull a nyári ének,
elbújnak már a vének,
hűvös az árny, az este,
csörög a cserje teste.
Az ember szíve kivásik.
Egyik nyár, akár a másik.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég.
Lyukas és fagyos az emlék.
A fákon piros láz van.
Lányok sírnak a házban.
Hol a szádról a festék?
kékre csípik az esték.
Mindegy, hogy rég volt, vagy nem-rég,
nem marad semmi emlék,
az ember szíve vásik,
egyik nyár, mint a másik.
Megcsörren a cserje kontya.
Kolompol az ősz kolompja.
A dér a kökényt megeste.
Hűvös és öreg az este.
Szabó Lőrinc: Semmiért egészen
Hogy rettenetes, elhiszem,
De így igaz.
Ha
szeretsz, életed legyen
Öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy
a modernek
Vagy a törvény mit követelnek;
Bent maga ura, aki rab
Volt
odakint,
Én nem tudok örülni csak
A magam törvénye szerint.
Nem
vagy enyém, míg magadé vagy:
Még nem szeretsz.
Míg cserébe a
magadénak
Szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku;
nékem
Más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja
Minden
egyéb;
Én többet kérek: azt, hogy a
Sorsomnak alkatrésze
légy.
Félek mindenkitől, beteg
S fáradt vagyok;
Kívánlak így is,
meglehet,
De a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó
gyanakvást
Elcsittithass, már nem tudok mást:
Mutasd meg a teljes
alázat
És áldozat
Örömét és hogy a világnak
Kedvemért ellentéte
vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc,
Külön; neked,
Míg magadra
gondolni mersz,
Míg sajnálod az életed,
Míg nem vagy, mint egy tárgy,
olyan
Halott és akarattalan:
Addig nem vagy a többieknél
Se jobb, se
több,
Addig idegen is lehetnél,
Addig énhozzám nincs közöd.
Kit
törvény véd, felebarátnak
Még jó lehet;
Törvényen kívűl, mint az
állat,
Olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
Ne élj,
mikor nem akarom;
Ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan
Börtönt ne lásd;
És
én majd elvégzem magamban,
Hogy zsarnokságom megbocsásd.
József Attila: Óda (részlet)
Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy
kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly
nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.
Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az
úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a
törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet
és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek
fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.
2
Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb
üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint
vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én,
életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön
és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!
3
Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag
vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a
nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.
Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a
föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te
kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.
A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok
gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban
a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom
erezet,
föl-földereng.
Juhász Gyula: Anna örök
Az évek jöttek, mentek, elmaradtál
emlékeimből lassan, elfakult
arcképed a szívemben, elmosódott
a vállaidnak íve, elsuhant
a hangod és én nem mentem utánad
az élet egyre mélyebb erdejében.
Ma már nyugodtan ejtem a neved ki,
ma már nem reszketek tekintetedre,
ma már tudom, hogy egy voltál a sokból,
hogy ifjúság bolondság, ó de mégis
ne hidd szivem, hogy ez hiába volt
és hogy egészen elmúlt, ó ne hidd!
Mert benne élsz te minden félrecsúszott
nyakkendőmben és elvétett szavamban
és minden eltévesztett köszönésben
és minden összetépett levelemben
és egész elhibázott életemben
élsz és uralkodol örökkön. Amen.
Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség
Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka – háromkor –
abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött
tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem
jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva s
mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem
negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem
bánom az egészet,
sétálgatok szobámba le-föl, ingben,
köröttem a családi
fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok itt, mint a
részeg,
az ablakon kinézek.
Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a
házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen
szegényes, elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt
otthonokba látsz az ablakon.
Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s
megforduló szemük kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó
eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük
a cipőjük, a ruhájuk,
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren
szépítnek álmodozva,
de – mondhatom – ha így reá meredhetsz,
minden lakás
olyan, akár a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csendből,
sántítva baktat,
nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a
valóra."
A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha
összeomlik, gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk
volt-e vagy állat óla.
De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes
nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen
úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt,
mint
a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen
ragyog
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi,
kimondhatatlan
messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki
ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.
Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy
szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a
gyerekkor.
Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már
pirkadt is keleten, s a szélben
a csillagok szikrázva,
észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant,
egy
mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami
rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály
mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban
úszott,
a házigazda a lépcsőn bucsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a
bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás
halk női
suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak
s a kapusok kocsikért
kiabálnak.
Egy csipkefátyol
látszott, amint a
távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar
belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy
ékkő,
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági
kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó
fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra
ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal
ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló
Tejutnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk
fölsziporkáz.
Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe
bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi,
nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes
körútjain a végtelennek.
Virradatig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre
szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön, mily kopott regéket,
miféle
ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi
nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tűnik
szemedbe ez az estély?
Ötven,
jaj, ötven éve – szívem visszadöbben –
halottjaim is
itt-ott, egyre többen –
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő,
fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval
bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.
Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom,
hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni
kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak,
kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy
érzem én, barátom, hogy a porban,
hol lelkek és görönyök közt
botoltam,
mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.
Dsida Jenő: Kerülöm a nevedet
Azt mondják, kerülöm a nevedet,
nem beszélek rólad, nem dicsérlek,
mert a Gonosz csókolta meg a számat.
Pedig a gyantaszagú fenyvesekben
mindig levett kalappal járok,
sebes, mély vizeid bennem zúgnak.
Ma órákon át gyermekes örömmel
néztem, hogyan halásznak a vén
parasztok a zajló Maroson
s mikor a szabályos, négyszögű lékből
halat rántott ki valamelyik,
úgy-e hogy neked köszöntem meg?
És mégis kerülöm a nevedet,
melyet káromkodó kocsisok és
esküdöző kalmárok szájából hallok,
melyben önhitt szónokok dagasztják
naggyá magukat s pletykaszájú
vénasszonyok lubickolnak bóbiskolva,
mely úgy elkopott ércnyelvünkön és
szánkon, mint egy ócska köszörűkő
és már-már semmit sem jelent.
Inkább megkerüllek valahogy: azt
mondom, hogy valaki vagy,
magok csiráztatója, emberek álma,
kicsi őzikék együgyüsége,
szálerdők erős magosba-húzója,
apró madarak énekeltetője.
Vagy csak gondolok rád s elhatározom:
ma minden mosolyom téged jelent, -
vagy csak kívánlak és elhatározom:
ma minden kézfogásban a te kezedre
ismerek. Vagy csak érezlek
behúnyt szemmel, átlehelni a lelkemen,
mint a legtitkosabb, legédesebb
hangulatot, mely egyedül köt
a földhöz, drága nyomorúságaimhoz.
Mint a napot, mely bőrömre süt
s melyet némasággal síratok meg,
mikor lehull a hegyek mögé.
József Attila: Kései sirató
Harminchat fokos lázban égek mindig
s te nem ápolsz, anyám.
Mint lenge,
könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a halál oldalán.
Lágy őszi tájból
és sok kedves nőből
próbállak összeállitani téged;
de nem futja, már
látom, az időből,
a tömény tűz eléget.
Utoljára Szabadszállásra mentem,
a hadak vége volt
s ez
összekuszálódott Budapesten
kenyér nélkül, üresen állt a bolt.
A
vonattetőn hasaltam keresztben,
hoztam krumplit; a zsákban köles volt
már;
neked, én konok, csirkét is szereztem
s te már seholse voltál.
Tőlem elvetted, kukacoknak adtad
édes emlőd s magad.
Vigasztaltad fiad
és pirongattad
s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad.
Levesem hütötted,
fujtad, kavartad,
mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem!
Most zsiros
nyirkot kóstol üres ajkad -
félrevezettél engem.
Ettelek volna meg!... Te vacsorádat
hoztad el - kértem én?
Mért
görbitetted mosásnak a hátad?
Hogy egyengesd egy láda fenekén?
Lásd,
örülnék, ha megvernél még egyszer!
Boldoggá tenne most, mert
visszavágnék:
haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel
s mindent elrontsz, te
árnyék!
Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő,
ki csal és
hiteget!
Suttyomban elhagytad szerelmeidből
jajongva szült, eleven
hitedet.
Cigány vagy! Amit adtál hizelegve,
mind visszaloptad az utolsó
órán!
A gyereknek kél káromkodni kedve -
nem hallod, mama? Szólj rám!
Világosodik lassacskán az elmém,
a legenda oda.
A gyermek, aki csügg
anyja szerelmén,
észreveszi, hogy milyen ostoba.
Kit anya szült, az mind
csalódik végül,
vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni.
Ha kűzd, hát
abba, ha pedig kibékül,
ebbe fog belehalni.